Törött égbolt...

 Tomi tehát Franciskával jár. Nagyon szerelmesnek néznek ki kívülről, ami Franciskára igaz, de Tomira kicsit sem. Hanna egyedül maradt, mivel az akivel mindig lóg, faképnél hagyta egy pasi miatt. Ráadásul az egyik legjobb pasi miatt.

Hanna:
Olyan szépen éltem az életem. Eszembe se jutott suliba járni, dolgozni vagy ilyesmi. 2003-ban 85 évesen elhatároztam, hogy megpróbálok normálisan élni és rendesen megtanulok írni, olvasni. Mármint valamennyire tudtam, mert a mama megtanított, de hát az régen volt. Amikor mama és papa (aki szinte sosem volt otthon, ugyanis katona volt) meghalt 1940-ben, 22 éves voltam. Egyedül maradtam. Senkim sem volt. El kellett bújnom a világ elöl és elköltöztem egy elhagyatott kis faluba, ahol alig éltek 30-an. Találtam egy kis házat, ami eladó lehetett egy jó pár évtizede, de senki nem látogatta. A helyiek szellemháznak hívták. Tökéletes volt. 63 évig éltem ott. Sehova nem jártam, csak a szomszéd faluba élelemért. Folyamatosan a 22 éves külsőmet hagytam magamon, így amikor kiléptem az ajtómon hatalmas fekete csuklyában voltam. Mendemondák születtek rólam, ami apáról fiára, anyáról lányára szállt. A kísértetházba beköltözött egy szép, fiatal hölgy, akiből szintén kísértet lett és nem szabad megközelíteni, hozzászólni, mert a végén még belőle is kísértet lesz. Ez az én hibám volt. Élhettem volna normális életet, de a boszorkányságról semmit nem tudtam, csak annyit, hogy a szerelem halálos. Ettől rettegtem, hogy akaratom ellenére megtörténik. A többire magamtól kellett rájönnöm, különböző ősrégi könyvekből, amiket magammal hoztam. Ezért elhatároztam, hogy a kis falucskából, a határ széléről visszaköltözök a fővárosba. Megvolt a régi személyazonosságom, csak meg kellett újítani és egy új születési évet adni. Ami 1997 lett. Anyám neve is megvolt Eszterág Julianna, az eredeti neve. Saját magamnak kellett eljátszanom az édesanyámat és saját magamat is, egy hatéves gyereket. Bonyolult volt ez az ügy, de végül minden megoldódott és beírattam magamat egy általános iskolába. Innentől kezdve minden simán ment. A bökkenő az volt, hogy anyát és lányát soha nem látták együtt. Aztán megtanultam egyet s mást, hogy hogyan varázsolom magam mellé "magamat" úgy, hogy én irányítom. Aztán sikerült mindent megoldanom, a hat éves kislány aki voltam nőtt és nőtt, barátokat szerzett és teljesen elvegyült a többiek között. Azt hittem én maradtam az utolsó boszorkány a világon aki megtudta magát tartani, de egyszercsak... Összetalálkoztam anyám unokahugának a gyerekének a gyerekével. Egy srác volt az, egy távoli rokon, Konrád. Csak egyetlen egyszer találkoztam vele 2 éve és akkor beszélgettünk. Azt hangoztatta többször is, hogy boszorkánynak lenni egy áldás. Szerintem meg egy átok.
Levelet kaptam tőle, hogy hol és mikor találkozzunk. Azt, hogy honnan tudta meg a címem nem tudtam meg. Nagyon nem volt szimpi a csávó, hülyén beszélt, mert Bécsben nőtt fel. Királynak képzelte magát és bunkó is volt. Persze a 14 éves kinézetemmel beszélgetett. Azt tudta, hogy igazából idős vagyok, de amikor megmondtam neki, hogy 92, majdnem elájult. Pedig tudhatta volna... Aztán amikor magához tért megijedt és elrohant. Ő is boszorkány, illetve varázsló, de szerintem még nem jött rá hogy kell a kort, kinézetet változtatni. 18 éves volt és annyinak is látszott, hogy azóta mi van vele azt nem tudom, de nem is igazán izgat. Neki sincs senkije, meghaltak a szülei. Lehet, hogy halott, lehet hogy nem. Elég hülye vagyok... Ő az egyetlen rokonom és nem érdekel mi van vele...

 Reggel szerencsétlenül keltem fel. Tomiról álmodtam és Franciskáról, ahogy egymást babusgatva fekszenek a szép zöld réten, Alkonyat stílusban. Az álmomban még sokminden volt, de arra már nem emlékszem. Még jó.
Zoéval mentem ma reggel is suliba, végigröhögtük az egész utat, többek közt elmeséltem neki a hülye álmomat is. Persze ő elkanyarodott a vendéglátós suli felé, én meg mentem tovább a Benedek Elek Gimnázium irányába. A többieket már messziről kiszúrtam. Franciska a Tomikája nyakában csüngött és folyamatosan nyalták-falták egymást. Balázs valamit mutatott a telefonján Rolinak és ezen vigyorogtak. Amikor közelebb léptem megláttam, hogy meztelen csajokat nézegetnek. Hurrá.
- Hali. - köszöntem mosolyogva. Figyeltem Tomit ahogyan elengedi a csaját és végigmér engem. Pff ez a lesajnáló nézés... Attól még hogy casanova megkapta a legnagyobb ribancot, én meg egyedül vagyok, nem kell így rám nézni. Kinyújtottam rá a nyelvem, amitől gyorsan elkapta a tekintetét és fülig vörösödött. Így kell ezt csinálni Hanna!
Mindenki visszaköszönt, de a továbbiakban ügyet sem vetettek rám. A galambok ismét egymással foglalkoztak, Balázsék meg azzal voltak elfoglalva, amivel eddig is. Egy darabig néztem, hogy esetleg mondanak valamit, legalább egy "mizu"-t, de nem történt semmi. Kikerültem őket leültem egy lépcsőfokra és néztem az osztály másik párocskáját Márkot és Barbit, akik vitatkoztak. Barbi, Tomi , Franciska és Alíz volt az osztálytársam általánosban. Barbival nagyon jóban voltunk, de amikor gimisek lettünk összejött Márkkal, és velem szinte semmit sem törődött. Így a kis ringyóval, Franciskával kellett lógnom, mert a többiek még nála is borzalmasabbak voltak. De most, hogy végre láttam őket vitatkozni, jó érzéssel töltött el. Na, ez szemétség, de nem lehet minden kapcsolat hibátlan.
Barbi sírva rohant el Márktól aki odament Csabához és Évihez és velük lógott tovább. Ahogy Barbi előtt is volt. Figyeltem ahogy a ribanc társaság is el van, a Csaba társaságot, az én egykori társaságomat, és egyszercsak azt vettem észre, hogy Barbi is a lépcsőre ült, távolabb tőlem, de szerintem észre sem vett.
- Szia Hannus! - mosolygott rám. Hannus?! Rég nem hívott már senki így...
- Szia Barbi. - mondtam és ránéztem mosolyt erőltetve az arcomra. Rájöttem, hogy szinte ugyanúgy nézünk ki. Ma fekete ruha volt rajtam, rózsaszín és narancs virágokkal. Rajta meg sötétkék fodros ruha és ugyanolyan fekete baletcipő, mint rajtam. Még a márkája is ugyanaz. A haja neki is festett szőke, de melír nélkül. Aztán rájöttem, hogy vele asszem most szakítottak és kedvesre váltottam.
- Úristen! Mi történt? - közelebb húzódtam hozzá, hogy a szemébe nézhessek. Az a minimális kis szemfesték, ami volt rajta elég szépen lefolyt. - Majd ha bementünk használd. - nyomtam a kezébe a sminklemosómat.
- Köszi. - nagy levegőt vett. - Márk... Márk... Márk egyszerűen dobott engem... Azt mondta, hogy... Hogy ő már nem szerelmes. - dadogta.
- Te szegény! - átöleltem. - Nyugi. Ő is csak egy hülye bunkó aki szédíti a csajokat. - akaratlanul is ránéztem Tomira, aki engem figyelt. De miért?! Na mindegy, most nem ez a lényeg. Barbi észrevette, hogy őket nézem és ő is rájuk nézett.
- Nézz rájuk! Olyan aranyosak együtt. - mondta szipogva.
- Hagyjuk már. Nézz rájuk jobban! Max egy hetet még jósolok nekik. Általánosban is jártak, te tudod. De csak az elején foglalkoztak egymással utána leszarták egymást. Most is ez lesz. - összeröhögtünk.
Becsöngettek. Felrohantunk. Ennek az osztálynak a nagy része csak akkor képes belépni a suliba, ha már épphogy kezdődnek az órák. Ez mindig így megy már tavaly óta és a tanárok nem tudnak mit tenni ez ellen.
Túléltünk három órát, már csak kettő volt hátra. Zenét hallgattam és Barbit néztem ahogy Alízzal fecseg. Teljes ráhangolódtam Mansonra és csak nézelődtem ide-oda.
- Hé, Hanna. - hátulról jött a hang. Tomi? Mi a szart akarhat tőlem pont Tomi?
- Igen? - hátrafordultam és szomorúan eltettem a telóm.
- Látom megint összehaverkodtál Barbival. - vigyorgott. Most komolyan erről akar velem beszélgetni? Mindjárt csöngetnek és nem tudtam végighallgatni miatta ezt a rohadt számot.
- Ja. - mondtam és megfordultam. Egy hosszú sóhaj jött válaszul, amit nem igazán értettem. - Amúgy miért? - mosolyogtam kedvesen.
- Semmi, csak ez jobb mintha azzal a... - nem fejezte be a mondatot. Franciska huppant le mellém és folyamatosan hátrafordult órán, amit egyébként egész nap csinált.
Vége lett az óráknak. Ezernyi kérdés volt bennem. Tomi majdnem lekurvázta a barátnőjét? Vagy mi mást mondhatott volna? Semmi, csak ez jobb mintha azzal a... Szépséggel? Gyönyörűséggel? Bombázóval? Ezt is mondhatta volna, de akkor miért fejezte be mikor megjelent? Na, meg mióta érdekli őt, hogy ÉN kivel lógok? Pff...
Estefelé felnéztem Facebookra. Rohadtul unalmas, de azért néha napján egy-két percre felnézek, még profilképem sincs, de beszélgetni jó, mivel manapság mindenkinek van.
Tamás Váradi és Franciska Wildcat Tóth kapcsolatban vannak. Ma, 22:03
Kösz Facebook, ezért érdemes volt feljönnöm...

- Hát mivel hallgatóztál tudod, hogy nem csak én akarom megölni, hanem a társaim is akik ideköltöznek 2 nap múlva és majd akkor. De persze a vámpíroknál jóval erősebbek vagyunk szóval akár én egyedül is végezhetnék vele, de azt kell az elővigyázatosság. - magyarázta.
- Csak úgy mellékesen nekem ehhez mi közöm? - annyira nem bírtam Roul-t de kötelességem megvédeni. Azt nem értem, hogy engem miért avatnak ebbe bele?
- Úgyis kened vágod a sztorit a hallgatózásoddal, úgyhogy elmagyaráztam a sztorit. Mi újság Fabiennel?
- Nem tudom... Itt kéne lennie...
- De nincs itt. Szóval segítesz, és itt lesz, vagy ha nem, nem lesz itt. Ilyen egyszerű. - szólalt meg hirtelen Anglica, mintha egy két évesnek gügyögne.
Fabienne ezerszer fontosabb volt, mint Roul. Lényegében tönkretette a lánya életét, és az enyémet is. Akkor az előbbi tervemnek lőttek.
- Rendben. - mondtam komolyan.
- Hogy micsoda? - kerekedett el Angelica szeme.
- Megegyeztünk. - felállt Nik és végigsimított az arcomon.
- Hol van Fabienne? - kiáltottam utánuk.
- Ó, mindjárt itt van. Ne aggódj. - kacsintott Nik.
Ez fura volt. Minden esetre már nincs több óránk és valószínüleg mindjárt indulnak kajálni. Elővettem egy poharat beleöntöttem egy kis B pozitívat és felöntöttem whiskyvel. Egy kis lazulás jár nekem is.

Úristen! Ez a kínzó éhség egy csodálatos illattól megőrjített. Egyre közelebbről éreztem.
Fabienne jött be a szobába és szörnyen festett. A feje be volt kötve, de így is átütött rajta a vöröslő vér. Ezt nevezik kínzásnak.
- Csá. - rám nézett kipirult verejtékes arcával. Elővette az érettségi tételeket és tanulni kezdett.
Meg akartam szólalni, de akkor bemegy a számon az illat és akkor kikészülök. Most is alig bírtam levegőt venni.
- Öhm... - megpróbáltam megszólalni, de nem ment. Sziszegtem egyet és egyik másodpercről a másikra fölötte voltam, nála pedig egy fém karó volt. Egyedül ez képes velünk végezni... Szóval felkészült.
- Tűnj innen! - üvöltözött.
- Sajnálom Fabi... Én... Nagyon gyenge vagyok... - próbáltam megszólalni.
- Azt mondtam tűnj innen vagy hívom a rendőrséget!
- Mintha azok olyan sokat tudnának tenni... - mondtam halkan és kimentem az ajtón.
A célom az volt, hogy hazamegyek. Felülök a buszra és elhúzok innen. Leszarom, hogy érettségi, meg mindenféle hülye vizsga. Pechemre az igazgatónő kérdőre vont.
- Hova-hova kisasszony? - nézett rám kérdőn.
- Haza kell mennem 1-2 napra. Sürgős. Hozok igazolást meg minden. - mondtam, bár nem igazán tudtam mit beszélek. Csak motyogtam.
- Ilyen egyszerűen nem mehetsz haza. Fel kell hívnom édesanyukádat. - feltette a mutatóujját és úgy magyarázott. Akkor bé terv.
- Az anyámmal megbeszélt mindent, maga hazaenged. 1-2 nap múlva visszajövök. Nagyon fontos ügy. - néztem a szemébe azt a bájolós cuccot használva. Asszem bevált. Éreztem magam körül a hatásköröm.
- Távozhat. - szólalt meg üveges tekintettel.

Becsöngettem anyuhoz. Nagyon rég nem láttam, szinte semmit nem tudunk egymásról.
- Nyitom!- rohant ki a konyhából és útközben összetört egy tányért a nagy sietségben. - Chloé! Istenem, Chloé kislányom! - megölelt a szokásos embertelenül szoros ölelésével, amivel mindig agyonnyomott. Viszont vámpírként egy rendes ölelésnek éreztem. Bementünk az ajtón és leültünk egy új fűzöld kanapéra amit még soha nem láttam. Minden fel lett újítva, kifestve, tapétázva, rengeteg új bútor, szőnyeg, minden. Semmiben sem hasonlított a régi szerencsétlen lepukkant otthonunkhoz.
- Hogy hogy hazajöttél, kincsem? - mosolygott rám a kezeimet fogva. Most vettem csak észre, hogy a haja is sötétebb barnára lett festve.
Viszont erre kérdésre nem tudtam rendes válasz adni hirtelen és elbájolni meg nem akartam, hiszen az anyukám.
- Haza kellett jönnöm, nem éreztem túl jól magam, az igazgatónő meg megértett. - mondtam zavartan.
Aztán mindent át beszéltünk, hogy nem, nem kell orvos, ez 'lelki probléma' aztán részleteztem neki mindent (persze a vámpír részt kihagyva). Alig vártam, hogy végre befejezze a kérdezősködést és róla kérdezzek meg a házról és stb. Amikor megszólalt a mobilom Sirenia - The other side, Fabienne.
- Igen?
- Hova a fenébe tűntél?
- Azt mondtad tűnj innen... Nem? - nem akartam neki most magyarázkodni, úgyse vagyunk most túl jó viszonyban.
- Most komolyan! Nem mehetsz csak így el! - ordibált.
- Dehogynem. Kérdezd csak meg az igazgatónőt. Na csá. - kinyomtam. Hónapok óta semmit nem hallottam anyuról, mindjárt itt a karácsony, hadd legyek már egy kicsit vele is.
- Ki volt az? - érdeklődött anyu.
- A szobatársam, Fabienne. Tudod, akiről meséltem.
- Értem. - mosolygott. Ő úgy tudja, hogy nagyon jóban vagyunk, ami egyszer még igaz volt.
Kérdezgettem mindenről. De kerülgette a válaszokat, folyton csak annyit mondott mindenre, hogy Az életem csodás meg Ó, bárcsak többször találkoznánk, de semmi lényegeset. Elmondta, hogy új munkahelye van és ÉLETE ÉRTELME segített neki.
- Egy pillanat... Életed értelme? - kérdeztem kissé hangosan és ijesztően.
- Megjötteeeem. - szólt csábosan egy férfihang. Majd a férfi belépett a szobába és megcsókolta anyát. - Szia Henriette édesem!
- Chloé ő itt Gustave Maple, a leendő férjem. Gus, ő itt Chloé, a lányom. - mutatott be minket egymásnak anyu, miközben az imént említett 'Gus' két puszit dobott az arcomra. Közvetlen csávó, az biztos. - Hozok be egy kis sütit és utána megbeszéljük a dolgokat. - sétált ki a konyhába, így egyedül maradtam Gussal.
- Anyukád már rengeteget mesélt rólad, kicsilány. Remélem jóban leszünk, és ha apádként nem, de barátként azért tekintesz majd rám. - vigyorgott. Jól láttam, hogy aranyfoga van? Úgy tudtam ez már jó rég kiment a divatból. Boá.
- Igen, az jó lenne. - egyáltalán nem volt szimpatikus ez az őszes hajú 50-es éveiben járó pénzzsák. De az anyagi helyzetünkön legalább segített.

 Tomi nagynehezen túlélte az évnyitót. A történelem megismétli önmagát, meignt végig kell szenvednie az egész tanévet, úgy, hogy betegesen szerelmes Hannába, de nem tud mit tenni. Már a nézése is a visszautasításra vall.  Az évnyitón, Tomi, le sem bírta venni a szemét, Hanna gyönyörű mosolyáról. Rögtön feltűnt neki, hogy a haját begöndörítette. Soha nem csinált még ilyet, mindig nyílegyenesre vasalta. Azonban ez a göndörség csak még szebbé tette. A gyomrában lévő pillangóknak nem nevezhető, sötét kis repdeső démonok, folyamatosan görcsben tartották érzelmeit. Most is belegondolt, milyen klassz lenne ez az év, ha Hannával végre közelebb kerülnének egymáshoz.

 21-en voltak a 10.d-be. Tomi - mint minden évben - most is az ablak felőli padsorban leghátra ült, egyedül. Előtte Hanna, őt már ugye ismerjük, és Melinda, az okostojás. Hanna utálta őt, de házifeladatok másolása, és dolgozatok írásánál tökre bírta a csajt.  Aztán előtte Tibi és Feri, a nagy "kockák". Viszonylag jól tanultak, de épphogy megtanulták otthon a dolgokat, rögtön belemélyültek a PC játékokba. Előttük Petra  és Lívia ült, ők képviselik a legnagyobb ribancokat a suliban, meg még az osztályban egy-két csaj. Középső padsorban leghátul ült Dóri, akiről alig tudnak valamit., mert nem valami közvetlen személy, de szörnyű, ápolatlan külseje sokmindent elárul. Előtte Franciska, akit szintén már ismerünk és Bogi, aki folyamatosan tanulmányi versenyeken vesz részt és egyben kitűnő tanuló. Aztán Viktor, aki szintén nagy kocka, Ferivel és Tibivel szokott lógni, mellette pedig Lili, akinek legjobb barátnője, a mögötte ülő Bogi. Ő is kitűnő tanuló. Ők ketten, Viktor és Lili néha járnak, néha szakítanak. Fura egy kapcsolat. Majd legelöl ül Márk és Barbi az osztály turbékoló galambjai. Tavaly félévkor jöttek össze egy osztálykiránduláson... Többet senki nem tud erről a szép kis kapcsolatról, csak ők maguk. Az ajtó felőli padsorban hátul Balázs és Roli ülnek, akiket már ismerünk. Előttük Alíz, aki mindenkivel jóban van, mindenkinek az életébe bele akar mászni meg minden. Annyira nem bírják a többiek, amennyire azt hiszi. Aztán Csaba, a nagy forma, mindenki bírja, meg Évi, akivel mindig hülyülnek órán. Évi egyébként nem rossz csaj, sok pasinak ő testesíti meg az álomnőt, csak a probléma az, hogy már elég régóta van pasija. Aki minden pénteken ott várja a suli előtt. Elöl pedig Vani, aki szintén a ribancok táborát képviseli mindig együtt lóg Petrával és Líviával, mellette meg Titanilla, akit egyszerűen csak Tita, egy normális csaj, aki inkább más csajokkal van jóba, nem az osztálybeliekkel.

Tomi:
  Sokat gondolkoztam már Dórin, aki maga a megtestesült rejtély. Egész szép lenne, ha egy kicsit adna magára. Biztos sok bennünk a közös. De olyan rideg, hogy soha senki nem meri megszólítani. Még én sem. Megint oda ült, ahova mindig szokott, a mellettem lévő padba.
Egy ember nem élhet barátok nélkül... Biztosan meg van neki is a maga társasága.
Tegnap miközben Hannán rágódtam, rájöttem, ha merszem nincs, legalább összejöhetnék valaki mással, hogy megtudjam, hogyan reagálna rá. A legesélyesebbnek Dóri tűnt, vagy valamelyik stréber lotyó, de hát egy percig se bírnám elviselni a hülye témáikat. Titán is elrágódtam, de... Inkább nem. A ribancok így is mindig kihasználják őt, mert irritálja őket, ha van társasága. Az osztályomban minden csaj visszataszító volt és sosem kerestem a társaságukat. Egyedül Hannát bírtam, meg néha Franciskát.
Végül arra jutottam bármennyire is erőlködök, Hanna rám se fog nézni. Ez a terv meg elég gyerekes. Tovább kell lépnem. Másra is koncentrálnom kell. Hanna egy hatalmas súly volt bennem, amitől nem tudtam soha megszabadulni. Csak akarnom kell.
És akkor... Hanna belépett a terembe és az egész eddigi tervem egy csapásra romba dőlt... Csak néztem ahogy határozott léptekkel beérkezik a terembe és egyes barátnőit puszival köszöntötte. Mielőtt leült találkozott a tekintetünk egy pár pillanatra. Teljesen más volt a stílusa. A haját megint begöndörítette és szokatlanul kevés sminket tett fel. Világoskék ruhát vett fel apró mozaikba rendezett virágokkal, kis fehér lapostalpú balettcipővel. Hát, most már egyre biztosabb voltam benne, hogy stílust váltott. Nem maradt többé az a lány, az a rideg, sötét lány, akibe valahogy beleszerettem. Így még inkább belé szerettem. Nos, Hanna, ez rossz döntés volt. Többet fogok szenvedni, mint eddig. Ezt az őszt is túl kell élnem, ugyanis utána már nem lesz túl sokat közöttünk. Neki valamiért csak a téli szünet előtti utolsó tanítási napig kell bejárnia suliba. Utána egészen az évzáróig nem jár be közénk. Ez tavaly is így volt... Csak általánosba nem. Akkor minden normális volt. Ő pedig évről évre, napról napra, percről percre furább. Na, meg egyre jobban szeretem.
- Szia Tomi. - mosolygott rám Hanna, aztán előre fordult. Nyakbakötős ruhája volt és gyönyörű fehér háta csak úgy csillogott ahogy rá sütött a nap. Jézusom, úgy viselkedem, mint egy hétszáz éves ezekkel a leírásokkal.

Túléltük a sulit, meg minden. A bandánk "tök laza" stílusban bandukolt ki a sulikapun. Franciska teljesen rám szállt. Egyfolytában ölelgetett, sőt, amikor nyelvtan doga előtt azt mondta "Sok sikert Tomiii!" (mert nem megy a nyelvtanból nem vagyok túl jó) dobott az arcomra egy puszit, ami rohadtul nem az arcomra sikeredett. Egész nap fogdos. Lehet, hogy a tervemnek vele kell megvalósulnia.
- Tomi, akkor átjössz kémiázni? - neki nem megy a kémia. Én meg elég jó vagyok benne, szóval nekem kell őt korrepetálni, már így első nap. Remek.
- Persze. - küldtem felé egy "szexi" vigyort.
- Hát... Akkor izé, mi húztunk. Jó szórakozást. - mondta zavarodottan Hanna.
- Egy kis kémia, mi? - röhögött fel Roli.
- Jaaa... Most mi van? - néztem értetlenkedve. Persze, értem a poént. De ennyire átlátszóak lennénk?
- Sziasztok. - ugrándozott el kuncogva Hanna. Azért, a tervemnek van valami hatása. Ugyanis elég ideges volt amikor kimondta a "Jó szórakozás!"-t. Franciskával asszem akkor ismételnünk kell.
Felmentünk Franciskáékhoz (nincs otthon senki??!!), leültünk a francia ágyra és kezdtem volna a táskámért nyúlni. Amikor... Olyasmi történt, amire nem számítottam. Franciska csábosan mosolygott beharapta néha az alsó ajkát és lassan, kéjesen az ölembe ült. Aztán rám vetette magát, én hanyatt vágódtam az ágyon és hevesen csókolózni kezdtünk. Amiből aztán más lett. Soha nem történt ez még meg köztünk. Mivel elképesztően csókol, és az ágyban is egy istennő, ezért nem tiltakozhattam. Ennyi azért jár nekem, nem?!
Órákon át elég vad dolgokat csináltunk. A fülembe suttogta, hogy "szeret", amire én is visszasuttogtam, hogy "én is téged". Ami persze nem igaz, de abban a pillanatban, bármit megtettem volna azért, hogy ki ne rúgjon a házból.
Végül este negyed kettőkor beestem a házunkba. Anya már horkolt, de amikor az ajtó becsukása hangossá sikeredett, a horkolás megszűnt és fáradt csoszogást hallottam meg. Gyorsan bementem a fürdőszobába és elrendeztem magam, mert elég hülyén festettem és egy jódarabig nem jöttem ki, mert nem akartam anyám karikás szemeibe belenézni, ahogy hatalmas düh ég benne.
- Kifáradnál végre? Mégis hol a fenébe voltál eddig? - hallottam anyám harsogó üvöltését az ajtó túloldaláról. Nem válaszoltam. - Válaszoljál, te szerencsétlen! Erre neveltelek? Hogy hajnalig csavarogjál kint azokkal az utcakölykökkel? Na takarodjál kifelé onnan, mert nem állok jót magamért! - ordibált tovább. Ez az üvöltözés, nem válaszolgatás hosszú ideig eltartott, de én tűrtem és néha röhögni támadt kedvem (nem tudom miért) és ekkor még idegesebb lett. Aztán végül megunta és visszatotyogott a szobájába. Amikor ismét meghallottam a horkolását, szépen lassan kivánszorogtam a fürdőszobából és felhívtam Franciskát, hogy visszamehetek-e, ugyanis nem voltak otthon még mindig a szülei, mert elutaztak. Három óra tájékán ismét megjelentem nála. A magamban megtervezett alvásból, semmi nem lett, egyéb más dolgok miatt. Hát ez van, ha már van rá lehetőség, akkor legyen.
Reggel megérkeztünk Franciskával (kézenfogva) és Franciska, aki eleve kihívóan öltözködik, most túlzásba vitte és egész úton a dolgaim működésbe voltak, de amint megláttam Hannát befejeztem és próbáltam nyugodt maradni. Kézrázások, gratulációk fogadtak Rolitól és Balázstól. Amikor az osztályba értünk akkor is sokan gratuláltak nekünk. Hanna végig hitetlenkedve bámult ránk, néha el-el kaptam a pillantását és idegesen, karba tett kézzel járkált. Franciska, akivel mindig lóg most velem lógott. Háhá.

Egy férfi volt az, pár évvel idősebb nálam, és még soha életemben nem láttam. Gyönyörű borostyánszínű színű szeme égett a dühtől, de a hangjában az imént semmi nem hallatszódott. Vérfarkas. Mögé pillantva észrevettem Roult aki vérszomjasan áll mögötte.
- Mi a francot keresel itt te büdös korcs? - mordult rá Roul támadóállásban.
- Meglátogatom az unokahúgom. - felelte enyhe gúnnyal a hangjában.
- Ó. Na, és miért szórakozol a diákokkal? - biccentett felénk.
- A vámpírkölykeiddel? Lekésték a "vacsorát". - egy pillanatig elidőzött rajtam a tekintete. Hű, eszméletlen jól néz ki, akár vérfarkas, akár nem. Egy tinilányhoz méltó rajongással néztem rá, amit nem akartam. Észrevettem az arcán az értetlenkedést, amikor megpillantotta az arckifejezésem. Hoppá.
- Az nem rád tartozik. - jegyezte meg zavartan Roul, kisebb hallgatás után, ugyanis a jelenetünket nézte, ahogyan Joseph is. Remek. - Most pedig elmennénk. Örülnék, ha visszahúznál Angliába a falkádhoz, kutya.
- Szeretnék reggel, mikor felkel, pár szót váltani az unokahúgommal. Addig itt leszek, utána viszont megígérem, hogy azonnal elmegyek. - mondta komoly arccal. Roul beleegyezően bólintott.

Végeztünk a vadászattal. Meg néhány emberrel. Ja, meg megtetszettem egy 40-es éveiben járó pasinak, aki annyira élvezte, hogy kiszívom az összes vérét, hogy szinte már undorodtam tőle. Ma nagyon sokat ettem, de én mindig sok életet veszek el (úgy ötöt, de ma ez megduplázódott). Joseph kérdőn nézett rám ahogyan irtom  az erdő szélén lakókat. Ő nem evett túl sokat, két embert ölt meg... Ahhoz képest, hogy még mennyire új vámpír könnyen kezeli az éhségét... Ellentétben velem. Roul is csak egy kisfiút ölt meg. Na, szépen vagyunk.
Hajnali fél 4-kor már a koleszban voltam. Elkezdtem festegetni, úgy minden félét. Valami absztrakt dolgot alkottam és tökre tetszett. Ezt a remekművet fél perc alatt hoztam össze. Csak egy kis vámpírgyorsaság és az ecset huzogatássa kellett hozzá. Nem vagyok kreatív, csak unatkoztam. Utána keltésig a szexi vérfarkas pasin járt az eszem. Hmmm... Majd kérdezgetni fogom róla Angelicát. Persze, csak ha hajlandó velem szóbaállni.
Mielőtt elindultunk a főtérre, megkajáltak a többiek. Josephet figyeltem, ahogyan megeszi a rendes kaját és úgy tűnt, minthogyha ízlene neki. Micsoda mutáns egy vámpír! Cicóval beszélgettem, hogy mennyire de mennyire boldog most, hogy összejött Jospehel és stb. De valahogy mindig Josephre lyukadtunk ki, még akkor is amikor valami teljesen másról kezdtünk volna beszélgetni.
Shoppingoltunk Cicóval és barátnőivel, Yolandevel és Valéryvel. Elég fura volt, mert soha nem voltam ez a plázapicsa típus most is csak két könyvet vettem plusz egy kiló alapozót ( a vámpíros sápadtságom kezd egyre jobban látszani, azt meg nem akarom, hogy azt higgyék az a hülye betegségem van, így maradtam az alapozóknál és néha a púdernél, az én bőrömnek úgy is mindegy). Rá-rápillantottam a padon ülő Fabiennere, aki egyszer se nézett felém.  Angelica másik csoporttal jött láttam őt, mikor megérkeztünk. Azóta egyáltalán nem láttam. Persze hatalmas ez a tér, park akármi, de azért jó volna tudni merre jár. Bernadettevel, Léával és a többi majmolóval a plázában egy párszor összefutottunk, nem is tudom miért.
Már egy pár órája ott voltunk, épp jöttünk ki a plázából, amikor egy zsákutcának kinéző, épületek romjaival határolt kis helyen megláttam Angelicát... Meg még valakit... Ó, hát persze! A szexi vérfarkas pasit, aki asszem a nagybátyja. Bármennyire is próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy odalópodzak hallgatózni, nem sikerült. Tehát hallgatóztam egy lyukacsos, romos, undorító, koszos és sorolhatnám milyen romdarabnak dőlve. Boá.
- Muszáj egy falkába csatlakoznod, vissza kell jönnöd Angliába! - mondta a pasas Angelicának. Angolul.
- De én már olyan jól tudok franciául és nincs kedvem ott is beilleszkedni. Nem megyek sehová, Nicholas! - üvöltött rá Angelica ezúttal franciául. Jól megtanulta a nyelvet, bár az akcentusa még mindig meg van. Jaj, ezekszerint Nicholas a szexi vérfarkas pasi. Na, legalább a nevéért megéri ez a sunyiskodás. Felkuncogtam. Hoppá.
- Mi volt ez? - suttogta halkan Nicholas, de nem igazán törődött tovább velem. - Ahogy gondolod, Angelica, de ez a környék hemzseg a vámpíroktól és egy darab vérfarkas sincs itt. A vesztedbe rohansz! - kiabált.
- Istenem, Nik! Értsd már meg, hogy nem bírom ezt az egyszer ide, másszor oda dolgot. Költözzetek ti ide! - makacskodott Angelica.
- Mi, Evansok és társaink Lathaméknak ez elég megerőltető lenne egy makacs kis tinifarkas miatt. Mivel eddig sem volt veled semmijen kapcsolatom, most bátran mondhatom, hogy dögölj meg a vámpírok markában. Bár ha mondom, ha nem, ezt fogod tenni. Igaz, kicsilány? - fintorgott Nik. Nik, ez a megnevezés szerintem szexibb. Na jó, hanyagolom a "szexi" kifejezést. Nyilvánvalóan csak rövidebb. Hihi.
- Szállj le rólam! Szeretnék normális életet élni.
- Vérfarkasként? Normális életet élni? Hamarosan fenyegetni fog a telihold átka. Na, akkor aztán mondhatod, hogy szeretnél normális életet élni. Ellenben, ha becsatlakoznál hozzánk, az átok megszűnne és akkor tudnál átváltozni, amikor csak akarsz. - vigyorgott.
- Kérlek... Költözzettek ide... - szipogott Angelica. - Nincs senkim nálatok, itt viszont már meg van a magam élete.
- Jó, rendben. Ideköltözünk. - enyhült meg Nik. - Helló Franciaország! Jönnek a vérfarkasok! - röhögte el magát, aztán átölelte a könnyekkel küszködő Angelicát, aki megpróbált nevetni.
Sírjak én is, vagy nevessek? Asszem készülnek kiírtani a fajtámat... Viszont pozitívum, hogy Nik itt fog lakni... És annyira, de annyira jól néz ki, hogy belepirulok amint ránézek. Ha bele tudnék pirulni.
Angelica benézett a rom mögé én meg még idejében el tudtam suhanni. Persze, ki más lehetett volna, mint én. Nem túl sok vámpír leskelődne utána. Így vagy úgy, de lebuktam.
Indultunk vissza, szerencsére még nem futottam össze Angelicával. Szerintem élből kinyírna. Cicó mesélt nekem valami diétáról, amire nem igazán figyeltem.
- ...Meg képzeld én mindig fogyózom. Jó, mondjuk neked nem kell, csak azért jó, hogy ha vigyázunk. - mosolygott. Én meg azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe van hogy fogyózik és már hónapok óta olyan kövér, mint a ház?
Megérkeztünk. Pont ebédidő. Halvány emberi emlékeimben ilyenkor borzalmasan korgott a gyomrom, most azonban csak az a bizonyos éhség keserítette meg az életem, létezésem tök mindegy. A lényeg, hogy ennyi ember közt elég nehéz nem érezni ezt a kínzást.
Joseph pattant elém, élesen a szemembe bambulva. Amit nem értettem, így kinyújtottam rá a nyelvem.
- Áhá! Vámpírokon nem működik. - mondta vigyorogva.
- Micsoda? - csodálkoztam.
- Hogy hogy micsoda?! Hát, amiről nem meséltél... Erről a "bájolás" cuccról tök menő.
- Mifféle bájolás? - ezt egyáltalán nem értettem.
- Ezek szerint fogalmad sincsen a vámpírok hatalmáról? - nézett rám megdöbbenve. - Hát, ha koncentrálsz egy picikét az emberek szemébe nézve, akkor elbájolod őket és teljesen a bűvkörödbe fognak tartozni. Tök poén. - magyarázta. Kicsit azért rosszul esett, hogy Roul erről az ég világon semmit nem mondott.
- A vérfarkasoknál működik? - kérdeztem.
- Ö... Passz. Eleve csak egy vérfarkasról tudok, aki tegnap Roullal volt.
- Ő lenne a célpont. - na, szépen beköptem saját magamat. De muszáj Josephel megbíznunk egymásban.
Felmentem a szobámba és mit látnak szemeim! Mr Szívdöglesztő Vérfarkas Nik ült az ágyamon Angelicával (akinek nem állt szándékában hozzámszólni a történtek után).  Szerencsére Fabienne még nem volt itt.
- Hello... - köszöntem, elég rekedtes hangon.
- Szia. Én Nik vagyok, Angelica nagybátyja. A múlt alkalommal nem sikerült bemutatkoznunk egymásnak. Angelica mesélt rólad, egy kemény vámpírcsajszi vagy. Ez igaz, Chloé?. - mosolygott rám, de annyira jól nézett ki a mosolya, hogy én azt hittem rögtön elájulok.
- Igen, mondhatjuk így is. - mondtam zavartan.
- Én meg egy kemény vérfarkas. - mosolygott kamaszosan. - Nyugi, bírom a fajtátokat, nem ölünk meg senkit. Csak Roult.
- Roult? Miért ölitek meg Roult? - kerekedett el a szemem.
- Azért, mert egy szemét alak. Nézd meg, mit tett veled és még egy pár, lányának kedves emberrel! Beteg alak. - szögezte le, én pedig még mindig le votlam sokkolva. Ez a rengeteg vérfarkas végezni akar Roullal? Akkor mi lesz velünk? Hát akármilyen szexi vagy, kedves Nik, ha támadást indítotok ellene, én biztosan nem a ti oldalotokon fogok állni, mert nyilvánvalóan ezért vagytok itt! mondtam magamban. De hangosan csak annyit mondtam:
- Ő nagyon erős vámpír. Mégis hogy akarjátok megölni?

 Szegény Tomit Hanna nagyon sajnálta, amikor látta, hogy tegnap, hogy ráncigálta az édesanyja. De végre volt egy közös témájuk. Bár, igaz Hannának nincs családja. Ő más, mint a többiek. Senkinek nem mondta még el soha, de ő már évtizedek óta egyedül él. Boszorkány. Varázslattal el lehet hitetni bárkivel, hogy normális. Mindenkit tud manipulálni. A saját korát is tudja változtatni. Viszont, a boszorkányokkal van egy hatalmas probléma, ők csak egyszer lesznek szerelmesek az örökké tartó életükben, viszont ha a célszemély visszautasítja őket, vagy meghalnak, abba egész egyszerűen ők is belehalnak. Hanna minden erejével azon volt, hogy soha ne szeressen bele senkibe. Anyja imádta élvezni az életet, prostituált volt. Senkinek sem mondta. Boszorkányként elég egyszerű volt ez a "munka". Végül egy kuncsaftba halálosan beleszeretett, szó szerint. Aki Hanna édesapja volt. Viszont ő nem akart semmit. A szerelem pedig végzett vele. Hanna egyedül maradt  egy albérletben 1918-ban. Az első háború épp múlófélben volt. Hannát nagymamája nevelte, aki szintén boszorkány volt és pár év múlva, a férje meghalt. Így a nagymama is vele halt meg. Minden egyes ős valami ilyesformán halt meg. Hannának elég szép hosszú élete volt eddig és remélhetőleg lesz is, ha így halad.

Hanna:
Hmm... Valami stílusváltás? Jöhet. Pia? Jöhet. Cigi? Jöhet. Csak élvezzük az életet, amig nem leszek szerelmes. A gondolattól még a hideg is rázott.
- Azért néha járhatnánk suliba is, nem? - ezen jót röhögtem. Zoé, egy régi barátnőm, aki mellesleg már háromszor bukott irtó jó fej csaj. Punk stílusával együtt egyszerűen imádnivaló. Fekete haj, vörös melír, japán fej. Hihi. Legjobb barátnő. Akármilyen hülye is, én bírom. Általánosan volt az osztálytársam, azonban ő nem oda ment továbbtanulni ahova mi. De ebben az évben úgy gondoltuk belehúzunk a tanulásba. Ez nem azt jelenti, hogy olyan, hű de jó kis stréberek leszünk, ha nem, hogy nem egyesek és kettesek lesznek a jegyeink, hanem kettesek és hármasok. Azért ez is valami, nem? Ha évről évre, így javulunk talán még kitűnő tanulókká válhatunk. A lószart, ebbe még belegondolni is rossz.
- Persze. Minden második nap. - vigyorogtam rá. Annyi mindent vettem. Gondoltam felhagyok ezzel a sötét punk-goth-emo keverék stílusommal és inkább megpróbálok "vegyülni" a többi korombeli csajszival. Mármint nem a 94 évesekkel (igazából annyi lennék), hanem a 15, 16 éves korosztállyal. Mert így túl boszorkányos vagyok és ha valami csoda folytán rájönnének, akkor ne legyen már olyan hihető.
Hazafelé sétáltunk egy kihaltabb utcán Zoéval, kezünkben cigivel és Jack Danielsel. Próbáltuk nem leinni magunkat fullra, de azért Zoénak még egy korty is megártott. Apja nagy alkesz, nem igazán fog neki feltűnni, ha a lánya totál káros. Nekem meg, amúgy is tök mindegy. Holnap évnyitó. A gyönyörű "Balatonon lógás a haverokkal" című nyaramnak vége. Fasza kis nyár volt, az egyszer biztos. Kibaszottul nincs kedvem suliba menni, nekem nem is lenne annyira muszáj, nincsen aki szobafogságot adhatna egy ilyen vén trottynak, mint amilyen én vagyok.
- Hát akkor csövi... Jaj!!! Segíts! - igen, Zoé elköszönt, utána pedig nem bírt felmenni a lépcsőn. Tipikus eset. Természetesen segítettem neki, rám nem volt akkora hatással az alkohol, mint rá.
Este nyolc vagy kilenc óra lehetett nem igazán voltam vele tisztában. Inkább leültem a gép elé és nyomtam, mint állat. Balázsékkal egyeztettem, hogy suli előtt mikor találkozzunk. Balázs, a kopasz partyállat, Tomi, a "jófiú", Roli, egy kissé hülye, barna hajú magas srác és Franciska, az idegesítő pattogó kis ringyó és én, a fekete árny. Osztályunk összeszokott társasága. Mindannyian különbözünk, a közös dolog bennünk, a cigi, a pia, és a páratlan humorérzék. Aztán így lettünk szétválaszthatatlan haverok, bajtársak meg minden. Tomi, az aki tőlem, nagyon távol áll. Alig beszélgetünk, nincs sok közös témánk, de valószínüleg nem vagyok neki olyan szimpi. Franciskával járt, nyilván neki az olyanok jönnek be. Elég nagy szánalom.
- Szevasztok. Mi a pálya? - közeledett felénk nagy lazán Roli.
- Hello. Jujj, olyan király volt tegnap a konci. Hanna, Tomi ti mért nem jöttetek? - fordult felénk, ajkát lebiggyesztve.
- Zoéval lógtam. - jegyeztem meg keserűen. Franciskát nem igazán bírtam, de vele is lehetett néha napján hülyülni.
- Engem meg... Anyám nem engedett el. - nyögte be Tomi.
- Uhh, te szegény. Sajnálom. Pedig irtó klassz volt. - simogatta Tomi vállát a kis ringyó.
- Biztos az volt. Bocs.
- Nem gáz, haver. Majd máskor. - mondta Balázs. Jófej.
Nyolc óra. Befelé indultunk a suli kapuján, amit már jó rég látott mindenki. Az udvaron kiöltözött fiúk, lányok. Az igazgatónő pofázott, volt egy kis tánci-tánci, műsoroztak. Nem izgatott annyira, mert végig baromkodtuk az egészet. Hát akkor, tizedikesek lettünk.

 Tudhattam volna. Vámpír és vérfarkas között nem lehet barátság! Semmi, egyszerűen tartani kell a két lépés távolságot. Bármennyire is érdekelt, hogy mi ő, nálam többet egyelőre úgysem tud magáról.
Cicó rohant velem szemben, hosszú szőke haja csak úgy lobogott.
- Kló! Kló! Kló! - mondta, a levegőjét kapkodva.
- Mesélj, mi történt! - ült le mellém a folyosón lévő kis padra.
- Meg-meg-meg csókolt... - nyögte ki.
- Hogy mi?! - kerekedett el a szemem.
- Megcsókolt. Joseph, megcsókolt engem. El tudod ezt hinni? - a boldogságtól ragyogott a lány szeme. Ennek ellenére, nem értettem, hogy Joseph, miért csókolta meg a csajszit. Akivel egyébként még csak köszönő viszonyban sem voltak eddig.
- Hűha, ez remek. Hogy hogy?
- Hát miután tegnap elmentetek a magas barna csajjal...
- Angelica.
- Az. Szóval, elmentetek Angelicával és odajött hozzám, aztán beszélgettünk. Mindenféléről. Egyszerűen imádom a hangját. Bementünk a szertárba, neki van oda kulcsa, mert szokott kosáron segíteni. Bezárkóztunk és flörtölni kezdett velem, úgy, hogy teljesen elcsábított. Aztán végül gyengéden megcsókolt. Majd kiugrott a szívem a helyéről. - lelkendezett. Hatalmas düh fogott el, amiért Josephnek valószínüleg csak a vérére fáj a foga. Annyira szánalmas, hogy ártatlan diáklányok véréből akar élni. Legalábbis, nem hiszem, hogy ez a srác, képes lenne valóban szeretni, ráadásul ilyen rövid idő alatt.
- Gratulálok. Legyetek boldogok. Mennem kell, majd még talizunk. Szia! - futottam fel a lépcsőn. Csak az járt a fejemben, hogy beszélnem kell Josephel. Miközben sietősen kapkodtam a lábaim, észrevettem, hogy a faliújság tele van vámpíros rajzokkal és ráfestett vérpacnikkal. Nagyon eredeti, mondhatom. Teremtettem egy szörnyeteget.
- Szia nyuszi, hol marad a puszi? - ismerős hang szólalt meg mögöttem. Joseph.
- Csá. Mégis mi a francot képzelsz? - kiabáltam rá.
- Jajj, most mi van? Veled már poénkodni sem szabad. Ó, mi ez a durci pofi?
- Semmi kedvem az ostoba poénjaidhoz. Leállhatnál ezzel a buzis beszéddel. Komolyabb dologról van szó.
- Ó, hát akkor elnézést. Kéne még egy olyan jó kis éjszaka. Hmmmm... Két vámpír meg egy ágy... Ne mond, hogy nem csorog a nyálad ezért? - gúnyolódott.
- Fejezd be! - üvöltöttem rá. - Tudom ,hogy nem vagy alapból normális, de az, hogy Cecilnek vagy Cicónak, nem tudom neked, hogy mutakozott be, inni akarsz a véréből, ez már beteges.
- A kis dundi barátnődre gondolsz? Megnyugodhatsz, mert eszem ágában sem volt a véréhez nyúlni.
- Akkor miért csókoltad meg?
- Miért érdekel?
- Ugye nem akarod bántani?
- Csak szórakozni. - vonta meg a vállát és hátat fordított.
- Joseph, várj! Kérlek, ne bántsd.
- Hagyjál már...
- Könyörgöm ne bánts senkit az iskolában!
Fél szemmel hátranézett, majd legyintett egyet. Hogy lehet valaki ennyire szemét? Minél gyorsabban el akartam érni a szobámba és várni amíg feltűnés nélkül el tudok menni vadászni Roullal.
- Látom találtál magadnak új barátokat... - mondta Fabienne, miközben háttal fordulva nekem, ült az ágyán.
- Te miről beszélsz? Angelicát csak meg akartam ismerni, Cicónak meg segítek összejönni Josephel.
- Jó, persze, értem én. - felém fordult. - Szeretném tudni, hogy mi folyik itt.
- Fabienne, én... Csak...
- Miért volt tiszta vér az ágyad? Ó, ne is válaszolj, tudom...
- Kérlek, tudod, hogy mi...
- Hogy mi vagy? Még szép, hogy tudom. Egyre jobban kezdesz ellenséges lenni velem, csak észre sem veszed!
- Te ezt nem értheted... Én imádlak téged, Fabi. Tényleg. Csak... Most nehéz.
- Azt hiszed nem tudom, hogy apámmal éjfélkor kinyírjátok az egész országot?
- Te ezt... Honnan veszed? - néztem rá értetlenül.
- Ajj, ugyan. Túlságosan kiszámítható vagy. Roul, mindig a legjobb barátaimat teszi vámpírrá. Általánosban is ezt csinálta.
- Komolyan?
- Igen. Gyűlölöm. - leborult a párnájára és sírni kezdett. Próbáltam megvigasztalni, de nem igazán sikerült.
- Hagyjál! Belőled is ilyen szörny lett! Minden áron azt akarja, hogy én is legyek az. Már pedig én anyámnak megígértem, hogy soha! - ellökött magától.
Hát jó. Nekem attól még muszáj elmennem "kajálni". Tegnap csak egy kisegeret ettem egész nap, mert vadászni nem voltam. Lefeküdtem, épp hogy kinyitottam volna a könyvem...
- Hol dorombol a cicus? - kopogtatott Jospeh. Remek, már csak ő hiányzott.
- Gyere... - sóhajtottam.
- Úgy megköszönném, ha ma este elmehetnék veled... Tudod... - súgta a fülembe.
- Felőlem akár üvöltözhettek is! - kiabált ránk Fabienne.
- Fabi, nyugi... - próbáltam megnyugtatni.
- Akkor most mi van? - nézett rám kérdőn Joseph.
- Jöhetsz, végül is az Ő vérvonalába tartozol te is.
- Király. Akkor egy fél óra múlva jövök. Oké?
- Oké. - kiment. Ránéztem Fabiennere. Ledermedt, egyszerűen meg se mozdult. Csak nézett ki a fejéből, csillogó szemekkel.
- Én vagyok az oka! Tudtam, hogy nem kellett volna jóban lennünk! Tudtam, tudtam... Nézz magadra... Nézz Josephre...
- Istenem. Nem te vagy az oka, értsd már meg! Én akartam így.
- Jó, hagyjuk. - a fal felé fordult. - Jó éjt, Kló.
- Jó éjt.
Annyi kérdés van bennem mindig. Senkim nincs, csak Roul. Senkim, aki eltudná nekem magyarázni a dolgok rendjét. Több vámpírt meg kellene ismernem. Persze, Josephen kívül, mert ő szart sem ér. Gyönyörű telihold van. Teljesen belemélyültem a motívumaiba, a szikrázó fényébe, és a felhőkbe, amelyek elsuhantak előtte. Imádom a teliholdat, de valahogy nem voltam oda érte mostanság. Undor, gyűlölet, vagy valami más? Valami mindenképpen eltaszított. Mindig más voltam, mint a többiek. Mindenki úgy gondolja, hogy más. De nekem születésemtől fogva, meg lett pecsételve a sorsom. Ezt mindig éreztem.
Holnap kirándulni megyünk, vagy valami olyasmi. Inkább a plázázás lenne a megfelelő szó. Egész napos  csavargás a főtéren. Fabienne  úgy tervezi, ő leül egy padra és lerajzolja az Eiffel-tornyot és kivonja magát a társaságunkból.
Jaj, kinyílt az ajtó.
- Na? Te tudod, hogy s mint... - vigyorgott rám Joseph, a lábamon ülve.
- Bocs, de a lábamon ülsz!
- Ja, izé, bocsika.
- Húzzunk. - felrángattam az ágyról.
Épp, hogy kiugrottunk az ablakon, azonnal lebuktunk.
- Maguk meg mit keresnek kint ilyenkor? Rég elmúlt éjfél. - szólalt meg mögöttünk egy férfi hang.
- Izé... Mi csak... Elnézést. - dadogtam, úgy hogy hátra se mertem fordulni a rémülettől.
- Rég elmúlt éjfél. - ismételte meg, ugyanazzal a hangsúllyal.
- Fordulj már ide. - súgta a fülembe Joseph. Megfordultam. Beleborzongtam a döbbenetbe. Ledermedtem.

 Tomi napok óta szenved már egy csaj miatt. Hiába, de nem kaphatja meg olyan könnyen. Egy ilyen lányért harcolnia kell, ha tényleg szeretné. Hanna gyönyörű lány, minden fiú a lába előtt hever. Tomi viszont nem túl jó pasi. Szemüveges, kócos, fogszabályzós, 15 éves kis matekzseni. Hanna ráadásul egy évvel idősebb.
Tomi viszont már évek óta belé van esve és nem érdekli, hogy Hanna rá se néz. Elvakítja a szerelem. Semmit nem lát. A jegyei is rosszabak, mert sosem figyel az órán. Órákat a gép előtt ül és számítógépes játékokkal készíti el magát és Hannát. Minden este rá gondol. Számára csak egy dolog létezik HANNA.

- Tomikám, gyere megyünk vásárolni! Veszünk új cuccokat az iskolába. - kiáltja Tomi édesanyja, Nóra.
- De anya miért nem mehetek el egyedül a papírírószerbe cuccokat venni? Nem kell mindig bevásárlóközpontokba... - égetni a fejemet. Fejezte volna be a mondatot, de ezt már nem mondta ki.
- Jaj, kisfiam. Csak egyszer próbálj meg hozzám kedves lenni. Ennyire nem vagyok gáz. - de anya, az vagy. Gondolta magában Tomi.
- Jóvan. Menjünk. - egyezett bele.
Felveszi az új tornacipőjét, amit ő maga vásárolt tegnap.
- Na húzzunk. - rohan előre Tomi és a kis citromsárga kétszemélyes autóba ül anyja mellé. Elmennek egy nagyobb szupermarketbe, hogy mindent megvegyenek..
Odaéreznek. Az anya most azon erőlködik, hogy megfogja kisfia kezét amíg átmennek egy 3 méter széles zebrán. Tomi erőteljesen rángatja a kezét, de sajnos nem megy neki. Közben észreveszi azokat a srácokat akikkel együtt szokott járni buliba és velük van Hanna is és a barátnője, Franciska, akivel Tomi járt még általánosban, egy hónapos kapcsolatuk nagyon szép volt, a baj csak az volt, hogy Tominak már akkor is Hanna volt szíve hölgye, így unalmas kapcsolatuknak vége lett.  A banda észrevette Tomit és most nagyokat röhögnek szerencsétlenen.. Szegény csak úgy tudott ebből kimászni, hogy egy széles vicsorítással felmutatta a középsőujját. Az arcukra fagyott a mosoly.
Hannáról nem tudta levenni a szemét. Ki engedett hosszú szőke haja, sötétkékkel melírozva lágyan omlott a lány testére és talán a derekáig ért. Szépen összeválogatott ruhái vannak most is, mint mindig. Tomit mindig megbabonázza a gyönyörűség.
- Gyere fiacskám. Sietnünk kell, el kell mennem a bankba majd és gondolom te nem szeretnél jönni addig itt hagylak, hogy játszogass a telefonodon amíg én elvagyok. Előbb viszont vásároljunk be, Tomikám! - mondta az anya.
- Oké. - Tomi anyja egyébként a jövő hónapban lesz 43 éves. Férjétől már 10 éve elváltak és egyedül neveli a fiút. Ricsivel, apjával, viszont nagyon keveset találkozik Tomi.
Táskát válogatnak. Tomi a sima egyszerű fekete oldaltáskáért rajong, ám anyja a sötétkék sárga felirattal ellátott hátitáska mellett pártol, amin még egy nyáladzó smiley is díszeleg. Gyönyörű, mondhatni.
- Anya, a feketét akarom. - erősködött Tomi.
- Én meg a kéket. Különben is, nézd milyen jól tartja a hátadat, van benne ilyen gyógycucc amitől nem húzza a hátad és a oldaltáska különben is egészségtelen. Ezt vesszük és kész.
Szegény Tomi. Nyáladzó smileyes, háttámasztós táskával igazán macsósan fog kinézni...Teljesen...
- Nézzünk tolltartót! Jaj, de jó! Figyeld tapsi-hapsis és még a ceruzáid is elférnek benne. - virult ki az anyuka miközben a tapsi-hapsis szétnyitható tolltartót vizsgálgatta, amibe ceruzák is voltak alapból.
- Anya. Maradjunk egy fekete egyszerű tolltartónál. - dobta be a kosárba.
- NEM! De viszont választhatsz.. A tapsi-hapsisat kéred, a Ben10-eset, a verdásat, vagy az absztrakt mintával ellátottat?
- Jóvan akkor az utóbbit. - az legalább annyira nem volt gáz. Teli volt graffitivel meg absztrakt formákkal.
- Akkor ezeket megvesszük. Én mindjárt megyek az OTP-be te addig csüccsenj le ide erre a feltűnő kis padra itt biztosan látni foglak. - mondta az anyja. Aztán kifizette és végre eltűnt.
Tominak esze ágába sincs leülni a padra, inkább kimegy és beszélget a bandával, szerencsére még ott vannak.
- Kérsz egy szálat? - kínálta meg Balázs (az egyik srác) Tomit.
- Aha. Kösz, tesó. Bocs amúgy anyám nagyon gáz.
- Ja, ismerős, az én anyám is ilyen. - mondta Hanna. Végre közös téma. Tomi egy kicsit elpirult.
- De mi a szarért kell ország, világ előtt égetni a fejemet. Jó a szemem, de attól még ezt a rohadt szemüveget rám eröltette.
- Uhh, az szar. Szerencsére én rábeszéltem anyámat a kontaklencsére. - nevetgélt Hanna.
- Jaj, nekem meg tökre kiborul amikor a trendi magassarkúmban vagyok és a fejét fogja, szerintem azért, mert neki nincs és irigykedik. Amúgy jó gáz, de anyám nem tud járni a magassarkúban. - mondta Franciska.
- Én sem. - jelentette ki Balázs és összeröhögtek.
- De nekem nemsokára mennem kell, mert anyám most bankba ment, legalább addig nem kell égetni a fejemet. Szerintem nemsokára égen, földön keresni fog. Adsz még egy szálat, gyorsan elszívom.
- Oké, tessék. Aztán te is vegyél ne tőlem kunyizd!
- Otthon van, csak nem tudtam, hogy lesz alkalmam rá. Ezt a két szálat majd visszaadom.
- Ok tesó. Koncertre kijössz holnap?
- Ja, majd kitalálok valamit. De én most húzok, császtok.
- Cső.
Tomi eldobja a cigit gyorsan. Megkeresi a "feltűnő" padot és leül.
- Jaj, Tomikám. De jó, hogy szót fogadtál és végig itt maradtál. Hoztam neked kindertojást.
- Kösz. Remek. - válaszolt lehangolta. Az anyja hány évesnek nézi? Ötnek? Csak viselkedne már úgy vele, mint egy érett sráccal. Most mennek el Balázsék is. Odaköszönnek Tominak és az anyjának.
- Szia Tomi. Csókolom Nóri néni.
- Sziasztok picikéim! Jaj, ők a kis barátaid? Megismerhetem őket? - majd ha piros hó esik. Gondolja Tomi.
- Ja, haverok. Hát anya, szerintem felesleges megismerned őket.
- Kár. Pedig szívesen megismertem volna a társaságod. Hogy ők is olyanok-e, mint te.
Hazaérnek. Már késő délután van. Tomi gépezik este 11 óráig aztán tévézik még 1-2 órát és elalszik.

 Megálltam az ajtóban és elmosolyodtam. Vámpírként az érzések sokkal jobban felerősödnek és sokkal jobban tudom kik az igazi barátaim. Fabienne biztosan az, hisz visszatért. Amíg távol volt tőlem addig se tudott rám úgy nézni, mint "ellenségre", ahogy a társai tették. Lefeküdtem az ágyra és Evermore-t olvastam keltésig. Közben Angelica-n gondolkoztam.

- Kisasszony! Kisasszony! Tessék felkelni ma hamarabb kezdődik az angol óra. Készülünk az érettségire. Hahó, kelés!
- Ó, mama mindjárt, csak még 2 percet!
- KÉT PERCET? Van fogalma róla mennyi az idő? Egyébként az igazgatónő vagyok, nem a mamája... Szerencsére. Ha az anyja lennék kiadósabb nevelésben részesítettem volna, Fabienne. Na gyerünk, öltözzön!
- Ja izé... Jó reggelt kívánok. Hogy tetszik lenni?
- Micsoda? Hogy hogy vagyok? Még egy szó és nem állok jót magamért.
- Elnézést. - pirult el Fabienne. Közben végigröhögtem az egészet. Kicsit reggel volt még.
- Chloé, maga meg vigyázzon a havibajjal!
- Tessék? - csodálkoztam.
- Nézze tiszta vér az ágya. Ezt most hogy mossuk ki? Kicsit ügyelnie kéne a higiéniájára.
- Hihihi. Ez vicces. - kuncogott Fabienne.
- Jól van...Bocsánat, asszonyom...
Tiszta vér volt a ruhám és a szám. De most már az ágyneműm is. Ja, amúgy nem menstruáció. Ez csak a halottak vére.
Túléltem az órákat. Már csak testnevelés van hátra. Főleg, hogy engem aztán nem frissít fel vagy hogy mondják, hogy miért is jó a tesi. A szervezetnek. Egy a probléma, nekem olyan nincs.
Az öltözőben Angelica mellé dobtam le a táskám, sajnos csak mellette volt hely (mellette mindig van).
- Hello. - köszöntem mindenkinek.
- Hello. Bocsi tegnap kicsit berágtam rád, magam sem tudom miért tettem. Meg tudsz bocsátani? - mondta mosolyogva Angelica.
- Semmi gond megesik...Az emberrel. - kicsit köhécselve mondtam az utolsó szót. Talán veszi a lapot.
- Igen, megesik. - láttam az arcán a döbbenetet és egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Mi a baj? - átkaroltam a hátát és fürkésző tekintettel bámultam rá amíg nem válaszolt.
- Hiányoznak a szüleim. Nagyon.
- Megértem. Én is csak anyámmal élek.
- De nekem senkim sincs. Egyedül vagyok.
- Hát figyelj, itt lényegében senkinek sincs senkije. Ez egy kolesz. - mosolyogtam rá biztatóan.
Ahogy közel hajoltam hozzá és valami megcsapta az orrom amitől hátrahőköltem. Valami visszataszító. Nem parfüm. Nem is izzadság. Valami egészen más.
- Gyerünk kisasszonyok! Ne lazsáljanak. Most beszéljék meg kivel lesznek párba. - üvöltött be az öltözőbe Mrs Paradis.
- Kló, leszünk párok? - pattant mellém Fabienne. Nem akartam vele párba lenni. Főleg, hogy eddig mindig Sabine-val volt párba és alig bírtam elviselni undorító röhögcsélésüket gimnasztika közben. Sabine folyamatosan azt ecsetelte mennyire gázul néznek ki a többiek, meg egyéb ehhez hasonló témák. Ha ilyen jól elvannak, legyenek most is együtt. Én amúgy is, új, különleges 'vérfarkasbarátnőmmel' szeretnék most beszélgetni.
- Bocsi, de már megígértem Angelica-nak. - hátranéztem a lányra és egymásra mosolyogtunk.
- Ez nem duma parti, sipirc a tornaterembe! - mondta Mrs Paradis.
Még nem igazán mutattam be a tornatermünket és a tesiórák folyamatát. Hatalmas tornatermünkbe, majdhogynem az egész iskola belefért. Ezért, van, mikor az egész végzős évfolyamnak  egyszerre van a tesiórájuk. Többek közt ezért van négy nagy öltözőnk. Mrs Paradis a lányok tesitanárnője és Mr Poésy a fiúk tesitanára (ismertebb nevén "A zsáner"). Akárhányszor rájuk nézünk flörtölnek egymással (és Mr Poésy le se veszi a szemét a tanárnő formás idomairól, aki negyven éves kora létére tíz évet simán letagadhat). Pedig mindketten házasok. Na mindegy.
Annyira jó úgy futni, hogy te vagy a leggyorsabb. Te vagy az, aki soha nem fárad el. Isteni érzés. Pedig az előtt én voltam a legrosszabb Fabienne-vel együtt. Mi mindig kilógtunk a sorból és többször ál felmentéseket írtunk.
Angelica-val futottam. Az egyetlen, aki utolérhet engem. Na meg... Joseph. Aki hirtelen vámpírgyorsasággal mellettem termedt. Mindenki kérdőn nézett rá.
- Ezt nem kellett volna... - suttogtam neki.
- Megismételné? - üvölti "A zsáner".
- Mit? - válaszolt vissza flegmán.
- Ismételje meg, amit az előbb csinált. Most!!!
Joseph?! Hülye. Undorító kamaszos vigyorával elkezd szép lassan kocogni és dudorászni magában, úgy, hogy közben hunyorogva bámulja a tanárt.
- Ebből elég lesz. - legyintett Mr Poésy.
- Hű, csajok, láttátok? Mindig is tudtam, hogy jó pasi, na de ennyire. Egyébként Cecil vagyok, de mindenki csak Cicónak hív. Annyira bejön nekem ez a srác és ahogy láttam te jóban vagy vele. Izé... Nem tudnál összehozni vele? Persze, ha ti nem jártok. Facebookon nincs kapcsolatban és nem akar vissza...
- Állj, állj! Szia. Chloé vagyok. Hát jó rendben, persze mi nem járunk, mert miért is járnánk... Tehetek egy próbát.
- Jujj! De jó. Köszi, köszi és még egyszer köszi. Imádlak. Én már annyiszor próbáltam vele flörtölni, de ránézek és nem is a szemembe néz, hanem a cicimet nézi. Vagyis nem tudom, olyan fura srác. Kicsit perverz, mert senkinek se a szemét nézi. Szerinted?
- Ja, biztos. Egy fiú ilyen.
- Léccike, ne fussatok ilyen gyorsan nem bírják a lábikóim. Meg szúr az oldalam is. Jaj, de fáj. Megálltok velem?
- Mekkora picsa. - súgta a fülembe Angelica. Teljesen egyetértettem vele. De hát nincs mit tenni... A terem szélén álltunk Cicóval együtt, aki feszes nadrágjában az egész bandának bepucsítva fogta az oldalát. Nos, nem egy vékony csajszi. Nagy a segge, alacsony, kicsit teltkarcsú, de nem olyan vészes. Hosszú szőke hajú, zöld szemű sulikirálynő. Affektálós beszéde és nyávogós hangja is erre utal. Szánalom.
- Hé ott! Maguk! Igen! Plusz öt kör. Többiek gimnasztika helyre beállni! - sípolt, majd kiabálta Mrs Paradis.
- Milyen utálatos ez a néni. - rázta meg a fejét Cicó miközben a tanárnő előtt futottunk el. Lássuk be, hogy nem egy okos teremtés szegényke.
- Hé kis hölgyike. Későbbre halassza az efféle megjegyzéseit. Csak magának még egy kör. - mondta gúnyosan a tanárnő.
Cicó erre már nem tudott mit mondani, kicsit beégett.
Mi már a gimnasztikahelyünkön ügyetlenkedtünk, amikor nagy nehezen betotyogott a kiskirálynő. Végig azon gondolkoztam, hogy Joseph nem bírna ki egy emberbarátnőt, hiszen azonnal megölné. Főleg Cicót, a hatalmas IQ szintjével együtt. Vagy az is lehet, hogy csak jól megrakná. Nem tudom.
Vége a tesiórának. Angelica szobája felé megyünk, mert megígértem, hogy elkísérem. Fabienne az öltözőben  elég elkeseredetten nézett rám, amikor látta, milyen jól elvagyok Angelica-val. De azért más barátokra is szükségem van. Olyanra is akinek egyébként nem szabadna, hogy a közelébe menjek.
- Most komolyan össze akarod hozni azzal a Joseph-el ezt a kis ringyót? - kérdezte Angelica.
- Hát figyelj... Miért ne? Összeillenek. Két értelmi fogyatékos.
- Az az.
Megérkeztünk a szobájába. Eszembe jutott kinél is vagyok. Azzal, aki engem kis híján  megölt. Ezt muszáj lesz vele megbeszélnem, hiába zártuk már le nagyjából.
- Szeretnék valamit kérdezni... - jelentettem ki tapintatosan.
- Persze! Kérdezz bármit nyugodtan! - mondta vidáman és dobálgatni  kezdte a kezem. Az ágyán ültünk egymással szembe törökülésben.
- Azt mondtad, hogy én egy szörnyeteg vagyok és semmiben sem hasonlítunk. Tudom, hogy kiábrándultál magadból, de ha elmondod mi történt én is mondok neked dolgokat.
- Nem hinnéd el...
- Dehogynem.
- Vérfarkas leszek. De még nem vagyok az teljesen. Az egész családom az volt és ősi vámpírok ölték meg őket. Az egyikük száműzött el Franciaországba, hogy itt nincsen falka amihez csatlakozhatnék. Apám mesélt róla, de még nagyon a kezdetek kezdetén voltam és nem tudott mindent elmondani. Így a képességeimről is csak tapasztalatból tudok. Keresnem kellene több vérfarkast és becsatlakozhatnék a falkájukba... De gondolom ebben az országban nincs és el kell költöznöm és fogalmam sincs hogyan. Én azt hittem, hogy te vámpír vagy, nem tudom miért, valami az súgta, talán az ösztöneim.
- Értem. Megölnél ha vámpír lennék?
- Nem tudom. Az ösztönök irányítanak minket.
- Akkor gondolkodj emberien. Még egyszer kérdezem: Megölnél ha vámpír lennék?
- Vámpír vagy?
- Válaszolj!
- Igen.