- Csak úgy mellékesen nekem ehhez mi közöm? - annyira nem bírtam Roul-t de kötelességem megvédeni. Azt nem értem, hogy engem miért avatnak ebbe bele?
- Úgyis kened vágod a sztorit a hallgatózásoddal, úgyhogy elmagyaráztam a sztorit. Mi újság Fabiennel?
- Nem tudom... Itt kéne lennie...
- De nincs itt. Szóval segítesz, és itt lesz, vagy ha nem, nem lesz itt. Ilyen egyszerű. - szólalt meg hirtelen Anglica, mintha egy két évesnek gügyögne.
Fabienne ezerszer fontosabb volt, mint Roul. Lényegében tönkretette a lánya életét, és az enyémet is. Akkor az előbbi tervemnek lőttek.
- Rendben. - mondtam komolyan.
- Hogy micsoda? - kerekedett el Angelica szeme.
- Megegyeztünk. - felállt Nik és végigsimított az arcomon.
- Hol van Fabienne? - kiáltottam utánuk.
- Ó, mindjárt itt van. Ne aggódj. - kacsintott Nik.
Ez fura volt. Minden esetre már nincs több óránk és valószínüleg mindjárt indulnak kajálni. Elővettem egy poharat beleöntöttem egy kis B pozitívat és felöntöttem whiskyvel. Egy kis lazulás jár nekem is.
Úristen! Ez a kínzó éhség egy csodálatos illattól megőrjített. Egyre közelebbről éreztem.
Fabienne jött be a szobába és szörnyen festett. A feje be volt kötve, de így is átütött rajta a vöröslő vér. Ezt nevezik kínzásnak.
- Csá. - rám nézett kipirult verejtékes arcával. Elővette az érettségi tételeket és tanulni kezdett.
Meg akartam szólalni, de akkor bemegy a számon az illat és akkor kikészülök. Most is alig bírtam levegőt venni.
- Öhm... - megpróbáltam megszólalni, de nem ment. Sziszegtem egyet és egyik másodpercről a másikra fölötte voltam, nála pedig egy fém karó volt. Egyedül ez képes velünk végezni... Szóval felkészült.
- Tűnj innen! - üvöltözött.
- Sajnálom Fabi... Én... Nagyon gyenge vagyok... - próbáltam megszólalni.
- Azt mondtam tűnj innen vagy hívom a rendőrséget!
- Mintha azok olyan sokat tudnának tenni... - mondtam halkan és kimentem az ajtón.
A célom az volt, hogy hazamegyek. Felülök a buszra és elhúzok innen. Leszarom, hogy érettségi, meg mindenféle hülye vizsga. Pechemre az igazgatónő kérdőre vont.
- Hova-hova kisasszony? - nézett rám kérdőn.
- Haza kell mennem 1-2 napra. Sürgős. Hozok igazolást meg minden. - mondtam, bár nem igazán tudtam mit beszélek. Csak motyogtam.
- Ilyen egyszerűen nem mehetsz haza. Fel kell hívnom édesanyukádat. - feltette a mutatóujját és úgy magyarázott. Akkor bé terv.
- Az anyámmal megbeszélt mindent, maga hazaenged. 1-2 nap múlva visszajövök. Nagyon fontos ügy. - néztem a szemébe azt a bájolós cuccot használva. Asszem bevált. Éreztem magam körül a hatásköröm.
- Távozhat. - szólalt meg üveges tekintettel.
Becsöngettem anyuhoz. Nagyon rég nem láttam, szinte semmit nem tudunk egymásról.
- Nyitom!- rohant ki a konyhából és útközben összetört egy tányért a nagy sietségben. - Chloé! Istenem, Chloé kislányom! - megölelt a szokásos embertelenül szoros ölelésével, amivel mindig agyonnyomott. Viszont vámpírként egy rendes ölelésnek éreztem. Bementünk az ajtón és leültünk egy új fűzöld kanapéra amit még soha nem láttam. Minden fel lett újítva, kifestve, tapétázva, rengeteg új bútor, szőnyeg, minden. Semmiben sem hasonlított a régi szerencsétlen lepukkant otthonunkhoz.
- Hogy hogy hazajöttél, kincsem? - mosolygott rám a kezeimet fogva. Most vettem csak észre, hogy a haja is sötétebb barnára lett festve.
Viszont erre kérdésre nem tudtam rendes válasz adni hirtelen és elbájolni meg nem akartam, hiszen az anyukám.
- Haza kellett jönnöm, nem éreztem túl jól magam, az igazgatónő meg megértett. - mondtam zavartan.
Aztán mindent át beszéltünk, hogy nem, nem kell orvos, ez 'lelki probléma' aztán részleteztem neki mindent (persze a vámpír részt kihagyva). Alig vártam, hogy végre befejezze a kérdezősködést és róla kérdezzek meg a házról és stb. Amikor megszólalt a mobilom Sirenia - The other side, Fabienne.
- Igen?
- Hova a fenébe tűntél?
- Azt mondtad tűnj innen... Nem? - nem akartam neki most magyarázkodni, úgyse vagyunk most túl jó viszonyban.
- Most komolyan! Nem mehetsz csak így el! - ordibált.
- Dehogynem. Kérdezd csak meg az igazgatónőt. Na csá. - kinyomtam. Hónapok óta semmit nem hallottam anyuról, mindjárt itt a karácsony, hadd legyek már egy kicsit vele is.
- Ki volt az? - érdeklődött anyu.
- A szobatársam, Fabienne. Tudod, akiről meséltem.
- Értem. - mosolygott. Ő úgy tudja, hogy nagyon jóban vagyunk, ami egyszer még igaz volt.
Kérdezgettem mindenről. De kerülgette a válaszokat, folyton csak annyit mondott mindenre, hogy Az életem csodás meg Ó, bárcsak többször találkoznánk, de semmi lényegeset. Elmondta, hogy új munkahelye van és ÉLETE ÉRTELME segített neki.
- Egy pillanat... Életed értelme? - kérdeztem kissé hangosan és ijesztően.
- Megjötteeeem. - szólt csábosan egy férfihang. Majd a férfi belépett a szobába és megcsókolta anyát. - Szia Henriette édesem!
- Chloé ő itt Gustave Maple, a leendő férjem. Gus, ő itt Chloé, a lányom. - mutatott be minket egymásnak anyu, miközben az imént említett 'Gus' két puszit dobott az arcomra. Közvetlen csávó, az biztos. - Hozok be egy kis sütit és utána megbeszéljük a dolgokat. - sétált ki a konyhába, így egyedül maradtam Gussal.
- Anyukád már rengeteget mesélt rólad, kicsilány. Remélem jóban leszünk, és ha apádként nem, de barátként azért tekintesz majd rám. - vigyorgott. Jól láttam, hogy aranyfoga van? Úgy tudtam ez már jó rég kiment a divatból. Boá.
- Igen, az jó lenne. - egyáltalán nem volt szimpatikus ez az őszes hajú 50-es éveiben járó pénzzsák. De az anyagi helyzetünkön legalább segített.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése