Törött égbolt...

- Akkor biztos, hogy segítetek? - kérdeztem.

  1 óránk van eldönteni, hogy tényleg segíteni akarunk Roulnak, aki Fabi apja, a teremtőm, és egy őrült, aki kislányokból és tinédzserekből csinál vámpírt. Ha megtámadnám, természetellenes lenne, így az is, ha nem segítenék neki...

 Látták. Látták ahogy kiszívom Pierre nyakát. Ahogy azt is, ahogy megöltem... Pedig nem akartam. Én teljesen becsavarodtam. Először Joseph, most meg Pierre. Igaz, Joseph vámpír lett, de Pierrel is tegyem ezt? A végén még elkönyvelnek olyannak, mint Roul és megölnek. Így hát hagytam, hogy az utolsó csepp élet is kimúljon belőle.

 Holnap indulok haza. Egyrészt azért mert az igazgatónőnek is azt ígértem, másrészt meg azért, mert holnapra tervezik Roul megölését, ami nem különösebben izgat, de valamiért kötelességemnek érzem megvédeni őt... Különös, mintha egy belső hang akarná azt hogy, Örök életet adott. Hagynád, hogy az Ő örök életét elvegyék? Igaz, hogy Niknek és Angelicanak megígértem, de nem visz rá a lélek (hülye mondás).
Miközben Párizs eldugottabb utcáin sétálgattam, az iPodomat hallgatva, valami rettenetes hörgést hallottam a közelből. Elindultam a hang irányába és egy magzatpózban görnyedő fekete dzsekis pasit láttam.
- Jól vagy? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Én... Jól vagyok. - nyögte ki a férfi.
- Nem úgy néz ki. - mondtam és leguggoltam mellé, hogy lássam az arcát. Elvettem a kezeit az arca elöl és olyan makulátlan fehér bőrt, mint amilyen az övé volt, még életemben nem láttam. Még Roul is próbált magán segíteni, de ez az ember ízig-vérig vámpír volt. - Te... egy...
- Vámpír vagyok. Én azt hittem Franciaországban már rég nem élnek vérfarkasok és ezért nem is számíthattam rájuk, de miközben barátnőmhöz, Nadinehez igyekeztem rám támadt két velem egykorú férfi, meg egy szintén velem egykorú vörös hajú nő. Vigyázz te is magadra, rettentő veszélyesek.
- Értem, de szerintem engem nem fognak bántani. - mondtam alig hallhatóan.
- CSAK NEM SZÖVETKEZTÉL VELÜK?! - rámüvöltött és szépen lassan felállt és hátrálni kezdett.
- Ismered Roult? - kérdeztem.
- Azt a pedofil állatot?
- Azt hiszem. Ő teremtett engem...
- Ez érthető. - vágott közbe.
- ...És Angliából jöttek vérfarkasok, hogy megöljék, mert ez már beteges amit művel. Én belementem, de...
- Senki sem ölheti meg a teremtőjét. Drága pici naiv kutyuskák ezt úgy látszik nem tudják. Amúgy mi a neved?
- Chloé Betranche. Neked?
- Salomon Neufmarche.
- Te jó ég, a dédnagymamám ezer éves könyveibe olvastam Neufmarche nevű emberekről.
- Igen, mivel 1718-ban születtem, és sok legenda maradt a családunkról.
- EZERHÉTSZÁZTIZENNYOLCBAN? - visítottam.- Ugye csak ugratsz?!
- Nem. Hahó! Vámpír vagyok. Attól még, hogy a drága Roul túl sok mindent tud az nem azt jelenti, hogy nincsenek nála jóval idősebb vámpírok.
- Igen Roult csak 18 éve változtatták át.
- Tudom. Csak azt nem tudom, hogy ki.
- Azt én se. - tovább beszélgettünk, kiderült, hogy őt 22 éves korában változtatták át és egyébként meg 294 éves. Kicsit be is kajáltunk, miközben sétálgattunk. Nagyon jól nézett ki, de van egy bizonyos emberbarátnője, Nadine. Pff mifféle vámpír tart emberbarrátnőt? Mi ez, Alkonyat?
Hazaértem. Már mindenki otthon volt, és üvöltözéseket hallottam.
- Rohanj akkor a kis stricidhez! - hallottam Gus üvöltő hangját.
- Értsd már meg Gustave, hogy nincs köztünk semmi, csak egy barát. - üvöltötte anyám.
- Igen?! Barátokkal nem fekszem le!
- Te ezt nem értheted... - suttogta anya.
- Nem érthetem? De nagyonis jól értem, hogy MEGCSALTÁL. - ordította torka szakadtából Gus és anyát figyelte, ahogy berohan a fürdőszobába becsapva maga mögött az ajtót. Nem értettem anya miért csalná meg élete értelmét, de aztán rájöttem. Én voltam. Amikor tegnap elbájoltam anyát. Az egész az én hibám. Sírni kezdtem, amiért én rontottam el anyu boldogságát, és a pénzforrásunkat... Nekem nincs szivem... Úgy megváltoztam... Senkit sem szeretek...Ki lett belőlem ölve minden érzés, vagy mi történt?!
- Szivem ne sírj, nem történt semmi. - megsimogatta a fejemet anyu miután kijött a fürdőszobából.
- Az én hibám... - szipogtam.
- Ugyan már miért lenne a te hibád?!
- Mert én... Mindegy. - nyögtem ki.
- Kicsim feküdj le, már késő van. Jó éjszakát. - és két puszit nyomott az arcomra.
Besétáltam a szobámba, de utoljára még hátranéztem anyura aki ma este nem a szobájában aludt.

Olvastam, tévéztem, és egyéb dolgokkal elütöttem az éjszakát, mint mindig. Reggel csönd volt. Gondolom már mind elmentek dolgozni, ezért nem akartam őket zavarni, úgyhogy írtam egy levelet, amin közöltem, hogy visszamentem a koleszba.
Amikor beléptem, olyan érzésem volt, mintha egy hónapot lettem volna távol annyira megváltozott minden. Kifestették az aulát, tele tették új plakátokkal, szórólapokkal a falakat.
- Szia Chloé, örülök, hogy visszajöttél! - vigyorgott rám az igazgatónő egy stréber kilencedikessel a sarkában.
- Jónapot! - köszöntem és már mentek is tovább. Örültem, hogy nem mondott többet.
Benyitottam a szobámba és Fabienne nem volt bennt. Mindegy én örültem, hogy végre itthon vagyok és leültem, kikentem a szemem és átmentem Léáékhoz hátha ott tartanak valami összejövetelt.
Bekopogtam.
- Szabaaad! - visította Bernadette és bementem. Ő volt bent, Léa, Sabine és még egy pár lány, és ha jól láttam Fabienne is ott volt fekete pentagramos pokróccal betekerve. Azt hiszem pörgetőztek.
- Hé nyuszika, nem szállsz be? - kérdezte az egyik csaj.
- Hát persze, szivecském. - válaszoltam. Idegbajt kaptam ezektől a kis picsáktól.
- Szia Fabi! - rámosolyogtam, de ő nem viszonozta.
Egyébként a pörgető az egy olyan járték, hogy van egy tábla amin van egy nyíl, megpörgetik és az illető akire rámutat a nyíl, annak meg kell csinálnia egy durva dolgot, amit az előző válaszoló mond. Ha pedig nem csinálja meg le kell vennie egy ruhadarabot, amit akkor vehet vissza, ha megcsinálja azt, amit másnak adtak, ezáltal az akinek ezt adták, nem kell vetkőznie, mert olyan mintha ő csinálta volna meg.
Egyébként egyáltalán nem akartam játszani, de Fabinak tudnia kellett, hogy holnap akarják megölni az apját.
- Hé! - mondtam halkan, hogy csak ő hallja. - Ugye, tudod mi lesz holnap?
- Hagyjál. - morogta.
- De hát Roult meg akarják ölni. Ennyire nem érdekel?
- Nem. - mondta.
A nyíl rám mutatott, az a csaj aki nyuszikának hívott, ő pörgetett.
- Bocs elmondanátok, hogy hívják? - kérdezte a többiektől.
- Chloénak, de mindenki csak Szöszi Samarának hívja. - mondta Sabine és összeröhögött a csajokkal. Még Fabi is nevetett. Aztán Sabine a csajszi fülébe súgott valami
- Tehát Samara. Én Bogdana Szelezsán vagyok, egy kemény román csaj, úgyhogy jobb ha nem kezdesz ki velem. Amit pedig meg kell tenned, az az, hogy átmész Pierrékhez és beleharapsz a nyakába, tudod mint azon a bizonyos órán akartad. Most megteheted. - vigyorgott Bogdana.
- Grr. - röhögött Bernadette.
Na nem. Ezt azért nem. De vetkőzni sem akartam, fűzős felső volt rajtam, fekete bőrnadrág és csatos térdig érő bakancs. Azt sem akartam, hogy megszivassanak azzal, hogy mondjuk nem adják valamimet vissza...
- Jó. - és kimentem Bogdanaval a nyomomban, mert neki kellett felügyelnie, de aztán a többiek is utánunk jöttek.
Beértünk Pierre és Augustin szobájába. Ők az ajtóban maradtak én meg odamentem Pierrehez, aki épp römizett barátjával és annyira zavarban volt, hogy elejtette az összes lapját.
- Hello. Hmm... Lenne kedved egy kicsit játszani valami mást? - mondtam kéjesen.
- Öö... Én... Vagyis, nem... Illetve lenne kedvem... Igen, azt hiszem. - dadogta, és lesmároltam. Ott smároltunk egy ideig aztán rátapadtam a nyakába, előszőr csak gyengén huztam a szemfogaimat végig a nyakán, aztán lefeküdt a földre, én ráfeküdtem és beleharaptam a nyakába.

Kínos csönd volt. Gus egy újságot lapozgatott, én meg a semmibe meredve gondolkodtam. Van még  egy pár kérdésem ezzel az emberrel kapcsolatban... Green Day - 21 guns?! Joseph?! Kisétáltam az előszobába és fogadtam a hívást.

- Hát mivel hallgatóztál tudod, hogy nem csak én akarom megölni, hanem a társaim is akik ideköltöznek 2 nap múlva és majd akkor. De persze a vámpíroknál jóval erősebbek vagyunk szóval akár én egyedül is végezhetnék vele, de azt kell az elővigyázatosság. - magyarázta.
- Csak úgy mellékesen nekem ehhez mi közöm? - annyira nem bírtam Roul-t de kötelességem megvédeni. Azt nem értem, hogy engem miért avatnak ebbe bele?
- Úgyis kened vágod a sztorit a hallgatózásoddal, úgyhogy elmagyaráztam a sztorit. Mi újság Fabiennel?
- Nem tudom... Itt kéne lennie...
- De nincs itt. Szóval segítesz, és itt lesz, vagy ha nem, nem lesz itt. Ilyen egyszerű. - szólalt meg hirtelen Anglica, mintha egy két évesnek gügyögne.
Fabienne ezerszer fontosabb volt, mint Roul. Lényegében tönkretette a lánya életét, és az enyémet is. Akkor az előbbi tervemnek lőttek.
- Rendben. - mondtam komolyan.
- Hogy micsoda? - kerekedett el Angelica szeme.
- Megegyeztünk. - felállt Nik és végigsimított az arcomon.
- Hol van Fabienne? - kiáltottam utánuk.
- Ó, mindjárt itt van. Ne aggódj. - kacsintott Nik.
Ez fura volt. Minden esetre már nincs több óránk és valószínüleg mindjárt indulnak kajálni. Elővettem egy poharat beleöntöttem egy kis B pozitívat és felöntöttem whiskyvel. Egy kis lazulás jár nekem is.

Úristen! Ez a kínzó éhség egy csodálatos illattól megőrjített. Egyre közelebbről éreztem.
Fabienne jött be a szobába és szörnyen festett. A feje be volt kötve, de így is átütött rajta a vöröslő vér. Ezt nevezik kínzásnak.
- Csá. - rám nézett kipirult verejtékes arcával. Elővette az érettségi tételeket és tanulni kezdett.
Meg akartam szólalni, de akkor bemegy a számon az illat és akkor kikészülök. Most is alig bírtam levegőt venni.
- Öhm... - megpróbáltam megszólalni, de nem ment. Sziszegtem egyet és egyik másodpercről a másikra fölötte voltam, nála pedig egy fém karó volt. Egyedül ez képes velünk végezni... Szóval felkészült.
- Tűnj innen! - üvöltözött.
- Sajnálom Fabi... Én... Nagyon gyenge vagyok... - próbáltam megszólalni.
- Azt mondtam tűnj innen vagy hívom a rendőrséget!
- Mintha azok olyan sokat tudnának tenni... - mondtam halkan és kimentem az ajtón.
A célom az volt, hogy hazamegyek. Felülök a buszra és elhúzok innen. Leszarom, hogy érettségi, meg mindenféle hülye vizsga. Pechemre az igazgatónő kérdőre vont.
- Hova-hova kisasszony? - nézett rám kérdőn.
- Haza kell mennem 1-2 napra. Sürgős. Hozok igazolást meg minden. - mondtam, bár nem igazán tudtam mit beszélek. Csak motyogtam.
- Ilyen egyszerűen nem mehetsz haza. Fel kell hívnom édesanyukádat. - feltette a mutatóujját és úgy magyarázott. Akkor bé terv.
- Az anyámmal megbeszélt mindent, maga hazaenged. 1-2 nap múlva visszajövök. Nagyon fontos ügy. - néztem a szemébe azt a bájolós cuccot használva. Asszem bevált. Éreztem magam körül a hatásköröm.
- Távozhat. - szólalt meg üveges tekintettel.

Becsöngettem anyuhoz. Nagyon rég nem láttam, szinte semmit nem tudunk egymásról.
- Nyitom!- rohant ki a konyhából és útközben összetört egy tányért a nagy sietségben. - Chloé! Istenem, Chloé kislányom! - megölelt a szokásos embertelenül szoros ölelésével, amivel mindig agyonnyomott. Viszont vámpírként egy rendes ölelésnek éreztem. Bementünk az ajtón és leültünk egy új fűzöld kanapéra amit még soha nem láttam. Minden fel lett újítva, kifestve, tapétázva, rengeteg új bútor, szőnyeg, minden. Semmiben sem hasonlított a régi szerencsétlen lepukkant otthonunkhoz.
- Hogy hogy hazajöttél, kincsem? - mosolygott rám a kezeimet fogva. Most vettem csak észre, hogy a haja is sötétebb barnára lett festve.
Viszont erre kérdésre nem tudtam rendes válasz adni hirtelen és elbájolni meg nem akartam, hiszen az anyukám.
- Haza kellett jönnöm, nem éreztem túl jól magam, az igazgatónő meg megértett. - mondtam zavartan.
Aztán mindent át beszéltünk, hogy nem, nem kell orvos, ez 'lelki probléma' aztán részleteztem neki mindent (persze a vámpír részt kihagyva). Alig vártam, hogy végre befejezze a kérdezősködést és róla kérdezzek meg a házról és stb. Amikor megszólalt a mobilom Sirenia - The other side, Fabienne.
- Igen?
- Hova a fenébe tűntél?
- Azt mondtad tűnj innen... Nem? - nem akartam neki most magyarázkodni, úgyse vagyunk most túl jó viszonyban.
- Most komolyan! Nem mehetsz csak így el! - ordibált.
- Dehogynem. Kérdezd csak meg az igazgatónőt. Na csá. - kinyomtam. Hónapok óta semmit nem hallottam anyuról, mindjárt itt a karácsony, hadd legyek már egy kicsit vele is.
- Ki volt az? - érdeklődött anyu.
- A szobatársam, Fabienne. Tudod, akiről meséltem.
- Értem. - mosolygott. Ő úgy tudja, hogy nagyon jóban vagyunk, ami egyszer még igaz volt.
Kérdezgettem mindenről. De kerülgette a válaszokat, folyton csak annyit mondott mindenre, hogy Az életem csodás meg Ó, bárcsak többször találkoznánk, de semmi lényegeset. Elmondta, hogy új munkahelye van és ÉLETE ÉRTELME segített neki.
- Egy pillanat... Életed értelme? - kérdeztem kissé hangosan és ijesztően.
- Megjötteeeem. - szólt csábosan egy férfihang. Majd a férfi belépett a szobába és megcsókolta anyát. - Szia Henriette édesem!
- Chloé ő itt Gustave Maple, a leendő férjem. Gus, ő itt Chloé, a lányom. - mutatott be minket egymásnak anyu, miközben az imént említett 'Gus' két puszit dobott az arcomra. Közvetlen csávó, az biztos. - Hozok be egy kis sütit és utána megbeszéljük a dolgokat. - sétált ki a konyhába, így egyedül maradtam Gussal.
- Anyukád már rengeteget mesélt rólad, kicsilány. Remélem jóban leszünk, és ha apádként nem, de barátként azért tekintesz majd rám. - vigyorgott. Jól láttam, hogy aranyfoga van? Úgy tudtam ez már jó rég kiment a divatból. Boá.
- Igen, az jó lenne. - egyáltalán nem volt szimpatikus ez az őszes hajú 50-es éveiben járó pénzzsák. De az anyagi helyzetünkön legalább segített.

Egy férfi volt az, pár évvel idősebb nálam, és még soha életemben nem láttam. Gyönyörű borostyánszínű színű szeme égett a dühtől, de a hangjában az imént semmi nem hallatszódott. Vérfarkas. Mögé pillantva észrevettem Roult aki vérszomjasan áll mögötte.
- Mi a francot keresel itt te büdös korcs? - mordult rá Roul támadóállásban.
- Meglátogatom az unokahúgom. - felelte enyhe gúnnyal a hangjában.
- Ó. Na, és miért szórakozol a diákokkal? - biccentett felénk.
- A vámpírkölykeiddel? Lekésték a "vacsorát". - egy pillanatig elidőzött rajtam a tekintete. Hű, eszméletlen jól néz ki, akár vérfarkas, akár nem. Egy tinilányhoz méltó rajongással néztem rá, amit nem akartam. Észrevettem az arcán az értetlenkedést, amikor megpillantotta az arckifejezésem. Hoppá.
- Az nem rád tartozik. - jegyezte meg zavartan Roul, kisebb hallgatás után, ugyanis a jelenetünket nézte, ahogyan Joseph is. Remek. - Most pedig elmennénk. Örülnék, ha visszahúznál Angliába a falkádhoz, kutya.
- Szeretnék reggel, mikor felkel, pár szót váltani az unokahúgommal. Addig itt leszek, utána viszont megígérem, hogy azonnal elmegyek. - mondta komoly arccal. Roul beleegyezően bólintott.

Végeztünk a vadászattal. Meg néhány emberrel. Ja, meg megtetszettem egy 40-es éveiben járó pasinak, aki annyira élvezte, hogy kiszívom az összes vérét, hogy szinte már undorodtam tőle. Ma nagyon sokat ettem, de én mindig sok életet veszek el (úgy ötöt, de ma ez megduplázódott). Joseph kérdőn nézett rám ahogyan irtom  az erdő szélén lakókat. Ő nem evett túl sokat, két embert ölt meg... Ahhoz képest, hogy még mennyire új vámpír könnyen kezeli az éhségét... Ellentétben velem. Roul is csak egy kisfiút ölt meg. Na, szépen vagyunk.
Hajnali fél 4-kor már a koleszban voltam. Elkezdtem festegetni, úgy minden félét. Valami absztrakt dolgot alkottam és tökre tetszett. Ezt a remekművet fél perc alatt hoztam össze. Csak egy kis vámpírgyorsaság és az ecset huzogatássa kellett hozzá. Nem vagyok kreatív, csak unatkoztam. Utána keltésig a szexi vérfarkas pasin járt az eszem. Hmmm... Majd kérdezgetni fogom róla Angelicát. Persze, csak ha hajlandó velem szóbaállni.
Mielőtt elindultunk a főtérre, megkajáltak a többiek. Josephet figyeltem, ahogyan megeszi a rendes kaját és úgy tűnt, minthogyha ízlene neki. Micsoda mutáns egy vámpír! Cicóval beszélgettem, hogy mennyire de mennyire boldog most, hogy összejött Jospehel és stb. De valahogy mindig Josephre lyukadtunk ki, még akkor is amikor valami teljesen másról kezdtünk volna beszélgetni.
Shoppingoltunk Cicóval és barátnőivel, Yolandevel és Valéryvel. Elég fura volt, mert soha nem voltam ez a plázapicsa típus most is csak két könyvet vettem plusz egy kiló alapozót ( a vámpíros sápadtságom kezd egyre jobban látszani, azt meg nem akarom, hogy azt higgyék az a hülye betegségem van, így maradtam az alapozóknál és néha a púdernél, az én bőrömnek úgy is mindegy). Rá-rápillantottam a padon ülő Fabiennere, aki egyszer se nézett felém.  Angelica másik csoporttal jött láttam őt, mikor megérkeztünk. Azóta egyáltalán nem láttam. Persze hatalmas ez a tér, park akármi, de azért jó volna tudni merre jár. Bernadettevel, Léával és a többi majmolóval a plázában egy párszor összefutottunk, nem is tudom miért.
Már egy pár órája ott voltunk, épp jöttünk ki a plázából, amikor egy zsákutcának kinéző, épületek romjaival határolt kis helyen megláttam Angelicát... Meg még valakit... Ó, hát persze! A szexi vérfarkas pasit, aki asszem a nagybátyja. Bármennyire is próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy odalópodzak hallgatózni, nem sikerült. Tehát hallgatóztam egy lyukacsos, romos, undorító, koszos és sorolhatnám milyen romdarabnak dőlve. Boá.
- Muszáj egy falkába csatlakoznod, vissza kell jönnöd Angliába! - mondta a pasas Angelicának. Angolul.
- De én már olyan jól tudok franciául és nincs kedvem ott is beilleszkedni. Nem megyek sehová, Nicholas! - üvöltött rá Angelica ezúttal franciául. Jól megtanulta a nyelvet, bár az akcentusa még mindig meg van. Jaj, ezekszerint Nicholas a szexi vérfarkas pasi. Na, legalább a nevéért megéri ez a sunyiskodás. Felkuncogtam. Hoppá.
- Mi volt ez? - suttogta halkan Nicholas, de nem igazán törődött tovább velem. - Ahogy gondolod, Angelica, de ez a környék hemzseg a vámpíroktól és egy darab vérfarkas sincs itt. A vesztedbe rohansz! - kiabált.
- Istenem, Nik! Értsd már meg, hogy nem bírom ezt az egyszer ide, másszor oda dolgot. Költözzetek ti ide! - makacskodott Angelica.
- Mi, Evansok és társaink Lathaméknak ez elég megerőltető lenne egy makacs kis tinifarkas miatt. Mivel eddig sem volt veled semmijen kapcsolatom, most bátran mondhatom, hogy dögölj meg a vámpírok markában. Bár ha mondom, ha nem, ezt fogod tenni. Igaz, kicsilány? - fintorgott Nik. Nik, ez a megnevezés szerintem szexibb. Na jó, hanyagolom a "szexi" kifejezést. Nyilvánvalóan csak rövidebb. Hihi.
- Szállj le rólam! Szeretnék normális életet élni.
- Vérfarkasként? Normális életet élni? Hamarosan fenyegetni fog a telihold átka. Na, akkor aztán mondhatod, hogy szeretnél normális életet élni. Ellenben, ha becsatlakoznál hozzánk, az átok megszűnne és akkor tudnál átváltozni, amikor csak akarsz. - vigyorgott.
- Kérlek... Költözzettek ide... - szipogott Angelica. - Nincs senkim nálatok, itt viszont már meg van a magam élete.
- Jó, rendben. Ideköltözünk. - enyhült meg Nik. - Helló Franciaország! Jönnek a vérfarkasok! - röhögte el magát, aztán átölelte a könnyekkel küszködő Angelicát, aki megpróbált nevetni.
Sírjak én is, vagy nevessek? Asszem készülnek kiírtani a fajtámat... Viszont pozitívum, hogy Nik itt fog lakni... És annyira, de annyira jól néz ki, hogy belepirulok amint ránézek. Ha bele tudnék pirulni.
Angelica benézett a rom mögé én meg még idejében el tudtam suhanni. Persze, ki más lehetett volna, mint én. Nem túl sok vámpír leskelődne utána. Így vagy úgy, de lebuktam.
Indultunk vissza, szerencsére még nem futottam össze Angelicával. Szerintem élből kinyírna. Cicó mesélt nekem valami diétáról, amire nem igazán figyeltem.
- ...Meg képzeld én mindig fogyózom. Jó, mondjuk neked nem kell, csak azért jó, hogy ha vigyázunk. - mosolygott. Én meg azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe van hogy fogyózik és már hónapok óta olyan kövér, mint a ház?
Megérkeztünk. Pont ebédidő. Halvány emberi emlékeimben ilyenkor borzalmasan korgott a gyomrom, most azonban csak az a bizonyos éhség keserítette meg az életem, létezésem tök mindegy. A lényeg, hogy ennyi ember közt elég nehéz nem érezni ezt a kínzást.
Joseph pattant elém, élesen a szemembe bambulva. Amit nem értettem, így kinyújtottam rá a nyelvem.
- Áhá! Vámpírokon nem működik. - mondta vigyorogva.
- Micsoda? - csodálkoztam.
- Hogy hogy micsoda?! Hát, amiről nem meséltél... Erről a "bájolás" cuccról tök menő.
- Mifféle bájolás? - ezt egyáltalán nem értettem.
- Ezek szerint fogalmad sincsen a vámpírok hatalmáról? - nézett rám megdöbbenve. - Hát, ha koncentrálsz egy picikét az emberek szemébe nézve, akkor elbájolod őket és teljesen a bűvkörödbe fognak tartozni. Tök poén. - magyarázta. Kicsit azért rosszul esett, hogy Roul erről az ég világon semmit nem mondott.
- A vérfarkasoknál működik? - kérdeztem.
- Ö... Passz. Eleve csak egy vérfarkasról tudok, aki tegnap Roullal volt.
- Ő lenne a célpont. - na, szépen beköptem saját magamat. De muszáj Josephel megbíznunk egymásban.
Felmentem a szobámba és mit látnak szemeim! Mr Szívdöglesztő Vérfarkas Nik ült az ágyamon Angelicával (akinek nem állt szándékában hozzámszólni a történtek után).  Szerencsére Fabienne még nem volt itt.
- Hello... - köszöntem, elég rekedtes hangon.
- Szia. Én Nik vagyok, Angelica nagybátyja. A múlt alkalommal nem sikerült bemutatkoznunk egymásnak. Angelica mesélt rólad, egy kemény vámpírcsajszi vagy. Ez igaz, Chloé?. - mosolygott rám, de annyira jól nézett ki a mosolya, hogy én azt hittem rögtön elájulok.
- Igen, mondhatjuk így is. - mondtam zavartan.
- Én meg egy kemény vérfarkas. - mosolygott kamaszosan. - Nyugi, bírom a fajtátokat, nem ölünk meg senkit. Csak Roult.
- Roult? Miért ölitek meg Roult? - kerekedett el a szemem.
- Azért, mert egy szemét alak. Nézd meg, mit tett veled és még egy pár, lányának kedves emberrel! Beteg alak. - szögezte le, én pedig még mindig le votlam sokkolva. Ez a rengeteg vérfarkas végezni akar Roullal? Akkor mi lesz velünk? Hát akármilyen szexi vagy, kedves Nik, ha támadást indítotok ellene, én biztosan nem a ti oldalotokon fogok állni, mert nyilvánvalóan ezért vagytok itt! mondtam magamban. De hangosan csak annyit mondtam:
- Ő nagyon erős vámpír. Mégis hogy akarjátok megölni?

 Tudhattam volna. Vámpír és vérfarkas között nem lehet barátság! Semmi, egyszerűen tartani kell a két lépés távolságot. Bármennyire is érdekelt, hogy mi ő, nálam többet egyelőre úgysem tud magáról.
Cicó rohant velem szemben, hosszú szőke haja csak úgy lobogott.
- Kló! Kló! Kló! - mondta, a levegőjét kapkodva.
- Mesélj, mi történt! - ült le mellém a folyosón lévő kis padra.
- Meg-meg-meg csókolt... - nyögte ki.
- Hogy mi?! - kerekedett el a szemem.
- Megcsókolt. Joseph, megcsókolt engem. El tudod ezt hinni? - a boldogságtól ragyogott a lány szeme. Ennek ellenére, nem értettem, hogy Joseph, miért csókolta meg a csajszit. Akivel egyébként még csak köszönő viszonyban sem voltak eddig.
- Hűha, ez remek. Hogy hogy?
- Hát miután tegnap elmentetek a magas barna csajjal...
- Angelica.
- Az. Szóval, elmentetek Angelicával és odajött hozzám, aztán beszélgettünk. Mindenféléről. Egyszerűen imádom a hangját. Bementünk a szertárba, neki van oda kulcsa, mert szokott kosáron segíteni. Bezárkóztunk és flörtölni kezdett velem, úgy, hogy teljesen elcsábított. Aztán végül gyengéden megcsókolt. Majd kiugrott a szívem a helyéről. - lelkendezett. Hatalmas düh fogott el, amiért Josephnek valószínüleg csak a vérére fáj a foga. Annyira szánalmas, hogy ártatlan diáklányok véréből akar élni. Legalábbis, nem hiszem, hogy ez a srác, képes lenne valóban szeretni, ráadásul ilyen rövid idő alatt.
- Gratulálok. Legyetek boldogok. Mennem kell, majd még talizunk. Szia! - futottam fel a lépcsőn. Csak az járt a fejemben, hogy beszélnem kell Josephel. Miközben sietősen kapkodtam a lábaim, észrevettem, hogy a faliújság tele van vámpíros rajzokkal és ráfestett vérpacnikkal. Nagyon eredeti, mondhatom. Teremtettem egy szörnyeteget.
- Szia nyuszi, hol marad a puszi? - ismerős hang szólalt meg mögöttem. Joseph.
- Csá. Mégis mi a francot képzelsz? - kiabáltam rá.
- Jajj, most mi van? Veled már poénkodni sem szabad. Ó, mi ez a durci pofi?
- Semmi kedvem az ostoba poénjaidhoz. Leállhatnál ezzel a buzis beszéddel. Komolyabb dologról van szó.
- Ó, hát akkor elnézést. Kéne még egy olyan jó kis éjszaka. Hmmmm... Két vámpír meg egy ágy... Ne mond, hogy nem csorog a nyálad ezért? - gúnyolódott.
- Fejezd be! - üvöltöttem rá. - Tudom ,hogy nem vagy alapból normális, de az, hogy Cecilnek vagy Cicónak, nem tudom neked, hogy mutakozott be, inni akarsz a véréből, ez már beteges.
- A kis dundi barátnődre gondolsz? Megnyugodhatsz, mert eszem ágában sem volt a véréhez nyúlni.
- Akkor miért csókoltad meg?
- Miért érdekel?
- Ugye nem akarod bántani?
- Csak szórakozni. - vonta meg a vállát és hátat fordított.
- Joseph, várj! Kérlek, ne bántsd.
- Hagyjál már...
- Könyörgöm ne bánts senkit az iskolában!
Fél szemmel hátranézett, majd legyintett egyet. Hogy lehet valaki ennyire szemét? Minél gyorsabban el akartam érni a szobámba és várni amíg feltűnés nélkül el tudok menni vadászni Roullal.
- Látom találtál magadnak új barátokat... - mondta Fabienne, miközben háttal fordulva nekem, ült az ágyán.
- Te miről beszélsz? Angelicát csak meg akartam ismerni, Cicónak meg segítek összejönni Josephel.
- Jó, persze, értem én. - felém fordult. - Szeretném tudni, hogy mi folyik itt.
- Fabienne, én... Csak...
- Miért volt tiszta vér az ágyad? Ó, ne is válaszolj, tudom...
- Kérlek, tudod, hogy mi...
- Hogy mi vagy? Még szép, hogy tudom. Egyre jobban kezdesz ellenséges lenni velem, csak észre sem veszed!
- Te ezt nem értheted... Én imádlak téged, Fabi. Tényleg. Csak... Most nehéz.
- Azt hiszed nem tudom, hogy apámmal éjfélkor kinyírjátok az egész országot?
- Te ezt... Honnan veszed? - néztem rá értetlenül.
- Ajj, ugyan. Túlságosan kiszámítható vagy. Roul, mindig a legjobb barátaimat teszi vámpírrá. Általánosban is ezt csinálta.
- Komolyan?
- Igen. Gyűlölöm. - leborult a párnájára és sírni kezdett. Próbáltam megvigasztalni, de nem igazán sikerült.
- Hagyjál! Belőled is ilyen szörny lett! Minden áron azt akarja, hogy én is legyek az. Már pedig én anyámnak megígértem, hogy soha! - ellökött magától.
Hát jó. Nekem attól még muszáj elmennem "kajálni". Tegnap csak egy kisegeret ettem egész nap, mert vadászni nem voltam. Lefeküdtem, épp hogy kinyitottam volna a könyvem...
- Hol dorombol a cicus? - kopogtatott Jospeh. Remek, már csak ő hiányzott.
- Gyere... - sóhajtottam.
- Úgy megköszönném, ha ma este elmehetnék veled... Tudod... - súgta a fülembe.
- Felőlem akár üvöltözhettek is! - kiabált ránk Fabienne.
- Fabi, nyugi... - próbáltam megnyugtatni.
- Akkor most mi van? - nézett rám kérdőn Joseph.
- Jöhetsz, végül is az Ő vérvonalába tartozol te is.
- Király. Akkor egy fél óra múlva jövök. Oké?
- Oké. - kiment. Ránéztem Fabiennere. Ledermedt, egyszerűen meg se mozdult. Csak nézett ki a fejéből, csillogó szemekkel.
- Én vagyok az oka! Tudtam, hogy nem kellett volna jóban lennünk! Tudtam, tudtam... Nézz magadra... Nézz Josephre...
- Istenem. Nem te vagy az oka, értsd már meg! Én akartam így.
- Jó, hagyjuk. - a fal felé fordult. - Jó éjt, Kló.
- Jó éjt.
Annyi kérdés van bennem mindig. Senkim nincs, csak Roul. Senkim, aki eltudná nekem magyarázni a dolgok rendjét. Több vámpírt meg kellene ismernem. Persze, Josephen kívül, mert ő szart sem ér. Gyönyörű telihold van. Teljesen belemélyültem a motívumaiba, a szikrázó fényébe, és a felhőkbe, amelyek elsuhantak előtte. Imádom a teliholdat, de valahogy nem voltam oda érte mostanság. Undor, gyűlölet, vagy valami más? Valami mindenképpen eltaszított. Mindig más voltam, mint a többiek. Mindenki úgy gondolja, hogy más. De nekem születésemtől fogva, meg lett pecsételve a sorsom. Ezt mindig éreztem.
Holnap kirándulni megyünk, vagy valami olyasmi. Inkább a plázázás lenne a megfelelő szó. Egész napos  csavargás a főtéren. Fabienne  úgy tervezi, ő leül egy padra és lerajzolja az Eiffel-tornyot és kivonja magát a társaságunkból.
Jaj, kinyílt az ajtó.
- Na? Te tudod, hogy s mint... - vigyorgott rám Joseph, a lábamon ülve.
- Bocs, de a lábamon ülsz!
- Ja, izé, bocsika.
- Húzzunk. - felrángattam az ágyról.
Épp, hogy kiugrottunk az ablakon, azonnal lebuktunk.
- Maguk meg mit keresnek kint ilyenkor? Rég elmúlt éjfél. - szólalt meg mögöttünk egy férfi hang.
- Izé... Mi csak... Elnézést. - dadogtam, úgy hogy hátra se mertem fordulni a rémülettől.
- Rég elmúlt éjfél. - ismételte meg, ugyanazzal a hangsúllyal.
- Fordulj már ide. - súgta a fülembe Joseph. Megfordultam. Beleborzongtam a döbbenetbe. Ledermedtem.

 Megálltam az ajtóban és elmosolyodtam. Vámpírként az érzések sokkal jobban felerősödnek és sokkal jobban tudom kik az igazi barátaim. Fabienne biztosan az, hisz visszatért. Amíg távol volt tőlem addig se tudott rám úgy nézni, mint "ellenségre", ahogy a társai tették. Lefeküdtem az ágyra és Evermore-t olvastam keltésig. Közben Angelica-n gondolkoztam.

- Kisasszony! Kisasszony! Tessék felkelni ma hamarabb kezdődik az angol óra. Készülünk az érettségire. Hahó, kelés!
- Ó, mama mindjárt, csak még 2 percet!
- KÉT PERCET? Van fogalma róla mennyi az idő? Egyébként az igazgatónő vagyok, nem a mamája... Szerencsére. Ha az anyja lennék kiadósabb nevelésben részesítettem volna, Fabienne. Na gyerünk, öltözzön!
- Ja izé... Jó reggelt kívánok. Hogy tetszik lenni?
- Micsoda? Hogy hogy vagyok? Még egy szó és nem állok jót magamért.
- Elnézést. - pirult el Fabienne. Közben végigröhögtem az egészet. Kicsit reggel volt még.
- Chloé, maga meg vigyázzon a havibajjal!
- Tessék? - csodálkoztam.
- Nézze tiszta vér az ágya. Ezt most hogy mossuk ki? Kicsit ügyelnie kéne a higiéniájára.
- Hihihi. Ez vicces. - kuncogott Fabienne.
- Jól van...Bocsánat, asszonyom...
Tiszta vér volt a ruhám és a szám. De most már az ágyneműm is. Ja, amúgy nem menstruáció. Ez csak a halottak vére.
Túléltem az órákat. Már csak testnevelés van hátra. Főleg, hogy engem aztán nem frissít fel vagy hogy mondják, hogy miért is jó a tesi. A szervezetnek. Egy a probléma, nekem olyan nincs.
Az öltözőben Angelica mellé dobtam le a táskám, sajnos csak mellette volt hely (mellette mindig van).
- Hello. - köszöntem mindenkinek.
- Hello. Bocsi tegnap kicsit berágtam rád, magam sem tudom miért tettem. Meg tudsz bocsátani? - mondta mosolyogva Angelica.
- Semmi gond megesik...Az emberrel. - kicsit köhécselve mondtam az utolsó szót. Talán veszi a lapot.
- Igen, megesik. - láttam az arcán a döbbenetet és egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Mi a baj? - átkaroltam a hátát és fürkésző tekintettel bámultam rá amíg nem válaszolt.
- Hiányoznak a szüleim. Nagyon.
- Megértem. Én is csak anyámmal élek.
- De nekem senkim sincs. Egyedül vagyok.
- Hát figyelj, itt lényegében senkinek sincs senkije. Ez egy kolesz. - mosolyogtam rá biztatóan.
Ahogy közel hajoltam hozzá és valami megcsapta az orrom amitől hátrahőköltem. Valami visszataszító. Nem parfüm. Nem is izzadság. Valami egészen más.
- Gyerünk kisasszonyok! Ne lazsáljanak. Most beszéljék meg kivel lesznek párba. - üvöltött be az öltözőbe Mrs Paradis.
- Kló, leszünk párok? - pattant mellém Fabienne. Nem akartam vele párba lenni. Főleg, hogy eddig mindig Sabine-val volt párba és alig bírtam elviselni undorító röhögcsélésüket gimnasztika közben. Sabine folyamatosan azt ecsetelte mennyire gázul néznek ki a többiek, meg egyéb ehhez hasonló témák. Ha ilyen jól elvannak, legyenek most is együtt. Én amúgy is, új, különleges 'vérfarkasbarátnőmmel' szeretnék most beszélgetni.
- Bocsi, de már megígértem Angelica-nak. - hátranéztem a lányra és egymásra mosolyogtunk.
- Ez nem duma parti, sipirc a tornaterembe! - mondta Mrs Paradis.
Még nem igazán mutattam be a tornatermünket és a tesiórák folyamatát. Hatalmas tornatermünkbe, majdhogynem az egész iskola belefért. Ezért, van, mikor az egész végzős évfolyamnak  egyszerre van a tesiórájuk. Többek közt ezért van négy nagy öltözőnk. Mrs Paradis a lányok tesitanárnője és Mr Poésy a fiúk tesitanára (ismertebb nevén "A zsáner"). Akárhányszor rájuk nézünk flörtölnek egymással (és Mr Poésy le se veszi a szemét a tanárnő formás idomairól, aki negyven éves kora létére tíz évet simán letagadhat). Pedig mindketten házasok. Na mindegy.
Annyira jó úgy futni, hogy te vagy a leggyorsabb. Te vagy az, aki soha nem fárad el. Isteni érzés. Pedig az előtt én voltam a legrosszabb Fabienne-vel együtt. Mi mindig kilógtunk a sorból és többször ál felmentéseket írtunk.
Angelica-val futottam. Az egyetlen, aki utolérhet engem. Na meg... Joseph. Aki hirtelen vámpírgyorsasággal mellettem termedt. Mindenki kérdőn nézett rá.
- Ezt nem kellett volna... - suttogtam neki.
- Megismételné? - üvölti "A zsáner".
- Mit? - válaszolt vissza flegmán.
- Ismételje meg, amit az előbb csinált. Most!!!
Joseph?! Hülye. Undorító kamaszos vigyorával elkezd szép lassan kocogni és dudorászni magában, úgy, hogy közben hunyorogva bámulja a tanárt.
- Ebből elég lesz. - legyintett Mr Poésy.
- Hű, csajok, láttátok? Mindig is tudtam, hogy jó pasi, na de ennyire. Egyébként Cecil vagyok, de mindenki csak Cicónak hív. Annyira bejön nekem ez a srác és ahogy láttam te jóban vagy vele. Izé... Nem tudnál összehozni vele? Persze, ha ti nem jártok. Facebookon nincs kapcsolatban és nem akar vissza...
- Állj, állj! Szia. Chloé vagyok. Hát jó rendben, persze mi nem járunk, mert miért is járnánk... Tehetek egy próbát.
- Jujj! De jó. Köszi, köszi és még egyszer köszi. Imádlak. Én már annyiszor próbáltam vele flörtölni, de ránézek és nem is a szemembe néz, hanem a cicimet nézi. Vagyis nem tudom, olyan fura srác. Kicsit perverz, mert senkinek se a szemét nézi. Szerinted?
- Ja, biztos. Egy fiú ilyen.
- Léccike, ne fussatok ilyen gyorsan nem bírják a lábikóim. Meg szúr az oldalam is. Jaj, de fáj. Megálltok velem?
- Mekkora picsa. - súgta a fülembe Angelica. Teljesen egyetértettem vele. De hát nincs mit tenni... A terem szélén álltunk Cicóval együtt, aki feszes nadrágjában az egész bandának bepucsítva fogta az oldalát. Nos, nem egy vékony csajszi. Nagy a segge, alacsony, kicsit teltkarcsú, de nem olyan vészes. Hosszú szőke hajú, zöld szemű sulikirálynő. Affektálós beszéde és nyávogós hangja is erre utal. Szánalom.
- Hé ott! Maguk! Igen! Plusz öt kör. Többiek gimnasztika helyre beállni! - sípolt, majd kiabálta Mrs Paradis.
- Milyen utálatos ez a néni. - rázta meg a fejét Cicó miközben a tanárnő előtt futottunk el. Lássuk be, hogy nem egy okos teremtés szegényke.
- Hé kis hölgyike. Későbbre halassza az efféle megjegyzéseit. Csak magának még egy kör. - mondta gúnyosan a tanárnő.
Cicó erre már nem tudott mit mondani, kicsit beégett.
Mi már a gimnasztikahelyünkön ügyetlenkedtünk, amikor nagy nehezen betotyogott a kiskirálynő. Végig azon gondolkoztam, hogy Joseph nem bírna ki egy emberbarátnőt, hiszen azonnal megölné. Főleg Cicót, a hatalmas IQ szintjével együtt. Vagy az is lehet, hogy csak jól megrakná. Nem tudom.
Vége a tesiórának. Angelica szobája felé megyünk, mert megígértem, hogy elkísérem. Fabienne az öltözőben  elég elkeseredetten nézett rám, amikor látta, milyen jól elvagyok Angelica-val. De azért más barátokra is szükségem van. Olyanra is akinek egyébként nem szabadna, hogy a közelébe menjek.
- Most komolyan össze akarod hozni azzal a Joseph-el ezt a kis ringyót? - kérdezte Angelica.
- Hát figyelj... Miért ne? Összeillenek. Két értelmi fogyatékos.
- Az az.
Megérkeztünk a szobájába. Eszembe jutott kinél is vagyok. Azzal, aki engem kis híján  megölt. Ezt muszáj lesz vele megbeszélnem, hiába zártuk már le nagyjából.
- Szeretnék valamit kérdezni... - jelentettem ki tapintatosan.
- Persze! Kérdezz bármit nyugodtan! - mondta vidáman és dobálgatni  kezdte a kezem. Az ágyán ültünk egymással szembe törökülésben.
- Azt mondtad, hogy én egy szörnyeteg vagyok és semmiben sem hasonlítunk. Tudom, hogy kiábrándultál magadból, de ha elmondod mi történt én is mondok neked dolgokat.
- Nem hinnéd el...
- Dehogynem.
- Vérfarkas leszek. De még nem vagyok az teljesen. Az egész családom az volt és ősi vámpírok ölték meg őket. Az egyikük száműzött el Franciaországba, hogy itt nincsen falka amihez csatlakozhatnék. Apám mesélt róla, de még nagyon a kezdetek kezdetén voltam és nem tudott mindent elmondani. Így a képességeimről is csak tapasztalatból tudok. Keresnem kellene több vérfarkast és becsatlakozhatnék a falkájukba... De gondolom ebben az országban nincs és el kell költöznöm és fogalmam sincs hogyan. Én azt hittem, hogy te vámpír vagy, nem tudom miért, valami az súgta, talán az ösztöneim.
- Értem. Megölnél ha vámpír lennék?
- Nem tudom. Az ösztönök irányítanak minket.
- Akkor gondolkodj emberien. Még egyszer kérdezem: Megölnél ha vámpír lennék?
- Vámpír vagy?
- Válaszolj!
- Igen.

- Hali Chloé. Hogy vagy? Tetszett az a bizonyos este? Remélem ismétlünk drága teremtőm. - mondta Joseph a falhoz szorítva engem a szekrényeknél.
- Hello... Megtennéd, hogy elengedsz? Egy pillanat... Teremtőd? Mégis mit jelentsen ez?
- Jaj, cica. Vagyis bocsánat, Vámpírkisasszony. Ennyire hülyének nézel? Mintha nem tudnád, hogy az után a dolog után még jobbat tettél velem és megosztottad velem a titkaid, babám. - vágott közbe, kissé eltávolodva tőlem.
- Micsoda??? Bocs, de ez kiesett...
- Francba. Tehát, hol is kezdjem...
- Lehetőleg ahol ez a vámpírosdi elkezdődött.
- Oké... Szóval... - egy pillanatra megakadt, körülnézett és nagyon közel jött hozzám. - Menjünk kevésbé nyilvános helyre, mert mindenki minket néz.
- Nem is rossz ötlet.
Miközben szépen, lassan végigvonultunk a sulin eszembe jutott, hogy képtelen vagyok rászokni az állatokra. Megöltem Joseph-et, ez már biztos és vámpírrá tettem, pedig én is csak most lettem az. Na, meg persze akárkire ránézek a nyaki vénáját nézem meg először. Amikor tegnap este elmentem vadászni rájöttem, hogy az állati vér alig-alig enyhíti az éhségemet. Roul-ról meg semmit nem hallottam már mióta, talán ő segíthetne.
- Gyere már! Szedd a lábad! - üvöltött rám Joseph, amikor az udvaron álltunk a foci kapu mögött. Tényleg vámpír! A szeme, a bőre. Sokkal szexibb, mint volt.
- Hahó! Szóval... Ha hajlandó leszel rám figyelni... - kezdett bele.
- Figyelek.
- Oké, örülök. Úgy volt, hogy miután ott feküdtél egyszer csak azt mondtad "Most megöllek." szép csendesen. Gondoltam csak viccelsz, de amikor a nyakamba haraptál azt annyira élveztem egy ideig és azt hittem ez nem komoly... De aztán meghaltam, vagyis meg haltam volna, ha te nem vágod fel a kezedet és nyomod a számba. Elképesztő érzés volt felébredni, hideg vérrel és csak arra tudtam gondolni "Méééég, méééég" és te azt mondtad "Rendben van, tökéletes. Ha akarod tudni elmesélem én miként lettem eme lény. Jaj, bocsi ilyesfajta beszédemért a teremtömtől tanultam." Ezek után mindent elmeséltél a "haláli életedről".
Sírva, elrohantam Joseph-től... Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Lefeküdtem a sulimban egy sráccal, megöltem és vámpírrá tettem. Joseph-et ahogy ismerem, az egész sulit ki fogja nyírni, de lassan ezzel én is így leszek, mert nem bírom a nyuszikat sokáig.
Gyanakodnak. Érzem. Mindenki távolodik tőlem. Megváltoztam. Muszáj új társaságot szereznem magamnak. Biztos a pokolba jutok, öltem. Azon gondolkoztam, hogy nekem úgyis mindegy most már... Ha úgy vesszük azt csinálok amit csak akarok. 
Angelica szobája a földszinten volt, a folyosó végén. Úgy döntöttem, hogy megölöm... Hiszen úgy sincs senkije. Miért ne?!
- Hahó. Angelica? Angelica, itt vagy? - üvöltöttem át az ajtón, de sajnos nem jött válasz. Még erősebben kezdtem ordibálni, dörömbölni. Egy hang megszólalt mögöttem.
- Szia. Te meg ki vagy? - förmedt rám Angelica. Jézusom, hogy lehet valakinek ilyen bronz színű szeme. Elképesztő. 
- Chloé Betranche vagyok. Francia órán velem szoktál lenni. Nem emlékszel?
- Ja... Dehogynem emlékszem én. Akkor elmondom, hogy azért vagyunk mindig egy csoportba, mert elég béna vagyok franciából és te vagy az egyik legjobb az osztályba. Én Angliából költöztem ide nevelő szüleimhez, mert édesapám és édesanyám meghaltak egy hajón, ami zátonyra futott. Tehát én annyira tudok franciául ahogy azt kötelező nyelvként tanították nekem otthon és ott én voltam a legjobb. Anyanyelvként viszont sokkal nehézebb használni. Gyere ide! Vagyis be. 
- Nem nehézebb, hanem nehezebb. Persze, megértem. Én angolból is jó vagyok ha akarod beszélhetünk úgy, de anyanyelvi szinten nekem sem megy túl jól.
- Nem, nem nem kell. Amennyire megy, annyira megy. Amúgy hogy hogy vagyis miért vagy érted, hogy... itt vagy... szóval miért?
- Azt akarod kérdezni, hogy miért vagyok itt?
- Valami olyasmi...
- Hát figyelj látom, hogy te mindig egyedül vagy és mostanában én is. Hallom a te sorsod is hasonlít az enyémhez. Jó, való igaz, én Marseille-ből költöztem ide, de nem tudom... Hasonlítasz rám.
- Nem!!! Te nem tudod, de én rád egyáltalán nem hasonlítok! Te egy szörnyeteg vagy! Szörny! Érted?
- Micsoda??!!!
- Meg akarsz ölni... Csak, hogy tudd, te engem nem tudsz megölni.
- Ööö... - leblokkoltam. A bronz színű szeme egyre kezdte megközelíteni a borostyánt és egyre melegebb lett a szobában. Annyira dühös volt, hogy ilyet még nem láttam. 
- Menj ki! Hogy is mondják... Takarodj!
Valami eszméletlenül hatalmas ereje volt, ahogy kilökött az ajtón. Erősebb egy vámpírnál? Változik a szeme? Mi ez? Biztos, hogy nem ember, de nem is vámpír.


Tegnap találkoztam Roul-al amikor vadásztunk. Három emberrel végeztem, nagyon éhes voltam. Amikor már-már haza indultunk volna eszembe jutott Angelica.
- Roul! Én azt hiszem találkoztam valakivel aki nem ember és nem is vámpír. Bronz színű szeme volt aztán rettentő dühös lett és borostyánkő színű lett és hatalmas ereje volt. Természetfeletti lény, de biztos nem vámpír. Szerinted mi ez?
- Azt hittem Franciaországban már nincsenek. Érdekes... Ez biztos?
- Holtbiztos. 
- Már vagy 300 éve nem élnek itt vérfarkasok.
- Vérfarkas?
- Igen, vérfarkas.
- Roul, ő nevelő szülőkkel él és Angliából költözött ide, mert...
- Aha! Itt a magyarázat! Egyedül van? Mint farkas.
- Nem tudom. Miért?
- Megölöm.
- Megölöd???
- Veszélyt jelent a fajtánkra. 


Hajnali 3-kor mikor végre a szobámba léphettem észre vettem Fabienne-t. Visszaköltözött.

 A tegnap este... Amikor az utolsó vodkát is lehúztam Joseph azt suttogta, hogy "Egyszer élünk." majd karon fogott és átmentünk egy másik szobába (a kövér srácé volt, de akkor mindenki Joseph-nél bandázott).
Joseph rám vetette magát, a parkettán.
Ekkor jött az, hogy nem bírtam magammal és az újonchoz méltó éhségemmel amikor szemben ültem vele az ölében, nyalni kezdtem  a nyakát. Sokkal hevesebben, mint ahogy azt Roul csinálta nekem. A fogaim már bizseregtek a friss húsért. Már annyi seb volt Joseph nyakán, hogy rossz volt nézni. A vér ami kifojt a nyakán azonnal felnyaltam és ez neki nagyon tetszett, közbe Ő is bele-bele nyalt a számba. Így még ezerszer jobban kívántam a vért, mint valaha. Az egész felső testét ellepte már a vér, de még mindig nem mélyesztettem bele a fogaimat a nyakába, csak hagytam, hogy folyjon rajta és így vámpír énemet és emberi énemet is egyszerre izgatta a látvány. Annyi józanság még volt bennem, hogy aki ennyire csodálatos élményt nyújt nekem, azt azért nem teszem meg, hogy ez után meggyilkolom (elég nevetségesen hangzik).
Nem mentünk vissza sehova, ott maradtam egész éjszaka, ruha nélkül, mint ahogy Ő is és egész este simogatott mindenhol, mert közben háttal feküdtem a mellkasán.

 Joseph még aludt, mikor felébredtem és már egyáltalán nem voltam a pia hatása alatt. Sajnos tökéletesen emlékeztem az este összes pillanatára. A szégyentől, egy kenyérvágó kést a kezembe véve leszúrtam magam. A seb a hasamon elég hamar összeforrt. Mindegy, talán a lelkemen ez segített, fogalmam sincs miért.
A harisnyát gyorsan magamra vettem és a fűzős ruhával is sokat szenvedtem, de végül sikerült felvennem. Gyorsan még ránéztem a meztelen Joseph-ra és megint hatalmába kerített a szégyen, attól függetlenül mennyire jó este volt. Végig rohantam a folyosón egészen a szobám ajtajáig és besurrantam. Szerencsére egy lélek sem vett észre, úgy hogy csendben meg tudtam várni amíg nem jönnek kelteni.

Sabine: Te amúgy nem hallottad azokat a sikításokat? Valakinél forró lehetett az éjszaka... Hmmm... :D
Bernadette: Dehogynem. Léával már majdnem kimentünk, hogy megnézzük mi van, de hát már olyan késő volt, hajnali fél 2. Kb. 5-ig tuti ment, mert nem aludtunk, csak a sötét plafont bámultuk és röhögtünk. :P
S: Fabienne-val már mi se tudtunk aludni. De kik lehettek azok? Figyi, nyomozzunk már egy kicsit. A pasiról semmit nem tudunk, de a csajnak tudjuk a síkitási hangját. Na, mit szólsz?
B: Minden csajt a suliban kérjünk meg, hogy sikítson egyet?
S: Jaja valami ilyesmire gondoltam. Most komolyan, szerinted kik voltak?
B: Angelica az aki szerintem ilyenbe belemenne. Nekem ő az első számú gyanúsítottam.
S: Ja ez igaz de egy kis pia hatására bárki belemenne. Szeritnem. Még az a hülye Chloé is...
B: Tényleg Chloé egyedül van már a szobájában. De attól még szerintem ez kizárt... Pont ő, a kis könyvmoly... Kétlem, hogy ebbe a dologba beszállna.
S: Igaz-igaz. Csak sajnos minden pasinak bejön... Pedig olyan fehér, mint a hó. Az arca annyira tökéletes elrendezésű és szép, hogy az hihetetlen. Gyűlölöm.
B: Na ez az, én is rühellem. De amúgy csak mostanában ilyen szép, azelőtt rusnya volt, mint a patkány.
S: Biztos elment valami kis kúrára, pedig nagyon szarba vannak anyagilag...
B: Ja, anyja elmehetne már egy rohadt kurvának. XD Csöngetnek mindjárt, szünetben gyere a büfé elé a székekhez dumálni. Meg majd kiderítjük, hogy ki a suli kurvája. Cső.

Sabine és Bernadette levelezése angol órán. Ahogy végigolvastam a szobámban kuporogva, sírva fakadtam. Akármilyen szemetek, tökéletesen igazuk van. Lehet, hogy ezért az egy kalandért én most... Inkább nem mondom, a levélben úgy is le van írva, hogy mi lennék... Pedig nem, csak ital hatása alatt voltam. Igen, hülye vagyok, hogy egy ismeretlen d-s társasággal (mint egyetlen lány) elmegyek bulizni. Ebbe valószínüleg tényleg csak én mentem volna bele. De hát a tanári előtt a sötét szőke haj mögött fürkésző nagy zöld szemek... Egyszerűen ellenállhatatlan volt. Arról meg, hogy túl hangos voltam, igazán nem tehettem, hiszen Ő így csinálja. Kellemesen fájdalmasan és nagyon jól. Biztos volt benne gyakorlat. Elmosolyodtam és megpróbáltam befejezni a sírást, de nem igazán sikerült, hiszen nincsenek barátaim. Egyedül vagyok. Nekem csak Joseph van és Roul. Tényleg Roul-ról jut eszembe, hogy ma muszáj lesz vadásznom!
Kopogtak az ajtón. Fabienne és Sabine volt az. Rögtön észrevehették, hogy sírtam.
- Mi a gáz, Kló? Mindegy, nem érdekel. Sikítanál? - ült le mellém Fabienne.
Jajj ne! Ezek szerint sorra kerültem, vagy szimplán én vagyok az első. Vagy a második, mert ott van ugye Angelica. Tényleg majd meglátogatom és beszélgetek vele egy kicsit, mert jófejnek tűnik és egyedül van, mint én.
- Na sikítsál már, nem akarunk rád várni... - ordított le Sabine.
- Jó jó.  De miért? - megpróbáltam értetlen arckifejezést vágni, nem tudom mennyire volt hiteles.
- Hogy hogy miért? Te nem hallottad mi volt este? Vagy csak nem te...
- Héé! Annyit kértünk, hogy sikíts, Kló! Lécci! Utána elmondjuk, hogy miért. - mondta Fabienne.
Na jó. Biztos van különbség a sikítás és a sikítás között. Megpróbálom mélyebben, mert akkor magasan, szinte fejhangon sikítottam.
- Ááááááááááááááááááááááááá...!!! - oké, én megpróbáltam. Kicsit rekedtes volt a vége. Nem is értem miért.
- Szabi, szerintem nem ő az. - csóválta a fejét Fabienne.
- Szerintem sem.
- Kló, csak nem beteg vagy? Kicsit rekedt vagy...
- Ja, igen, most fáztam meg. Elég hideg van, nem?
- De. Ömm... Szóval azért kértük, hogy sikíts, mert tegnap este valahol a folyosó másik végén, egy fiú szobában (pontosan nem tudjuk melyikben) volt egy pasi meg egy csaj és hát vagy sikítós verekedés volt vagy izé... Tudod. Ezért, most körbe járjuk (Én, Sabine, Léa és Bernadette) a kolesz összes lányszobáját és sikításokat kérünk a lányoktól, hát ha felismerjük a tettest. Sajnos a pasiról nem tudunk semmit, így majd azt a lányból fogjuk kiszedni. Mond csak, Kló, nem lenne kedved velünk...
- NEM! - vágta rá határozottan Sabine és karon ragatta Fabienne-t. Akkor tehát így állunk.

- Roul, mi a véleményed az állattal táplálkozó vámpírokról? - kérdeztem.
- TESSÉK? - nézett rám nagy szemekkel. Azta, a vörös szemei csak úgy világítottak a sötétben. Ami még ennél ijesztőbb volt, az, hogy ebben a pillanatban szívta ki egy kisfiú utolsó csepp vérét.
- Csak kíváncsi vagyok.
- Undorítónak tartom őket.
- Egészen pontosan miért?
- Gondolj már bele, Chloé! Mocskos, büdös, csatornában élő patkányokkal táplálkoznak, mert patkány az mindig, mindenhol van.
- Szerintem az ember sokkal undorítóbb, mint a patkány!
- Ó, valóban? Akkor gyerünk szívd ki ennek az ínycsiklandozó patkánynak az összes vérét! - üvöltött rám Roul.
Jó, rendben, ebbe nem gondoltam bele. Muszáj lesz, patkányokon és egyéb állatok vérén élnem, ha nem akarok vérszomjas gyilkos lenni.
Megragadtam a patkányt és megpróbáltam nem arra koncentrálni, hogy ez milyen állat. Hmmm... Mit ne mondjak, nem is volt olyan szörnyű íze, sőt... Igen, azt hiszem elhatároztam, megpróbálok ezen élni.
- Na mi az? - fürkészett végig Roul.
- Nem rossz. - válaszoltam a számat nyalogatva, a hatás kedvéért.
- Csak szólok, hogy az állati vér fele annyira se csillapítja az éhséget, mint az emberi... - nem válaszoltam, ezért inkább folytatta - Azt azért elmondom, hogy nem vagyok hajlandó veled együtt vadászni, ha ilyen undormányokkal táplálkozol.
- Akkor mi legyen?
- Te jössz ide, mert látom, hogy itt hemzsegnek a kis kedvenceid. Én megyek a belvárosba.
- A belvárosba?
- Igen, azt hiszem én már eleget ettem, vagyis mennem kell. Ha nem boldogulsz, azt megérzem és akármennyire gyűlölöm az életformád, segítek neked.
- Köszönöm.
- Csak a kötelességemet végzem. További jó... Érted. - ezzel elbúcsúzott.

Reggel van, mindjárt keltenek, gyorsan el akartam tüntetni a véres foltokat Fabienne ruhájáról, mert még mindig az volt rajtam. Gondolom ott aludt Bernadette-nél a többiekkel együtt. Ha ez nem történt volna velem, valószínüleg én is teljes jogú tagja lehetnék ennek a kis társaságnak. Lehet, hogy elvesztettem Fabienne-t? Azért benézek hozzájuk, ha elkészültem.
A ruhát amennyire tudtam megtisztítottam, bár ha nagyon meg akarjuk vizsgálni a vér még mindig látszik. Mindegy.
- Akár meg is tarthatod, nekem aztán nem kell. - üvöltött rám Fabienne köszönés nélkül. - Mi a francot képzelsz magadról? Nagyon félhettél apámtól, hogyha hagytad magad megharaptatni, te idióta!
- Mi??? Miről beszélsz?
- Undorító féreg vagy, ezért mondtad le a menzát... Mész az én szörnyeteg apámmal vadászni minden áldott nap éjfélkor? Te ezt mégis, hogy gondoltad?...
- Figyelj üljünk le és beszéljük meg, egyáltalán honnan...
- Nincs mit  megbeszélni!!!
- De honnan...
- Hogy honnan tudom? Mit kell neked erről tudnod, te gyilkos! Na én veled nem vagyok hajlandó egy légtérben maradni, már is hívom az igazgatónőt, hogy Sabine-hez költözöm.
- Tudtommal, csak osztálytárssal lehetsz egy szobában.
- És? Majd rábeszélem. Ez nem a te dolgod. Ő egyedül van, most majd te leszel egyedül, nehogy valakit még... Á, hagyjuk, én mentem, cső!
- De várj, Fabienne, mindent nem tudsz még...
- NEM ÉRDEKEL! - sírva kiment a szobából és becsapta maga mögött az ajtót...
Öt perc múlva kezdődnek az órák. Siettem volna ki az ajtón, csak Roul jelent meg előttem.
- Minden rendben?
- Igen, csak egy kissé összevesztem Fabienne-vel és most egyedül maradok a szobámban.
- Egy vámpírnak muszáj egyedül maradnia...
- Jó tudom, de nekem most kezdődnek az órák és...
- Szia. - köszönt el végül. Jó, szóval ezt is megérezte. Érdekes én jobban érdeklem, mint a saját lánya. Nem kéne, hogy ez így legyen.
Utolsónak érkeztem be a terembe. Jó sok hűvös tekintetet kaptam mindenkitől, főleg a lány társaságtól. Ugye ők nem tudják?
Levágtam magamat Pierre mögé és megpróbáltam túlélni az órákat.

Léa. Utolsó óra végén kaptam tőle hideget, meleget, de annak örülök, hogy nem tudja senki a titkom. Csak Fabienne. Eddig megőrizte, akkor még annyira nem utál. De jó.
Állt a tanári előtt egy fiú és úgy láttam, mint ha hozzám akarna szólni.
- Hello. Én a 12/d-be járok és lesz este egy nagy buli, nem hívunk meg akárkit az a-ból, csak téged. Nem jönnél el velünk? Ugye nincs programod?
De jól nézett ki. Annyira, hogy meg sem bírtam normálisan szólalni.
- Hali. Izé... Nincs, persze, hogy megyek. Hol lesz?
- 78-as szoba a miénk. Várlak este 11-kor. Szia.
- Szia, akkor este.
Gyorsan felrohantam a szobámba és azon gondolkodtam ,hogy miért pont engem hívott el az osztályból? Egy menő d-s fiú. Annyira jól néz ki... De mi lesz a vadászattal? Az nem maradhat ki.
Miután olvastam egy kicsit, jól eltelt az idő, 10 óra volt. Gyorsan elrohantam fürdeni, kisminkeltem magam, jó erősen, felkaptam a fűzős ruhámat, ami pont, hogy lent eltakart. Egyébként ez az a ruha, amit Fabienne hagyott itt, ami tegnap is rajtam volt és amiből nem jöttek ki egészen a vérfoltok. Így még jobb. Felvettem ehhez egy harisnyát ami az az átlós négyzetes fajta és tökéletesen passzolt a ruhához. Végül az egész kollekciómat lezártam egy 10 centiméteres magassarkúval és egy szoros nyaklánccal ami épphogy körbeérte a nyakam. A szemüvegemet eltávolítottam, mert eleve már nem volt rá szükség, csak, hogy a vörös szememet takarja, de most fölösleges lesz. A hajamat kiengedtem, fújtam rá egy kis vöröset és irtó jól néztem ki. Kissé gót, de mégis valami sokkal rosszabb stílust hoztam létre. Mind ezek után már tényleg késésben voltam.
Tizenegy óra hét perc volt pontosan mikor megérkeztem. A fiú társaságba. Csupa c-s és d-s fiúk és piák. Jó, egy kis lazulás nem árthat annyira.
- Hello, már vártunk. Kérsz valamit inni? - mondta az a srác, aki meghívott. Ja és megemlíteném, hogy egy szál gatyába volt és a kockái csak úgy domborodtak. Sötétszőke, szembe lógó haja, annyira megbabonázott főleg, mikor rántott rajta egyet és a zöld szemei csak úgy villogtak a félhomályban.
- Hello. Igen, bármi jó lesz most. - válaszoltam és csak aztán gondoltam bele, hogy ennyi alkoholos piára azt mondtam, hogy "bármi jó lesz"? Ennyire nem lehetek hülye... Vagy mégis...
- Te tudod, akkor igyál vodkát, de ne keveset, mert a vodka az, a vodka az hatásos, vagyis finom. - mondta egy kövérebb srác, már nem józanul, ahogy láttam.
Megittam a vodkát, utána sorra kértem, mert annyira jól esett ahogy az alkohol lemegy a torkomon, hogy nem bírtam betelni vele... Persze, elég furcsa, hogy senki nem vette észre, hogy a táskámban volt egy kis üveg teli vérrel (Roul adta vészhelyzet esetére, hát most elhasználtam) és ebből egy-két cseppet mindig tettem a vodkába, az íz kedvéért. Sajnos Joseph (az elbűvölő) elvette a táskámat és elkezdte kipakolni.
- Szemceruza, kés, pisztoly, bicska, véres zsepik, egy kis üveg vörösbor. Imádom a gyilkos lányokat de még jobban a vörösbort. - erre fogta és megitta. A vért. Nem tűnt fel neki, hogy az nem vörösbor volt? Most elfogyott az én "fűszerem", köszi szépen zöldszemű...


A tegnapi este valami fergeteges volt. Nem számított az, hogy az üvegben nem volt vér. Nem hittem, hogy az első ilyen jó lesz.
Nagyon élveztem, annyi szent. Még, még és mééég!!!

Olyan voltam, mint ti. Ugyanazt az életet éltem és még csak gondolni sem mertem volna, hogy ez történik velem. Chloé Betranche vagyok, 18 éves. Még mindig. Elmesélném a történetemet, miként élek más életet, hogy abban a hitben éltem, hogy már pedig ilyen lények nincsenek. Ugyanabban a világban élek, mint ti. Ebben a modernizált világban, de ez nem volt mindig így.
 A történetem pontosan 8 éve kezdődött, Párizsban. Marseilleban születtem, de a szüleim elváltak, így elköltöztünk anyával a fővárosba. Pontosan a születésnapomon váltak el és utána egy héttel jöttünk ide. Gyönyörű ajándék, mondhatom. Mindössze 12 éves voltam ekkor és az iskolaváltás igen csak megviselt. Bentlakásos iskolába íratott anya, mert nem tudott mit csinálni. Különcnek éreztem magam, egyáltalán nem ment a beilleszkedés. Az osztálytársaim lenéztek, kinevettek, és csúfoltak. A szobatársam egy gót lány volt és én próbáltam néha egy két szót váltani vele, de sohasem sikerült. Mindig bedugta a fülébe a zenelejátszót, elvonult a szoba sarkába és sírt. Minden áldott éjjel megállás nélkül sírt. Mivel nem engedte, hogy egyáltalán megszólítsam, nem igazán tudtam mi lehet a baja. Fabienne Cousteau-nak hívták és nem, nem tőle tudtam meg, az ajtónkra volt kiírva. Nagyon tetszett a neve és amikor odamentem volna megdicsérni, milyen gyönyörű neve van, még csak rám se nézett csak betakarta magát és csak annyit tudtam kikövetkeztetni, hogy a nyakáig szétfojt sminkje mögül morog valamit. Ilyen volt tehát 5 év unalom egy gót szobatársal.
 Egy barátom sem volt, egészen a végzős évekig, amikor is megváltozott az életem. 17 éves voltam, a nyaram elég szörnyű volt, anyával is alig találkoztam, mert az új munkahelyen megállás nélkül túlórázott (volt, mikor bent is aludt) hétvégéken volt csak otthon, az egy szobás kis panellakásban, én természetesen a földön kuporogtam a viszonylag kényelmesre megcsinált párnákból, plédekből összerakott kis ágyamon. Nem álltunk túl jól anyagilag, hiszen csak ketten voltunk. Én bevallom akartam nyári munkát, de mindenhol teltház volt, sehova nem vettek volna fel. Szeptemberben végre visszatértünk az iskolába, én nagyon vártam és valahogy úgy éreztem mindenki megváltozott. Tavaly nem így festettek. Mintha mindenki boldogabbnak tűnt volna. Legnagyobb meglepetésemre amint beléptem a szobába, Fabienne ült az ágyán és olvasott, amit eddig soha nem láttam ezelőtt. Megpillantott, felnézett a könyvéből és nagy mosollyal az arcán köszönt és átölelt. Természetesen nagyon örültem, hogy végre 5 év után megkedvelt. Vagy nem tudom, egyszerűen feloldódott. Innentől kezdve nagyon jóban voltunk, minden programot együtt csináltunk, egész este fenn voltunk és mindketten olvastunk aztán beszélgettünk és jókat nevetgéltünk. Csak nem mi voltunk a leghangosabb páros az iskolában. Több évnyi hallgatás, szomorkodás után, egymásnak panaszoltuk, hogy mennyire de mennyire gonoszak az osztálytársaink. Végre volt igazi barátnőm, akivel mindent megosztottam. Emlékszem utoljára Marseille-be volt igazi barátnőm. De a kapcsolattartás abbamaradt, szerintem biztos nem ismerne már meg. Gót barátnőmből egy valamit soha nem lehetett kiszedni... Még pedig, hogy soha de soha nem akarta elmondani, hogy miért sírja ki éjfél környékén a szemét és áztatja el a párnáját a fekete, füstös sminkjével. Akármennyire is szerettük egymást, az ilyen mély és fájdalmas gondjaiba nem avatott bele. Ellentétben velem, aki a szülei válásáról a legpontosabb részletekig mindent elmondott.
 Minden nap együtt mentünk órákra. Az én tanulmányi eredményeim viszonylag jók, az övé viszont... Nem a legjobbak. Az összes tanár utálta és mindenki a rosszabb jegyet adta neki. Ha véletlenül ötösre vagy négyesre írt volna meg egy dolgozatot, gyanút fogtak, hogy biztos puskázott. Pedig nem, mert volt mikor rávettem, hogy tanuljon rendesen, mert bármennyire is szánalmas vagyok, ezt kértem tőle 18. születésnapomra, hogy ne merjen megbukni.
 Egyik nap, december másodikán történt életem fordulópontja. Fabienne apja érkezett az iskolába látogatásképpen. De a lánya egyáltalán nem üdvözölte, egyszer sem ment oda hozzá és folyamatosan azt mondogatta kerüljem el, jó messziről. Azt nem tudtam meg, hogy miért, de abba a hiába estem, hogy később elkezdtem vele beszélgetni. Hűvös tekintete volt, hófehér bőre, vöröses barna szeme és alig látszott többnek 25-nél. Ez nem gót volt ez inkább olyan... Olyan furcsa, nem találtam rá szavakat. Valahogy vonzott, valahogy mindig azt éreztem beszélnem kell vele. Állandóan engem nézett, hideg tekintetét egész nap az  enyémbe fúrta, mindemellett elképesztően jól nézett ki. De bennem volt az, hogy akármennyire jól is néz ki, a legjobb barátnőm apja. Amit nem bírtam felfogni, hiszen annyira fiatalnak nézett ki.
Az óra éjfélt ütött már, Fabienne befejezte a könyve utolsó oldalát és azzal köszönt el, hogy holnap belekezd egy sokkal jobba. Majd elaludt. De én nem bírtam magammal, mert nyugtalanított az a titokzatos férfi, aki ott volt az iskolába még mindig. Valami arra késztetett, hogy menjek ki és keressem fel és beszéljek vele. Tehát kiléptem volna az ajtón, de egy kéz magával ragadott.
- Ellenállhatatlan vagy. Egész nap téged figyeltelek, a tested, a mozdulataid, a vérpiros szádat és az élettel teli szemedet. - Roul volt az, Fabienne apja. Az a férfi akinek a szavai egyszerűen gyönyörűek voltak és hagytam magam, de mondanom kellett valamit.
- Köszönöm. A szavai lenyűgözőek, de nem értem mit akarhat pont tőlem.
- Téged. - mondta vadul és a nyakamhoz hajolt. Végigszagolta és nyalogatni kezdte.
- De én... - hagytam, mert fogalmam sem volt mit akarhat, de tudtam viszont azt, hogy nem fog megerőszakolni, ahhoz túl finoman bánt velem. Sejtelmem sem volt arról, hogy...
Egyre hevesebben és hevesebben nyalogatta a nyakamat aztán azt történt, amit soha nem gondoltam volna. A nyakamba mélyesztette a fogait és beleharapott. Nem fájt egy cseppet sem... Roul vámpír. Fabienne apja egy vámpír. Én voltam az áldozata. Annyi mindent gondoltam egy másodperc alatt a fejemben, miközben a vámpírméreg szétfojt a testemben és éreztem ahogyan meghalok. Szörnyű érzés. Halott voltam. De csak egy pár pillanatig, mert Roul a számba csepegtette a vérét, én meg borzasztóan nagy vágyat éreztem, hogy igyak. Rengeteget ittam a véréből, azt hittem majdnem megöltem.
- Állj! Mondom állj! - üvöltött rám.
- Még akarok! Még, ez kevés! - hatalmas éhséget éreztem és semmi nem érdekelt, az se, hogy anya mit gondolna most rólam, meg az se, ha Fabienne megtudná elveszteném az egyetlen barátomat. De csak az emberi vér érdekelt.
- Ezért jöttem, mert hogy te vagy a legmegfelelőbb számommra.
- Fabienne akkor miért nem vámpír? Isteni érzés.
- Azért, mert ő így látja jónak. Ő meg akar maradni jó embernek, mint az anyja. Aki amióta vámpír vagyok, elhagyott.
- Ez szörnyű. Hogy szerezhetnék vért? Az egész iskolát nem irthatom ki vagy nem tehetek vámpírrá mindenkit.
- Esténként kiosonsz és egy elég lerobbant utcán vadászol. Velem. Várni foglak minden nap, pontban éjfélkor. Kövesd az illatom és megtalálsz. Légy óvatos, ne áruld el senkinek mi vagy, hogy én mi vagyok. A lányomnak se beszélj erről. Legyen minden úgy, ahogy eddig. Innentől kezdve nem kell majd aludnod, így mindig tudsz velem jönni. Örülök, hogy elvégeztem a kötelességem, tanítványom. - majd egy elképesztően gyönyörű mosollyal távozott, én bólogattam, majd intettem neki.
 Reggel 6 órakor láttam, hogy Fabienne ébredezik. Egész este azon szenvedtem, hogy küzdjem le a vágyat ami hajtott, hogy ki kell szívnom a vérét. Nagyon erős, finom a vére illata. Nem egészen bírtam magammal és este többször fölé hajoltam, de azért az érzések néha erősebbek az éhségnél.
- Jó reggelt. Mindjárt jön Mrs Crine kelteni minket. Fel kéne öltözni... - és egy pillanatra rám nézett - Chloé, hogy te milyen fehér vagy. Mindig ilyen voltál?
- Szia. Nem hinném, vagyis igen, amint látod. Tél van ilyenkor nem vagyunk barnák. Te is fehér vagy, ha már itt tartunk. Hmmmmm.. - nem bírtam magamon uralkodni és egy mélyet szippantottam a levegőbe és éreztem az illatokat.
- Jól vagy? - nézett mélyen a szemembe.
- Ja, igen, persze. Tökéletesen. - hirtelen átugrott az ágyamra és onnan kezdett el faggatni.
- Chloé olyan furcsán viselkedsz. Ugye nem találkoztál tegnap apámmal?
- Nem, nem dehogy is. Amúgy is olyan ijesztőnek tűnt, nem nagyon akartam a közelébe menni. - aztán kínosan elnevettem magam.
- Értem. - végül sikerült megnevettetnem és vele nevettem.
Mrs Crine (matematika tanár, de mindig ő jön be szólni nekünk) érkezése előtt még gyorsan felöltöztünk, valahogy a vörös ruháimat és kiegészítőimet aggattam magamra egy pár dolgot kaptam a kis gót szobatársamtól. Nagyon érdekes, de megtetszettek a sötét, vörös, horrorisztikus cuccok. Ketten leszaladtunk az ebédlőbe megreggelizni. Mindenki érdekesen nézett végig rajtunk. Egy szőke lány, az osztálytársam, Bernadette, odajött hozzánk.
- Na mi az Kló, te is besötétültél? - erre a körülötte lévő lány társaság is felnevetett. Iszonyú düh volt bennem, legszívesebben az utolsó csepp vérig kiszívtam volna a nyakát...
- Hagyjatok már minket békén! Hülye libák. - védett meg Fabienne és ahogy elvettem a lekváros buktát a gyümölcsteával együtt, elrángatott. De úgy, hogy a tea ki is löttyent.
Leültünk, jó messzire mindenkitől. Bele ittam a teába. Szinte semmi ízt nem éreztem. Egyáltalán nem kívántam. Aztán beleettem a buktába de nem bírtam lenyelni. Nem kívántam, nem laktatott. Fabienne észrevette, hogy nem eszem semmit.
- Hogy hogy nem eszel? A kedvenced van!
- Tudom, de... - rájöttem, hogy ő tudja, hogy az apja vámpír és gyanút fogna, ezért muszáj volt azt imitálnom, hogy eszek - Nyugi, csak félrenyeltem. - megpróbáltam lenyelni a falatokat, de nagyon rossz volt. Mintha egy kiló homokot öntenének le a torkomon. Barátnőm arcán láttam a megkönnyebbülést és megsimogatta karomat.
A nehézkes reggelizés után elkezdődtek az órák. Folyamatosan Roul-on járt az eszem, hogy vajon ő, hogy tud magán uralkodni? Meg hasonló kérdések. A vér illata állandóan nyaggatott, nem hagyott nyugodni. Harmadik órán már az előttem ülő fiú (Pierre) annyira ingerelt, hogy akaratomon kívül megfogtam a nyakát, előre hajoltam és... Ráeszméltem, hogy mit csinálok, mert már mindenki engem nézett (Fabienne is!) és az egészet gyorsan megindokoltam azzal, hogy nem tudtam elolvasni, hogy mi van a táblán és az ő füzetébe lestem bele. Elég hiteltelen indoklás volt, de azt hiszem mindenki megelégelte, mert mosolyogva bólintottak. Bernadette, Léa (hosszú barna hajú, lány osztálytárs) és Fabienne viszont nem vette le rólam a szemét és egész nap engem néztek. Hiába tiltakoztam, miszerint én tényleg csak nem láttam normálisan a táblát. Végül is csak harmadik padban ültem... Órák után lebombáztak a kérdéseikkel.
- Háhá, pedig olyan voltál, mintha ki akartad volna szívni Pierre nyakát. - közölte velem Léa.
- Mutasd meg a fogad! Most! - utasított Fabienne. Jaj, ne. Roul kérlek most ments meg!
- Izé.. Mi lenne, ha... Bocsi ezt fel kell vennem! - eléggé béna megoldás, de csak így tudtam elterelni magamról a figyelmet. Telefonhívást imitáltam, így félre tudtam vonulni és legalább leszálltak rólam, mert intettek egyet és elmentek ebédelni és, hogy majd ott megvárnak.
Nem, az képtelenség volt, hogy megint végig szenvedjem a kajálást, mert Fabienne, nagyon lassan eszik, ezért  úgy döntöttem, elszaladok a titkárságra és megkérem, hogy hívják fel anyát és mondassák le a menzát. Oké, az eltervezésem jó volt, csak anyát kellett győzködnöm, hogy a kajálást majd megoldom. Végül nagy nehezen beleegyezett és a titkárságon így nyert ügyem volt. Akkor ezt is elintéztem.
Bent a szobámban vártam meg Fabienne-t, aki elég érdekesen nézett rám.
- Te mégis mit képzelsz? Nem jössz le kajálni és még csak nem is tudatod velünk? Léa már alig várt, mert állítása szerint, valami nagyon klassz dolgot mesélt volna neked. Ja és tudod miattad késték le Bernadette-vel a festő órájukat, amiért fizetnek. Mond, most mi van veled?
- Sajnálom én, én csak... A menzát anya mondatta le, mert nekem külön fognak ételt hozatni, meg még egy pár embernek, akik nincsenek beiratva. Anya szerint az finomabb és olcsóbb. - próbáltam magam kimagyarázni a helyzetből és nehéz volt elviselni a fürkésző fekete sminkel bevont szemek tekintetét.
- Persze, megértem. De máskor azért, próbáld meg valahogy közölni. - valahol láttam a szemében  a csalódottságot, de közben mosolygott. Jaj ne, talán sejti? Miért van ez, hogy nem birok magamon uralkodni? Alig várom, hogy mindent megbeszéljek Roul-al.
- Majd igyekszem - zártam le végül és kinyitottam a könyvemet, hogy olvasni kezdjek, de a gót barátnőm nem igazán hagyott nyugodtan olvasni.
- Hé, nem jössz le velem kikölcsönözni egy újabb könyvet? A mostani vörös pöttyös könyvemet tegnap kiolvastam.
- Jó, menjünk. - közben mosolyt erőltettem az arcomra.
Jó hosszú idő után visszatértünk, de már vacsora idő volt és Fabienne sietett le ebédelni. Lekísértem, mert annyit győzködött, hogy nem bírtam nemet mondani.
Leültünk a szélső asztalsorhoz és oda jött hozzánk Bernadette, Léa és a társaságuk. Nem értem miért szálltak így ránk.
- Kló, képzeld olyan jó vámpíros filmjeink vannak. Nem jönnél át ma éjfélkor DVD-zni? A kis gót baba is jön. - néztek gúnyosan Fabienne-re, aki csak kérdő tekintettel nézett rám.
- Hát.. Igazság szerint szívesen mennék, de olyankor már alszom, hogy a következő reggel fel tudjak kelni. - próbáltam magam kihúzni a helyzetből.
- Na persze, mindenki ott lesz, ha esetleg attól félsz, hogy gyűrött leszel, megnyugodhatsz, mindenki olyan lesz. Lehet, hogy az állapotunkat látva még a tanárok is elmenekülnek és elmaradnak az óráink. Na, mi az, így se lettél meggyőzve? - vágott közbe egy évfolyamtárs, azt hiszem Sabine. Amúgy a kis "monológja" miatt kitört a nevetés. Nekem meg az járt a fejemben, hogy az egyik konyhásnő vérének milyen jó illata van. Fura dolgok ezek.
- Áruld már el, hogy miért nem akarsz DVD-zni, meg úgy alapjába véve.. Olyan furcsán nézel ránk, de ha hozzád szólunk, akkor "Öööö..Izé...Most nem." -et kapunk válaszul. Mindíg. Köszike. - förmedt rám Bernadette és elmentek. Fabienne egy darabig nézett rám, gondolom várt valami reakciót, vagy, hogy kitálaljak, de csak magam elé bámultam és továbbra is az éhség enyhítésén jart az agyam. Végül látta, hogy nem nagyon érdekel a dolog, kivitte a tálcáját és utána rám nézettt, megrázta a fejét és Bernadette-ék után rohant. Jó látni, hogy ennyire foglalkoznak velem. Végül is én egy halott vagyok...
Felmentem a szobába és Fabienne gondolom már a lányokkal volt. Gondoltam elterelem a gondolataim és olvasok egy-két órát.
Egyszer csak megzavartak. Kopogtak, én meg beengedtem. Titkon reménykedtem, hogy Roul az, de miért jött volna, amikor azt mondta, hogy én menjek utána, vagyis az illata után. Az igazgató nő volt az. Nagyon meglepődtem, hiszen én jól tanulok meg minden.
- Szervusz gyermekem. Te mit ettél ma? - nézett rám eléggé gyanakvóan.
- Jó estét. Én a reggelit a menzán, aztán ebédet is ettem, a vacsorát meg az előbb. - miután ezt elmondtam, végig gondoltam, hogy semmi értelme nincs annak, amit mondtam.
- Ha szabad kérdeznem ebédre és vacsorára, mit?
- Hát én... - erre egy olyan személy jött be az ajtón, akire egyáltalán nem számítottam. Roul ismét jól időzített.
- Én szállíttattam neki ide ételt, asszonyom. - üvöltött az igazgató nőre.
- Jól van, csak ezt akartam tudni, hogy minden jól működik e, hogy ki nincs megfelelően ellátva meg csak a kötelességem...
- Jó, jó. Értjük. Szerintem most már mindent tud. Én vagyok a futárja. - erre elröhögtem magam és tátogtam neki egy olyat, hogy köszönöm. Mikor kiment az igazgató, kérdőn néztem Roul-ra.
- Mennem kell. Egy fél óra múlva. Tudod, csak kövesd az illatom, de te úgyis érzed, hogy merre vagyok, én is érezlek téged. A tanítványom vagy.
- Értem. Akkor majd ott találkozunk, úgyis kínoz a vágy. - utoljára rám mosolygott és kiment.
Arra jöttem rá, hogy ugyanolyan a szemünk. Nekem is barnás vöröses. Jó, hogy a szemüvegem ezt legalább takarja. Nagyjából.
Miután elolvastam egy hosszú fejezetet a könyvemben, úgy gondoltam elindulok. Csak még meg kellett várnom, amíg Fabienne megkeresi a vörös-fekete takaróját, mert úgy akar horrort nézni.
Erős illata volt, meg tényleg, ahogy mondta éreztem, hogy merre van, meg azt is, hogy most épp öl. Szóval akkor így érzünk dolgokat és talán így érezte meg az előbbi incidenst.
- Örülök, hogy megérkeztél. - ahogy megérkeztem elöntött a fájdalom, az amit láttam... Ilyet még életemben nem láttam és úgy döntöttem, én ezt nem akarom csinálni. Én nem akarok ártatlan életeket ontani. A látvány, hogy kislányok, kisfiúk, öreg emberek és fiatal emberek holttestei szanaszét voltak, holt fehéren... Én akkor elhatároztam, hogy nem, nem, és nem. Halhatatlan vagyok, örökre 18 éves maradok. Ha majd véget vetek örökkévalóságomnak, a pokolba kerülök. De mit tehetnék ez ellen? Tehetek valamit? Gondolom az ára az, hogy nem ölök. Eddig még nem öltem. Eddig.