- Azért, mert én így gondolom. - nyögte ki nagy nehezen Patrick. - Azért.- Nem igazán értelek. - válaszoltam.
- Hagyjuk...Innentől kezdve nem igazán akarok veled többet beszélgetni erről.
- De hát...
Na és most szokásához hűen elrohant. Én lélekben összeomlottam, engem már senki nem szeret. Tekla? Ugyan.
Gyönyörű reggelre ébredtem. Megkérdeztem a szobalányt, hogy látta e valahol Patrickot, a magas szőke hajú fiút, de nem látta. Régebben mindig mondta, hogy korán kelt. Ahhoz képest ez a szobalány aki állandóan pletykálkodik, figyeli a kastélyt, még semmit sem látott.
Úgy éreztem meg kell látogatnom édesapám, de utolsó óráiban inkább nem akartam megremegtetni fáradt csontjait. Nem tudtam mihez kezdjek Patrick és Tekla nélkül. Drága Tekla elutazott a nagyszüleihez. Azt hiszem végleg egyedül maradtam.
Megszólalt a gong, mely a reggeli tálalását jelezte és belépett egy kis hölgy tálcán hozva a reggelit.
- Asszonyom parancsol még valamit? - szólt hozzám érdeklődő arckifejezéssel.
- Nem, nem. Ez nekem bőven elég. Talán nem is vagyok annyira éhes.
- Hozzak talán gabonapelyhet?
- Ó, nem, dehogyis. Nagyon jól végzi a munkáját. Esetleg nem akarja meglátogatni a rokonait? - ekkor nagyon hülyén éreztem magam, mivel, hogy borzalmasan egyedül éreztem magamat egy szolgálólánynak a magánéletébe kezdtem turkálni. Legalább addig sem unatkoztam.
- Igazság szerint én már több mint 7 éve nem láttam a szüleimet. Azóta megállás nélkül szolgálom a királyi családot.
- Figyeljen, én szívesen elengedem magát bárhova, ha szabadságra akar menni, apám is elengedné gondolom.
- Köszönöm szépen, nagyon köszönöm. El sem tudja képzelni mennyire vártam, hogy végre láthassam valakimet, hiszen mi is emberek vagyunk.
- Tudom. - ő elment, kivitte az üres tálcát, én meg egy hatalmas mosollyal mutattam ki, hogy mennyire boldog vagyok, hogy segíthettem.
Felkeltem és valami kellemes, hétköznapi (egy cseppet sem úrinőhöz méltó) ruhát keresgéltem. Hát, ilyet sem találtam, ezért úgy döntöttem a hálóruhámhoz felveszek egy alsó részt és tökéletesen fogom magamat érezni.
Kiléptem a hatalmas ajtómon (amit mellesleg alig bírtam kitolni, de segítettek) és látom mindenki hatalmas szemekkel végignéz rajtam. Egy cseppet sem gúnyosan, mosolyognak, de nem gúnyosan. Kedvesen és együtt érzően. Elindultam a könyvtárba és előkerestem a kedvenc könyvemet, ami egy kislányról szól, aki kísértetekkel "barátkozik". Én szeretem. Helyet foglaltam a hatalmas kanapén és olvasni kezdtem. Több, mint egy óráig olvastam a könyvet.
Szembe jött velem Alejandro. Én gyorsan odaszaladtam hozzá.
- Istenem, de jó, hogy látlak. Mi van Patrickal? Tegnap annyira...Fura volt.
- Elnézést nem válaszolhatok.
- Hát persze gondoltam. - annyira nyilvánvaló, hogy a koronát akarja, de mégis, hogy akarja ez az egyszerű tót megszerezni a koronát? Vajon miért kell neki ennyire? Eszembe jutott valami a nagy gondolkodásban, fejtörésben. Patricknak Alejandron kívül van egy másik szövetségese is. Talán tőle többet megtudhatok, itt él a kastélyban. A neve, ha jól tudom Robin. Nem egy közvetlen ember, de reméltem szót értünk.
Végig rohantam egy hosszú folyosón. Egy ajtót látok "Robin Krakenbürger". Ó, nem is tudtam, hogy a kastélyban élnek németek is. Igazából senkinek se tudom a származását. Igazából semmit se tudok. Emlékszem, hogy kerültem ide, emlékszem, hogy én Franciaországban éltem egy egyszerű kislány. Amikor ez a három fiú (Patrick, Alejandro és Robin) becsábítottak ebbe a világba. De már milyen régóta élek itt, amikor nekem vannak valódi szüleim, valódi életem és egy kisfiú akibe én szerelmes voltam. Hová tűnt az életem? Milyen világ ez? Annyi megválaszolatlan kérdés... Engem mégis csak az érdekelt, hogy mi lehetett Patrickal. Mert az itteni apám, nem tudta ki vagyok, mert gondolom az igazi lánya az én világomban élte át a mindennapokat.
Úgy döntöttem, hogy benyitok. Mert engem csak Patrick érdekelt. Csak Ő, pedig gyűlölöm, de mégis szeretem. Gondolom, ez az érzés mindenkinek ismerős. Főleg 16 éves korban.
Ott álltam az ajtóba és valamiért nem mertem benyitni. Bámultam a nevet hosszasan. Majd...Ó, te jó ég... Kinyílt az ajtó és Robin megszólított.
- Te lányom mi járatban erre?
Micsoda? Lánya? Sose értettem a németeket. Jó, igazából nem is találkoztam még némettel. Nem ismert meg az öltözékemről. Pedig a hajam meg van csinálva. De már hogy lennék a lánya ennek a 25 éves fiatalembernek (az igazat megvallva 40-nek néz ki de Patrick mondta, hogy annyi, mint ő) ?
- Én... - rájöttem, hogy jobb is, ha nem tudja ki vagyok. - Patrick barátnője vagyok.
- Érdekes nekem nem mondta, hogy barátnője van. Mit szeretnél tőlem? - elég érdeklődő arckifejezése volt, gondoltam itt az alkalom.
- Patrick olyan hamar eltűnt... Nekem viszont az ég világon semmit se mondott. Azt szeretném tudni miért viselkedik olyan szokatlanul és hová ment? Na meg persze, miért? - reménykedtem kielégítő választ kapok.
- Nos... Öhm... Én valójában most nem nagyon érek rá.
- Könyörögve kérem!
- Figyelj nekem nem mondott semmit! - üvöltött egy nagyot, majd rám csapta az ajtót.
Mit képzel magáról? Csak úgy rám csapja az ajtót? Adok én neki.
Bementem. Egy hatalmas üres szoba. Mindössze egy könyvespolc, egy ágy, egy szék. Robin ül a széken és olvas.
- Üdv kedves. Látom visszajöttél.
- Igen. Nagyon megköszönném ha segítene.
- Rendben. Tudod kinn nem akartam erről beszélni, mert pletykásak a szolgák.
- Tudom, tudom. - vágtam közbe.
- Patrick elment a király bátyjához, aki egy gyárban dolgozik, ő az aki nem akart élni a királyi származásával. Nos, Ő a törvény szerint - ha Neonis " Neonka" királyfi nem alkalmas rá - választhat uralkodót.
- A testv... Mármint... Neonis biztos alkalmas rá.
- Tényleg? Ebben egészen biztos vagy?
- A király? Vele mi lesz? Elméletileg ma van az utolsó napja. De az ápolónője azt mondta, még jól van.
- A király biztosan meghal előbb-utóbb. Patricknak intézkednie kell, ha ő akar lenni a király.
- Rendben. Köszönöm. Maga igazán rendes volt velem.
- Igazán nincs mit. De most már eredj, ne hogy meglássanak itt!
Kedves volt. Már rögtön annak tűnt mikor a "lányának" nevezett. Viszont még mindig úgy érzem valamit mindenki eltitkol előlem. Még Tekla is, Ő is pont most utazott el.
