Dorotea
augusztus 17.
A Menorca-sziget egyik eldugottabb részén nyaraltunk, nagyszüleimmel és testvéremmel Albertoval. Eddig is eseménydúsak voltak a napjaim nyáron. Ám ma olyan történt amiről nem tudom eldönteni, hogy jó volt e vagy sem.
Dorotea vagyok és 14. évemhez közeledek. El Pardo-ban (községben) élek, Spanyolországban, Madrid közelében. Nem oda járok iskolába, hanem a tőle 15 km-re eső Alcobendasba, ami egy kisváros. Régen Madridban laktam és ott is születtem, a sulim is ott volt. A rossz az volt, hogy társasházban laktunk és nem nagyon szerettük, ezért egy-két éve kiköltöztünk ide ebbe a családi házba. Itt a Menorca-sziget szélén nyaral egy barátnőm is, Cristinának hívják és nálam 3-4 évvel idősebb (de értelmi szintünk egyezik). Tavaly ismertem meg, de már azóta szinte testvérek vagyunk. Mindent tudunk egymásról és sokat találkozunk. Nem lakik messze, ő Madridban lakik, nagyszüleim is ott laknak csak Cristina a város másik oldalán. Idén nyáron is együtt nyaraltunk lent a szigeten és elég emlékezetes napokon vagyunk túl. Na, de a mai...
Felkeltünk. Ma Cristináéknál aludtam. Reggel elmentünk motorcsónakkal a sziget másik oldalára bevásárolni a nagyszülőknek. Jöttünk vissza és mindketten a kedvenc sziklánkat néztük, ahonnan hatalmasakat szoktunk ugrálni bele a tengerbe. Megint az a banda volt kint, akik általában szoktak. Egy körülbelül 10 fős társaság. Az egyik srácot már sokszor láttuk alig lehet tizenegy éves, de mindenhol, mindenkivel ott van. A srác néger és mindenki csak Negronak hívja. Az igazi nevét én nem tudom.
Szóval Cristinával azt ecseteltük, hogy már megint ott vannak azok a köcsögök és azon imádkoztunk nehogy felismerjenek minket. Hála az égnek egy-két ugrás után mikor már kezdtük felgyorsítani a motort akkor mentek el. Mi ennek nagyon örültünk és gyorsan hazavittük a cuccokat és úgy döntöttünk el úszunk a szikláig, mert annyira nincs messze és már egy csomószor leúsztuk ezt a távot (sőt még többet is).
Egy ismeretlen stégen mentünk bele a vízbe és azt láttuk, hogy egy motorcsónak volt előttünk pár sráccal benne, de szerencsére nem az övéké a stég.
- Hello! - mondja az egyik. Kicsit furcsáltam a hatalmas lila felfújható hellokittyt a kezükbe, amin pihentek.
- Hello. - köszöntünk vissza nekik. Nem mintha ismernénk egymást, csak úgy, köszöntünk egymásnak.
Úsztunk, már majdnem a szikláknál voltunk amikor azt vettük észre, hogy a motorcsónak velünk egy vonalba jött, de persze tőlünk távolabb. Megérkeztünk, felmásztunk a sziklákon, pont olyan formája volt, mint egy létrának és így könnyen fel tudtunk mászni.
- Te, nincsenek olyan nagy hullámok és így nem olyan jó, mert lentebbnek tűnik a víz. - mondta Cristina.
- Ja igaz, lehet, hogy most nem kéne ugrálnunk.
- Nézd ott van a stégük a motorcsónakosoknak! Egy ismerősöm is oda szokott kikötni. Meg nézd ott van mellettük Danieláék stége. - Daniela, Cristina egyik barátnője, nekik szoktuk elvinni sétálni Harper kutyájukat, egy huskyt.
- De komoly. Na, de szerintem ússzunk vissza.
- Oké. Ha ugrok, ugrasz?
- Aha.
Ugrott egyet. Utána jöttem én. Lentebb volt a víz és ez kicsit megcsípett. Na, de nem baj.
- Nincs kedvem olyan sokat úszni szálljunk ki Danieláéknál.
- Jó, probáljuk ki.
Úsztunk a stég felé. Egyszer csak...
- Hello. - szólalt meg egy hang. Ma már hallottam ezt a "hello"-t. De ez a hang most közelről jött.
Végül mindketten visszahelloztunk. Egy 20 év körüli srác úszott mellettünk a vízben, ő az egyik motorcsónakos srác. Lenyomtunk egy gyors bemutatkozást, kor, név stb. Héctornak hívták.
- Hol fogtok kijönni? - vigyorgott ránk Héctor.
- Ott. - mutatott Cristina Danieláék stégére. Egyre közelebb úsztunk és azt vettük észre, hogy nem fogunk tudni ott kijönni, mert teljesen benőtte a vízinövény a lépcső környékét.
- Hát ott nehezen. - vizsgálta meg szemével Mr Vigyor a stég környékét.
- Jó akkor mondjuk ott. - mutatott Cristina egy másik stégre, ami Héctorék stégének a közelében volt.
Kiszálltunk és legnagyobb meglepetésünkre Héctor jelent meg a mellettünk lévő stégen.
- Lenne kedvetek egyet sörözni a sziklán?
- Hát...Jó, oké. - mondta Cristina.
- És Dorotea? - olyan hangsúllyal mondta a nevemet, hogy legszívesebben tökön rúgtam volna, ennek ellenére én is beleegyeztem.
- Okééé. - mondtam.
- 6-kor jó lesz?
- Hát nem nagyon. - mondta Cristina és rám nézett. Tudtam, hogy arra céloz, hogy akkor még a filmje megy.
- 5-kor?
- Nem igazán.
- Jó akkor fél 6-kor?
- Neem.
- 4-kor? Egyáltalán mennyi az idő most? - kérdezte aztán összeröhögött a mellette álló kövér sráccal.
- Nem lehetne később?
- 7-kor?
- Jó, maradjunk a 6 óránál. - zártuk le végül.
- De jó. Akkor 6-kor a sziklánál találkozunk. Szeretitek a sört?
- Az ízesítettet max.
- Akkor hozunk nektek citromos sört. Na sziasztok.
- Hello. - elköszöntünk. Felénk mentünk. Közben azon gondolkoztam, hogy mennyire vagyunk hülyék.
- Mi ezt átgondoltuk? - néztem kérdőn Cristinára.
- Nem, nem igazán. De hát most ettől nem lesz bajunk.
- Remélem is. - max a szüzességünknek.
Lassan elérkeztünk hozzánk kajálni. Mama hotdogot csinált, ami most nagyon jól esett.
- Mama, kérhetek bele lilahagymát? - kértem meg mamát.
- Persze. Cristina te is kérsz?
- Hát... Én nem, köszönöm. - válaszolt Cristina.
- Ja, igen neked ma vigyázni kell a szádra. - mondtam gúnyosan nevetve Cristinának.
- Hé, én tényleg nem szeretem.
- Persze, én is ezt mondanám...
- Meg amúgy is semmi nem fog történni... Annyi, hogy nem néz ki rosszul.
Igazából ezt a lilahagymás dolgot nem gondoltam át. Fogalmam sem volt, hogy én most egész egyszerűen megjósoltam a dolgokat. Megebédeltünk és átmentünk Cristináékhoz megnézni egy filmet ami fél 5-kor kezdődött. Nem volt annyira jó, ezért a felénél abbahagytuk. Elmentünk még hozzánk, hogy közöljem, hogy elmegyünk sétálni és Alberto ne jöjjön utánunk. Aztán 5 óra 55 perckor úgy döntöttünk ideje elindulni, elúszni. Kiértünk egy stégre és minél gyorsabban a vízbe mentünk.
- Mi lenne, ha nem mennénk? - kérdeztem.
- Hát, de megígértük. Ennyire ne legyünk köcsögök. - ó, pedig én nemes egyszerűséggel faképnél hagytam volna őket. Na jó, egy kis sörözéstől tényleg nem lesz bajunk, főleg a kedvenc sziklánkon, ahova elég sokan kijárnak.
Azt hiszem észrevettek minket, mert felénk nézett az egyik. Hárman ültek a sziklán. Héctor, a kövér srác és egy... Hmm... Kocka hasa van az biztos. Mit is akartam mondani? Ja, igen szóval ő a harmadik.
- Hello hableányok. Azt hittük már, hogy nem is jöttök. - mondta Héctor hatalmas vigyorával.
- Hello. - köszöntünk vissza.
- Héctor Domingo. - mutatkozott be és puszit nyomott Cristina arcára. Aztán ugyanígy tette velem is. Aztán mi is bemutatkoztunk.
- Diego Sanchez. - mutatkozott be a harmadik srác. Szintén ugyanúgy volt a bemutatkozás.
- Adolfo Venceslao. - mutatkozott be a kövér srác. Ismét ugyanaz volt a bemutatkozás.
- Nem volt citromos sör és így narancsosat hoztunk. Remélem ez is megfelel, ugye? - kérdezte Héctor.
- Persze. - mondta Cristina.
Leültünk a szikla szélére. A sört azt letettük még nem akartunk elkezdeni inni. Közben beszélgettünk mindenféléről, arról, hogy hol lakunk meg ilyesmik.
Lassan elérkeztünk hozzánk kajálni. Mama hotdogot csinált, ami most nagyon jól esett.
- Mama, kérhetek bele lilahagymát? - kértem meg mamát.
- Persze. Cristina te is kérsz?
- Hát... Én nem, köszönöm. - válaszolt Cristina.
- Ja, igen neked ma vigyázni kell a szádra. - mondtam gúnyosan nevetve Cristinának.
- Hé, én tényleg nem szeretem.
- Persze, én is ezt mondanám...
- Meg amúgy is semmi nem fog történni... Annyi, hogy nem néz ki rosszul.
Igazából ezt a lilahagymás dolgot nem gondoltam át. Fogalmam sem volt, hogy én most egész egyszerűen megjósoltam a dolgokat. Megebédeltünk és átmentünk Cristináékhoz megnézni egy filmet ami fél 5-kor kezdődött. Nem volt annyira jó, ezért a felénél abbahagytuk. Elmentünk még hozzánk, hogy közöljem, hogy elmegyünk sétálni és Alberto ne jöjjön utánunk. Aztán 5 óra 55 perckor úgy döntöttünk ideje elindulni, elúszni. Kiértünk egy stégre és minél gyorsabban a vízbe mentünk.
- Mi lenne, ha nem mennénk? - kérdeztem.
- Hát, de megígértük. Ennyire ne legyünk köcsögök. - ó, pedig én nemes egyszerűséggel faképnél hagytam volna őket. Na jó, egy kis sörözéstől tényleg nem lesz bajunk, főleg a kedvenc sziklánkon, ahova elég sokan kijárnak.
Azt hiszem észrevettek minket, mert felénk nézett az egyik. Hárman ültek a sziklán. Héctor, a kövér srác és egy... Hmm... Kocka hasa van az biztos. Mit is akartam mondani? Ja, igen szóval ő a harmadik.
- Hello hableányok. Azt hittük már, hogy nem is jöttök. - mondta Héctor hatalmas vigyorával.
- Hello. - köszöntünk vissza.
- Héctor Domingo. - mutatkozott be és puszit nyomott Cristina arcára. Aztán ugyanígy tette velem is. Aztán mi is bemutatkoztunk.
- Diego Sanchez. - mutatkozott be a harmadik srác. Szintén ugyanúgy volt a bemutatkozás.
- Adolfo Venceslao. - mutatkozott be a kövér srác. Ismét ugyanaz volt a bemutatkozás.
- Nem volt citromos sör és így narancsosat hoztunk. Remélem ez is megfelel, ugye? - kérdezte Héctor.
- Persze. - mondta Cristina.
Leültünk a szikla szélére. A sört azt letettük még nem akartunk elkezdeni inni. Közben beszélgettünk mindenféléről, arról, hogy hol lakunk meg ilyesmik.
Cristina
18:49
Kiderült, hogy Héctor egyáltalán nem lakik tőlünk messze. Dorotea viszont nem volt túl nyílt, talán neki nem voltak olyan szimpik a srácok. Néha én válaszoltam helyette. Na, mindegy.
- Igyátok a sört, nehogy megmelegedjen! - szólt ránk Héctor.
- Drága sör ez! Jó drága! - helyeselt Adolfo.
- Jó, persze. Te is felbontod most? - néztem Doroteára. Bólogatott és majdhogynem egyszerre felbontottuk a sört. Szokásosan lepattintottuk, amin Héctorék teljesen kiakadtak.
- Hát ti mit csináltok? - nézett ránk Héctor.
- Csak lepattintottuk.
- De ezt nem szabad! Miért csináltátok ezt? - szállt be Adolfo.
- Annak megvan az oka, hogy miért van ott. - mondta Diego.
- Tudjátok miért van ez itt? - nézett ránk fürkészően Héctor.
- De mi azért szedtük le, mert így könnyebb inni.
- Na, de tudjátok? - folytatta.
- Nem, nem tudjuk.
- Hát azért.. Mert ide kell behelyezni a szívószálat.
- Ááá.. Világos.
- Na mondom, és ti ezt megakadályoztátok.
- Jóvanna.
Ezzel így elvoltunk. Már majdnem elkezdtük inni a sört amikor..
- Lehetek az első? - rám nézett csillogó szemeivel Héctor.
- Jó, igyál.
- Hmm... Nem rossz. Ti csak így lájtosan iszogattok?
- Dehogy. - nevettem el magam.
- Na, azért. - mosolygott ránk.
Aztán megtanított minket koccintani. Pontosabban Doroteára szállt rá.
- Koccintsunk egyet, Dorotea.
- Oké.
- Na na na na na. Ezt nem így kell. Mégegyszer. Nézz a szemembe! - hát ez poén volt. Végül megismételték most már úgy, hogy egymás szemébe néztek.
- Ez már profi. Ma is tanultunk valamit. Igyad azt a sört! Lássam a tüzet a szemedbe! - ezen kicsit szakadtunk a röhögéstől.
Szép lassan ittuk a sört, de csak mert Héctor percenként megnézte, hogy mennyi van benne. Közben röhögtünk. Jöttek kenusok azoknak kiabáltunk. Aztán volt a sziklán még két srác vizipipáztak meg a szikla alacsonyabb részéről ugráltak. Héctor a magasabb részről egy hátraszaltón gondolkodott de az egyik srác figyelmeztette, hogy ott nagyon szar lesz a hátraszaltó. Ennek ellenére ugrott. Hülye. Szét is vágta a lábát, persze ő letagadta, amikor mi meg láttuk.
- Ma akkor jó lesz a paprikáskrumpli?- kérdezte Adolfo a sör tanulmányozása közben.
- Ja tényleg. Cristina, Dorotea lenne kedvetek egy kis bográcsozáshoz nálunk este? - kérdezte Héctor.
- Hát jó, oké. - mondtam. - Hánykor?
- Nem tudom. Mennyi az idő?
- Tippeljünk. - jelentette ki Diego. Mindenki sorban tippelt. Dorotea tippje esett a legközelebb a pontos időhöz.
- Gratulálunk Dorotea! Ön nyert egy kétszemélyes utat Menorcába! - mondta Héctor.
- Örülök. - válaszolt Dorotea közben mindketten nevettünk.
- De tényleg hányra menjünk és hova? - kérdeztem.
- A stégünkhöz. Az, hogy mikor azt döntsétek el ti.
- 9 és nálunk alszol. Oké? - mondta Dorotea.
- Okéé. Akkor 9-kor.
- Elengednek? - kérdzete Héctor.
- Aha, megoldjuk.
- Kivel vagytok lennt?
- Nagyszülők.
- Nagypapa, nagymama... Megbeszéljem én?
- Dehogyis nem kell. Megbeszéljük majd mi.
- Oké de én szívesen megbeszélem. Legalább megismerem őket.
- De nem kell.
Akkor tehát úgy döntöttünk visszamegyünk és most már ők vittek át minket motorcsónakkal.
- Dorotea fázol? Adjak törölközőt? Szívesen adok. - nyomult Adolfo.
- Nem, köszi, nem kell. - válaszolt.
Kiszálltunk a csónakból illetve majdnem csak még egy kis nyomulás hiányzott.
- Segítsek kiszállni? - erőlködött Adolfo.
- Nem, nem kell. - válaszolt Dorotea. Aztán úgy szálltunk ki, hogy szinte kipattantunk a csónakból, Héctorék egy kicsit meglepődtek.
- Na sziasztok. Akkor 9-kor itt. - köszöntek el.
A sörös dobozokat bedobtuk egy bokorba a parton.
- Milyen csúnya basszus ez az Adolfo. Hogy nyomult már rám. Mindig kifogom a legjobbakat. - panaszkodott Dorotea.
- Jah. De Diego nem rossz.
- Hát... Tényleg nem. De most inkább nem akarok erről beszélni. A fáknak is füle van.
- Ja, igen. Neked ott van Cao. - egyébként Carlos a neve és Dorotea barátja. Csak lerövidítettük a nevét Cao-ra.
Letisztáztuk mindenhol, hogy Doroteáéknál alszom. Aztán mikor már vacsoráztunk felvettük az ugyanolyan felsőnket és hosszúnadrágot és elindultunk.
- Nem kellett volna elfogadni. Biztos full részegek lesznek, aztán ki tudja... - mondta Dorotea.
- Szuszá. - ez nálam annyit jelent "nyugi" - nem lesz semmi gond.
- Hát oké.
Odaértünk. Elég erősen a szemünkbe világítottak. Biztosan ők azok.
Dorotea
21:00
Elegem volt Adolfoból. Hátulról csikizett. Amikor azt mondtam nem vagyok csikis, teljesen lelomboztam a hangulatát.
- Jé itt van egy kutya, nem? Hamu, igaz? Tudom, mert ismerem. - mondta Cristina.
- A kutyámat ismeri, engem meg nem. - nevetett Héctor.
Héctorék nyaralója nagyon közel volt Cristináékhoz. Eddig még nem találkoztak, de a kutya az közös ismerős. Összesen nyolc srác volt. Max hangerőn számokat üvöltettek. Meg persze megállás nélkül mindenfélét iszogattak.
- Üljetek le ide a padra. - mutatott Héctor egy fapadra a tűz mellett.
- Amúgy tud itt valaki főzni? - kérdezte Cristina.
- Hááát perszee. - helyeselt Mr Vigyor. Komolyan ez most elég érdekesen fog hangzani, de annyira vigyorgott, hogy az egész fogsorán tükröződött a tűz. Ijesztő.
- Na, azt megnézem.
- Kértek sört? - kérdezte Héctor.
- Hát neem. - mondtam.
- Oké. Akkor két sör. - kiabálta Adolfo. Na jól van, de úgyse iszom meg te köcsög.
Megkaptuk a két sört. Végül addig idegesítettek, amíg fel nem bontottuk.
- Dorooteeaaa megkérhetlek valamire? - nézett rám 2 cm közelségből Héctor.
- Öm, igen.
- Fognád nekem ezt a fakanalat?
- Ja. - erre inkább nem mondanék semmit.
Közben a bográcsot pakolta meg Cristina és Héctor. Adolfo meg mellém ült.
- Kéne még fa. Cristinaa gyere velem hátra! - kérte meg Héctor.
- Öm oké.
Ezzel hátramentek. Én ott maradtam Adolfoval és Diegoval. Az utóbbi néha elment és akkor el kellett viselnem ezt a szerencsétlent mellettem.
- 14 vagy? - kérdezte Adolfo.
- Igen.
- Az nekem jó.
- Egyébként van barátom.
Háhá. Ezzel egy kicsit leállítottam őt. Folyamatosan fogdosta a lábam meg állandóan átkarolt már nem tudtam, hogy arrébb húzódni. Viszont elég sokat beszélgettünk nem is tudom miről.
- Dorotea. Hallgasd meg amit most mondok. - mondta Diego. Elég komolyan kezdett bele, pedig már ő se volt olyan hű de jó állapotban.
- Oké, mond.
- Ha egy pár fiú elhív téged egy ilyen házibuliba. SOHA ne fogadd el a meghívást! - mondta mélyen a szemembe nézve.
- Jó, persze. Én meg még ráérek ezekkel.
- Igen, 1-2 év múlva nagy partyállat leszel. - nevetett.
- Hehe.
Közben ránéztem néha Cristináékra. Beszélgettek, de remélem azért nem felejtették el, hogy miért is mentek hátra.
Diegon egyáltalán nem látszott, hogy ivott volna, Adolfon annál inkább. Egyébként Cristina mikor öntötte bele a paradicsomot a paprikáskrumpliba 3-4 szem mellé ment és kicsit megégett.
- Szeretitek a sült paradicsomot? - kérdezi Adolfo.
- Ez inkább égett. - mondta Diego és közben azzal szórakozott, hogy ritmust játszott a sörösdobozon (amiben szerintem már nem volt sok).
- Dorotea, kiszedjem neked? Én kiszedem. - mondta hősiesen Adolfo. Hát fiam, ha ilyen hülye vagy, akkor szedd ki.
- A tűzből? - néztem rá értetlenkedve.
- Aha, figyeld csak meg.
- Jó, lássuk. - mondta Diego. - Ez vagy megég vagy leég.
- Jaja, valami olyasmi. - nevettem össze vele.
- Nem segítenétek? - siránkozott Adolfo.
- Nem azt mondtad, hogy kiszeded? - kérdezte Diego.
- Na jó, én ezt feladom.
- Ezt valahogy sejtettem. - mondtam.
Közben azt hallom, hogy nevetések közelednek. Cristina és Héctor visszatért. Igaz, nem sok fával...
- Na akkor kértek fröccsöt? - kérdezte vigyori.
- Nem. - mondtam.
- Oké, akkor két fröccs! - komolyan itt számít egyáltalán valakinek a véleménye?
Megcsinálták aztán odaadták. Koccintottunk. Hát én semmit nem ittam belőle, már a szaga is borzalmas volt. Ahogy láttam Cristina sem.
- Naaaa igyál! - mondta Adolfo.
- Nem. Én mondtam, hogy nem kérek.
Újra elkezdenek főzőcskézni.
- Segíthetek? - kérdezi Adolfo.
- Nem. Én Cristinával akarok főzni! - jelentette ki Héctor. - Nem hoztunk elég fát, hozni kéne még. Jössz?
- Aha. - helyeselt Christina. Király akkor ezek megint eltűntek és én itt maradtam ezzel az ökörrel, akinek másodpercenként fognom kell a sörét és hallgatnom a hülyeségeit. Legalább Diego jófej.
- Én régen sportoltam. Bicikliztem. Úgy néztem ki, mint Diego meg Héctor meg a többiek.
- És hogy hogy abbahagytad? - kérdeztem.
- Kómába estem, mert balesetem volt és azóta nem sportolok. - akartam mondani, hogy látszik, de hát a kómába esésre ez bunkó reakció lett volna.
- Uhh, az nem jó. - próbáltam sajnálatot kifejezni az arcomon. Sikerült, mert csak még jobban magához szorított. Ó, istenem...
- Te sportolsz valamit? - kérdezi.
- Már nem igazán.
- Akkor, hogy vezeted le a stresszt? Én csak a sportban tudtam régen, most meg olyan rossz így élni.
- Aha. Hát nekem nem nagyon kell levezetnem a stresszt. Földhöz vágok egy tányért, azt annyi. Ajánlom.
- Ökölpacsiii!!!
- Jaj, ne. Már megint az ökölpacsi. - fogta a fejét Diego.
- Mindig ezt csinálja?
- Állandóan.
Közben a szemem sarkából odanézek Cristináékra . Ezek szorosan egymáshoz nőttek. De mivel egy rohadt ág belelógott a képbe és ráadásul sötét is volt, nem birtam kivenni, hogy most csókolóznak, vagy csak egy sima ölelés. Vagy csak farkasszemet néznek. Az utóbbi nem valószínű. A teraszról üvöltöznek nekünk a srácok ilyesmiket, hogy "Venceslao, hogy megy a csajozás?". Diego erre annyit mondott " Ahogy elnézem Dorotea arckifejezését sehogy." Ezen röhögtünk egyet.
Csak nem? De! Vigyoriék visszatértek. Hihetetlen. Leültek mellénk a padra. Nem nagyon láttam ebből a szögből de azt hiszem Héctor átkarolta Cristinát, akinek jobb dolga volt, nem Adolfo fojtogatta.
- Mikor akarunk majd menni? - kérdezem feszengeve Cristinától.
- Szerintem várjuk meg amíg kész lesz a kaja.
Rendben. Te élvezed az itt létet. Én nem. De én már az elején mindent tudtam, ezért se akartam annyira eljönni.
Elbambultam. Teljesen kikapcsoltam. Csak néztem az eseményeket. Folyamatosan ezek a gondolatok jártak a fejembe "Mit kerek itt?" Kik ezek?" és hasonlók. Egy egész jó kis gondolatfuttatást csináltam a mai napról. Csak valami, illetve valaki kizökkentett.
- Dorotea, lássak egy szép mosolyt! Naaa, mosolyogj! - mondta közelről Héctor széles vigyorával. Elmosolyodtam, pontosabban röhögni kezdtem, hogy hogy lehet valaki ennyire irritáló?
- Naaa mosolyog! Sikerült! - éltette magát Vigyori. - Diego, felhozzuk a csónakmotort, jó?
- Ne hozd fel.
- De felhozzuk. Jó? Én felszeretném hozni.
- De ne hozd fel, mert mi még akarunk elmenni este.
Leültek megint és megkóstolták a paprikáskrumplit.
- Ez sóóóóóóóóóóós! - kiabálja Adolfo.
- Ezt egy kicsit megsóztuk. - mondja Héctor miután lenyalta a fakanalat.
- Még egy kicsit hagyjuk. Mi elmegyünk hozunk még fát. - hát persze.
- Dorotea, kóstold meg te is. - mondja Diego.
- Oké. - tettem egy kicsit a fakanálra és megettem. - Ez egész jó. De ez hol sós? Pont jó.
Diego is megkóstolja.
- Tényleg jó. Lassan kezdhetjük enni. Persze csak, ha a házigazda is úgy gondolja.
- Hát majd ha visszajönnek. - odanéztem. Állntk és szerintem vagy csókolóztak vagy csak egy puszi volt. Nem igazán tudtam kivenni. Közben jön két srác a teraszról. Héctorék elmondták, hogy hívják őket, meg sztorizgattak is róluk. Daniel és Marcelo.
- Ha beleállok a tűzbe történik velem valami? - kérdezte Daniel kétségbeesett fejjel és megbabonázva a tüzet figyelte. Na jó remek, most meg egy szuicid hajlamú idióta.
- Akkor már a paradicsomokat is kiszedhetnéd. - mondta Adolfo.
- Annyira beleállnék, de most.. inkább nem.
- Mi elmegyünk hátra megzavarni a 'migirit'. - mondta Marcelo és elmentek hátra Daniellel.
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Nézd meg. - adta oda a telefonját Adolfo.
- 22:28 . Akkor én szerintem megyek. Cristina majd jön, ha már... végeztek.
- Elkísérlek. - mondta Diego.
- Én is! - pattant fel Adolfo. Káár pedig Diegoval jobb lett volna...
Kimentünk a kapun. Mentünk pár lépést és rájöttem, hogy...
- A pulcsimat ott hagytam. - szóltam.
- Rohanj vissza érte. Itt megvárunk. - mondta Diego.
Oké a pulcsim ott volt a fapadon és Cristina még mindig ugyanott.
- Tudtam, hogy visszajössz! - mondta Thomas. Azt hiszem.
- Csak a felsőmért jöttem. - mondtam.
- Aha, én is ezt mondanám.
- De tényleeeg.
Gyorsan kimentem. A srácok ott voltak végig mentünk a jól megszokott úton, ami hozzánk vezet. Diego, azt mondta, ő még soha nem sétált a szigetnek ezen az oldalán, csak csónakból látta. Adolfo neki ment egy villanyoszlopnak és azt kérte, hogy várjuk meg, de nem vártuk, ezért ott sántikált 5 méterre mögöttünk. Beérkeztünk a kapunkhoz elköszöntem tőlük, puszi-puszi stb. Bementem a házba és lefeküdtem. Most már csak arra kellett várni, Cristina velem alszik-e, vagy sem.
Elbambultam. Teljesen kikapcsoltam. Csak néztem az eseményeket. Folyamatosan ezek a gondolatok jártak a fejembe "Mit kerek itt?" Kik ezek?" és hasonlók. Egy egész jó kis gondolatfuttatást csináltam a mai napról. Csak valami, illetve valaki kizökkentett.
- Dorotea, lássak egy szép mosolyt! Naaa, mosolyogj! - mondta közelről Héctor széles vigyorával. Elmosolyodtam, pontosabban röhögni kezdtem, hogy hogy lehet valaki ennyire irritáló?
- Naaa mosolyog! Sikerült! - éltette magát Vigyori. - Diego, felhozzuk a csónakmotort, jó?
- Ne hozd fel.
- De felhozzuk. Jó? Én felszeretném hozni.
- De ne hozd fel, mert mi még akarunk elmenni este.
Leültek megint és megkóstolták a paprikáskrumplit.
- Ez sóóóóóóóóóóós! - kiabálja Adolfo.
- Ezt egy kicsit megsóztuk. - mondja Héctor miután lenyalta a fakanalat.
- Még egy kicsit hagyjuk. Mi elmegyünk hozunk még fát. - hát persze.
- Dorotea, kóstold meg te is. - mondja Diego.
- Oké. - tettem egy kicsit a fakanálra és megettem. - Ez egész jó. De ez hol sós? Pont jó.
Diego is megkóstolja.
- Tényleg jó. Lassan kezdhetjük enni. Persze csak, ha a házigazda is úgy gondolja.
- Hát majd ha visszajönnek. - odanéztem. Állntk és szerintem vagy csókolóztak vagy csak egy puszi volt. Nem igazán tudtam kivenni. Közben jön két srác a teraszról. Héctorék elmondták, hogy hívják őket, meg sztorizgattak is róluk. Daniel és Marcelo.
- Ha beleállok a tűzbe történik velem valami? - kérdezte Daniel kétségbeesett fejjel és megbabonázva a tüzet figyelte. Na jó remek, most meg egy szuicid hajlamú idióta.
- Akkor már a paradicsomokat is kiszedhetnéd. - mondta Adolfo.
- Annyira beleállnék, de most.. inkább nem.
- Mi elmegyünk hátra megzavarni a 'migirit'. - mondta Marcelo és elmentek hátra Daniellel.
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Nézd meg. - adta oda a telefonját Adolfo.
- 22:28 . Akkor én szerintem megyek. Cristina majd jön, ha már... végeztek.
- Elkísérlek. - mondta Diego.
- Én is! - pattant fel Adolfo. Káár pedig Diegoval jobb lett volna...
Kimentünk a kapun. Mentünk pár lépést és rájöttem, hogy...
- A pulcsimat ott hagytam. - szóltam.
- Rohanj vissza érte. Itt megvárunk. - mondta Diego.
Oké a pulcsim ott volt a fapadon és Cristina még mindig ugyanott.
- Tudtam, hogy visszajössz! - mondta Thomas. Azt hiszem.
- Csak a felsőmért jöttem. - mondtam.
- Aha, én is ezt mondanám.
- De tényleeeg.
Gyorsan kimentem. A srácok ott voltak végig mentünk a jól megszokott úton, ami hozzánk vezet. Diego, azt mondta, ő még soha nem sétált a szigetnek ezen az oldalán, csak csónakból látta. Adolfo neki ment egy villanyoszlopnak és azt kérte, hogy várjuk meg, de nem vártuk, ezért ott sántikált 5 méterre mögöttünk. Beérkeztünk a kapunkhoz elköszöntem tőlük, puszi-puszi stb. Bementem a házba és lefeküdtem. Most már csak arra kellett várni, Cristina velem alszik-e, vagy sem.
Cristina
21:21
-Te amúgy honnan ismered Hamut? Mert tudod nekem ő olyan, mint a testvérem. - mondta lelkendezve Héctor.
- Daniella nagyszülei álltal ismerem. Nagyon aranyos kutya.- válaszoltam.
- Áhh értem. És egyébként te merre laksz?
- Madridban, 11 kerület.
- Az jó. Tudod merre jár a 41-es busz?
- Igen.
- Na, az a mi utcánkban áll meg.
Még beszélgettünk dolgokról. Szedtünk egy kis fát, ölelgettük egymást, ami elég érdekes volt, mert a kezében volt egy kevés fa. Visszamentünk a többiekhez, láttam, hogy Doroteáék elvoltak, mert elég jó kedvük volt. Hozták a fröccsöt, megkínáltak. De nem igazán ittam. Utána még egy kicsit megkavartuk a paprikáskrumplit.
Héctorral főzőcskéztünk. Elvileg "olyan jóól csinálom". Hehe.
- Kéne még fa. Cristinaa gyere velem hátra! - kért meg Héctor.
- Öm oké. - mondtam.
Hátramentünk fákért. Egy kicsit beszélgettünk, na meg, megöleltük egymást.-Te amúgy honnan ismered Hamut? Mert tudod nekem ő olyan, mint a testvérem. - mondta lelkendezve Héctor.
- Daniella nagyszülei álltal ismerem. Nagyon aranyos kutya.- válaszoltam.
- Áhh értem. És egyébként te merre laksz?
- Madridban, 11 kerület.
- Az jó. Tudod merre jár a 41-es busz?
- Igen.
- Na, az a mi utcánkban áll meg.
Még beszélgettünk dolgokról. Szedtünk egy kis fát, ölelgettük egymást, ami elég érdekes volt, mert a kezében volt egy kevés fa. Visszamentünk a többiekhez, láttam, hogy Doroteáék elvoltak, mert elég jó kedvük volt. Hozták a fröccsöt, megkínáltak. De nem igazán ittam. Utána még egy kicsit megkavartuk a paprikáskrumplit.
- Segíthetek? - kérdezi Adolfo.
- Nem. Én Cristinával akarok főzni! - mondta nekem Héctor és rám mosolygott. - Nem hoztunk elég fát, hozni kéne még. Jössz?
- Aha. - válaszoltam. Dorotea kifejezéstelen arcot vágott. Ebből nem tudtam sok mindent leolvasni.
Elmentünk megint. Én világítottam, ő meg szedte a fát, de nem sokáig, mert abbahagyta és megszólalt.
- Hát akkor én most ide leülök. - Héctor leült egy farönkre és visszadobta a fákat a többi közé és ezzel a lendülettel odahúzott magához. - Te sportolsz valamit?
- Már nem. Régebben talajtornáztam.
- Az jó, és miért hagytad abba?
- Nem volt rá időm. Te sportolsz valamit? - nem mintha nem látszódott volna rajta.
- Igen, öttusázom. Akiket itt látsz kb mindenkit vívásról ismerek. Egyébként tudod mik tartoznak az öttusába?
- Öm gondolom vívás meg... Úszás? Talán, de egyébként nem tudom.
- Igen, vívás és az úszás talált, de még a lovaglás, úszás, céllövészet.
- Értem. - feleltem.
Ezután még közelebb húzott magához, ami nekem elég kényelmetlen volt, mert eléggé lejtős volt a talaj és két lehetőségem volt, vagy rádőlök, vagy egy lépéssel arrébb állok.
- Ez így nem jó, mert mindjárt eldőlök. - szóltam.
Erre az volt a reakciója, hogy egyenesbe hozott és így még közelebb húzott magához. Adott egy puszit és utána tőlem is kért egyet.
- Én téged egy kicsit nagyon megkedveltelek. Te ugye hableány vagy? - kérdezte már nem éppen józan állapotban. (Igaz, józanul is folyton hableányozott minket.)
- Nem, nem vagyok hableány. - mosolyodtam el.
- De én hableánynak akarlak nézni.
- Rendben, ha neked ez így jó.
- Egyébként neked tökéletes alakod van a sporthoz.
- Köszönöm.
Újabb kínos csend következett be. Meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem (hiszen csak ma ismertük meg egymást). De nem tudott teljesen, így kaptam egy szájra puszit.
Késöbb jött Daniel és Marcelo fáért.
- Látom ti nem nagyon tudtátok, be-be-befej-befej-befe.. - dadogott Marcelo.
- Befejezni. - egészítettem ki.
Igen, befejezni a faszedést. Ezután Marcelo közel hajolt hozzám pár centire a fejemtől, már a fejem a szomszédban volt szinte és lassan, nyugodtan ezt nyögte a képembe, mindenféle hangsúly nélkül...
- Boo.
Még egy kicsit ott maradtunk, aztán visszatértünk a többiekhez. Igaz, fát nem vittünk.
Leültünk Doroteáékhoz a fapadra. Héctor rám mosolygott és átkarolt. Nem bántam.
- Mikor akarunk majd menni? - kérdezi tőlem Dorotea.
Elmentünk megint. Én világítottam, ő meg szedte a fát, de nem sokáig, mert abbahagyta és megszólalt.
- Hát akkor én most ide leülök. - Héctor leült egy farönkre és visszadobta a fákat a többi közé és ezzel a lendülettel odahúzott magához. - Te sportolsz valamit?
- Már nem. Régebben talajtornáztam.
- Az jó, és miért hagytad abba?
- Nem volt rá időm. Te sportolsz valamit? - nem mintha nem látszódott volna rajta.
- Igen, öttusázom. Akiket itt látsz kb mindenkit vívásról ismerek. Egyébként tudod mik tartoznak az öttusába?
- Öm gondolom vívás meg... Úszás? Talán, de egyébként nem tudom.
- Igen, vívás és az úszás talált, de még a lovaglás, úszás, céllövészet.
- Értem. - feleltem.
Ezután még közelebb húzott magához, ami nekem elég kényelmetlen volt, mert eléggé lejtős volt a talaj és két lehetőségem volt, vagy rádőlök, vagy egy lépéssel arrébb állok.
- Ez így nem jó, mert mindjárt eldőlök. - szóltam.
Erre az volt a reakciója, hogy egyenesbe hozott és így még közelebb húzott magához. Adott egy puszit és utána tőlem is kért egyet.
- Én téged egy kicsit nagyon megkedveltelek. Te ugye hableány vagy? - kérdezte már nem éppen józan állapotban. (Igaz, józanul is folyton hableányozott minket.)
- Nem, nem vagyok hableány. - mosolyodtam el.
- De én hableánynak akarlak nézni.
- Rendben, ha neked ez így jó.
- Egyébként neked tökéletes alakod van a sporthoz.
- Köszönöm.
Újabb kínos csend következett be. Meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem (hiszen csak ma ismertük meg egymást). De nem tudott teljesen, így kaptam egy szájra puszit.
Késöbb jött Daniel és Marcelo fáért.
- Látom ti nem nagyon tudtátok, be-be-befej-befej-befe.. - dadogott Marcelo.
- Befejezni. - egészítettem ki.
Igen, befejezni a faszedést. Ezután Marcelo közel hajolt hozzám pár centire a fejemtől, már a fejem a szomszédban volt szinte és lassan, nyugodtan ezt nyögte a képembe, mindenféle hangsúly nélkül...
- Boo.
Még egy kicsit ott maradtunk, aztán visszatértünk a többiekhez. Igaz, fát nem vittünk.
Leültünk Doroteáékhoz a fapadra. Héctor rám mosolygott és átkarolt. Nem bántam.
- Mikor akarunk majd menni? - kérdezi tőlem Dorotea.
- Szerintem várjuk meg amig kész lesz a kaja. - válaszoltam.
Héctor meg már szinte mindenki full részeg volt. Hülyültek nagyon. Ittak a különleges "gyártmányukból", amit úgy neveztek "ÁLLAT" . Volt benne: sör, kávé, vodka. Illetve nem volt vodka és pálinkát tettek bele. Ettől aztán teljesen készek lettek. Ráadásul még borpárlatot is ittak. Ezért nem csodálkoztam amikor Héctor, mint egy értelmi fogyatékos belevigyorgott Dorotea arcába. Amitől teljes mértékben megnevettette. Ahogy láttam.
Héctor fel akarta hozni velem a csónakmotort, amiből aztán nem lett semmi, mert Diego még este elakart menni. Ilyenkor? Holtrészegen? Na, mindegy.
Megkóstolták a paprikáskrumplit. Adolfo és Héctor szerint nagyon sós volt.
- Még egy kicsit hagyjuk. Mi elmegyünk hozunk még fát. - mondta Héctor.
Amikor harmadjára elmentünk "fáért", már szó se volt a faszedésről. Rögtön leült a rönkre, én meg elötte álltam. Átkarolt. Én is őt. Újra megpróbált megcsókolni. Most sikerült elfordítanom a fejem. Kérdőn nézett rám.
- Miért nem smárolunk? - tette fel halál lazán a kérdést.
- Mert nem ismerlek.
- De a kutyámat már igen. Na, akkor? - nem tudtam mit válaszolni rá. Igazából végig csak mosolyogtam.
- Akkor megölelsz? - kérdezte.
- Igen. - megöleltem. Nem tudom meddig ölelkezhettünk, de azt tudom, hogy a vállától már alig kaptam levegőt. Akkor úgy döntöttem visszamegyek alap helyzetbe: ő fogja a derekam, én meg a nyakát.
Közben újra jöttek Marceloék. De mi már nem álltunk fel, nem zavartattuk magunkat. Elvoltunk így egy darabig.
- Ja, amúgy a barátnőd elment. - jelentette ki. Nem hittem el.
- Nem. Nem mehetett el. Nem hagyna itt!
- De. Most kísérte haza Diego meg Adolfo.
- Öm, igen?! - csodálkoztam. - Akkor szerintem én is megyek.
- Ne menj még. - és szorosan átölelt.
- De megyek. Muszáj.
- Oké, rendben. Hazakísérlek. - beleegyezően bólogattam.
Kézen fogva sétáltunk ki a kapun. A srácok a teraszról meg is jegyezték.
- Uhh, itt valami történt! Kézen fogva mennek ki! - kiabálták. - Most ezek járnak?!!
Én köszöntem egy nagyot tőlük. De Thomasnak ez nem volt elég, tőle külön kellett elköszönnöm.
Héctorral elindultunk. Hátul mentünk, mert ott rövidebbnek találtam. Kézen fogva sétálgattunk. Megálltunk. Megölelt. Megpuszilt. Hagytam.
- Egyébként te hány évesnek tippelsz?
- Nem tudom. Nem vagyok jó tippelő. - Igaz, Doroteának azt tippeltem, 22.
- De, mond.
- Nem tudom.
Tovább haladtunk, de lépésenként megálltunk. Megint megölelt, de most meg is csókolt, de én nem csókoltam vissza.
- Miért nem csókolsz vissza? - kérdezte.
- Mert nem ismerlek. - Igazából, azt sem értem, miért hagytam.
- Jó. Mit akarsz tudni rólam?! 22 éves vagyok. - ezek szerint nem vagyok rossz tippelő. - Öttusázom, Madridban lakom, van egy Hamu nevű kutyám és mérnöknek tanulok. Most már ismersz. - közölte.
- Jó... De... Mindegy. - válaszoltam.
Tovább mentünk egy kicsit és most úgy ölelt meg, hogy közben fel is emelt és úgy mentünk pár lépést. Aztán megálltunk. Újra megcsókolt, de én megint nem csókoltam vissza. Letett és így szólt.
- Miért nem csókolsz vissza?! Ketten vagyunk, nem történhet semmi egetrengető dolog. Egyszer élünk, nem? Vagy... Zavarban vagy?
- Hát... Igen.
- Vagy... Nem vagyok jó neked...
Erre nem válaszoltam, inkább csak mosolyogtam, de már majdnem mondtam, hogy szinte már túl jó.
- Ajj. Olyan angyali mosollyal nézel rám, de közben gonosz vagy. - Erre szintén csak mosolyogtam tovább.
Sokszor próbált megcsókolni. Aztán... Én, elfeledkeztem mindenről... Hagytam magam. Nem gondolkoztam. Felemelt és miközben fogott, csókolóztunk, nem tudom meddig, de hosszú volt az biztos. Nem kérdezett már semmit, csak mosolygott. Én is rá.
Aztán... Elvadultak a dolgok és megtörtént valami amit még nem akartam most, főleg nem ilyen körülmények között. Elveszítettem a szüzességem.
Tovább mentünk és elértünk a kis utcácskához, ahol nekem be kellett fordulnom. Ott még kb fél órát eltöltöttünk, de az egész igazából csókok és ölelések sorozatából állt.
- Nekem mennem kell már. - mondtam.
- Jó, oké. - sóhajtott.
Tovább ölelt még. Nem engedtük el egymást.
- De most már tényleg megyek.
- Akkor most... Ömm... Puszi, csók vagy most, hogy köszönünk el?
- Maradjunk az ölelésnél.
Aztán egy ölelés és egy hosszú csók lett belőle. Ami lehetett, vagy 10 perc.
Éjfél körül értem Doroteáékhoz. Már aludt, de azért megkérdeztem.
- Alszol? - nem válaszolt. Ezek szerint igen.
Héctor meg már szinte mindenki full részeg volt. Hülyültek nagyon. Ittak a különleges "gyártmányukból", amit úgy neveztek "ÁLLAT" . Volt benne: sör, kávé, vodka. Illetve nem volt vodka és pálinkát tettek bele. Ettől aztán teljesen készek lettek. Ráadásul még borpárlatot is ittak. Ezért nem csodálkoztam amikor Héctor, mint egy értelmi fogyatékos belevigyorgott Dorotea arcába. Amitől teljes mértékben megnevettette. Ahogy láttam.
Héctor fel akarta hozni velem a csónakmotort, amiből aztán nem lett semmi, mert Diego még este elakart menni. Ilyenkor? Holtrészegen? Na, mindegy.
Megkóstolták a paprikáskrumplit. Adolfo és Héctor szerint nagyon sós volt.
- Még egy kicsit hagyjuk. Mi elmegyünk hozunk még fát. - mondta Héctor.
Amikor harmadjára elmentünk "fáért", már szó se volt a faszedésről. Rögtön leült a rönkre, én meg elötte álltam. Átkarolt. Én is őt. Újra megpróbált megcsókolni. Most sikerült elfordítanom a fejem. Kérdőn nézett rám.
- Miért nem smárolunk? - tette fel halál lazán a kérdést.
- Mert nem ismerlek.
- De a kutyámat már igen. Na, akkor? - nem tudtam mit válaszolni rá. Igazából végig csak mosolyogtam.
- Akkor megölelsz? - kérdezte.
- Igen. - megöleltem. Nem tudom meddig ölelkezhettünk, de azt tudom, hogy a vállától már alig kaptam levegőt. Akkor úgy döntöttem visszamegyek alap helyzetbe: ő fogja a derekam, én meg a nyakát.
Közben újra jöttek Marceloék. De mi már nem álltunk fel, nem zavartattuk magunkat. Elvoltunk így egy darabig.
- Ja, amúgy a barátnőd elment. - jelentette ki. Nem hittem el.
- Nem. Nem mehetett el. Nem hagyna itt!
- De. Most kísérte haza Diego meg Adolfo.
- Öm, igen?! - csodálkoztam. - Akkor szerintem én is megyek.
- Ne menj még. - és szorosan átölelt.
- De megyek. Muszáj.
- Oké, rendben. Hazakísérlek. - beleegyezően bólogattam.
Kézen fogva sétáltunk ki a kapun. A srácok a teraszról meg is jegyezték.
- Uhh, itt valami történt! Kézen fogva mennek ki! - kiabálták. - Most ezek járnak?!!
Én köszöntem egy nagyot tőlük. De Thomasnak ez nem volt elég, tőle külön kellett elköszönnöm.
Héctorral elindultunk. Hátul mentünk, mert ott rövidebbnek találtam. Kézen fogva sétálgattunk. Megálltunk. Megölelt. Megpuszilt. Hagytam.
- Egyébként te hány évesnek tippelsz?
- Nem tudom. Nem vagyok jó tippelő. - Igaz, Doroteának azt tippeltem, 22.
- De, mond.
- Nem tudom.
Tovább haladtunk, de lépésenként megálltunk. Megint megölelt, de most meg is csókolt, de én nem csókoltam vissza.
- Miért nem csókolsz vissza? - kérdezte.
- Mert nem ismerlek. - Igazából, azt sem értem, miért hagytam.
- Jó. Mit akarsz tudni rólam?! 22 éves vagyok. - ezek szerint nem vagyok rossz tippelő. - Öttusázom, Madridban lakom, van egy Hamu nevű kutyám és mérnöknek tanulok. Most már ismersz. - közölte.
- Jó... De... Mindegy. - válaszoltam.
Tovább mentünk egy kicsit és most úgy ölelt meg, hogy közben fel is emelt és úgy mentünk pár lépést. Aztán megálltunk. Újra megcsókolt, de én megint nem csókoltam vissza. Letett és így szólt.
- Miért nem csókolsz vissza?! Ketten vagyunk, nem történhet semmi egetrengető dolog. Egyszer élünk, nem? Vagy... Zavarban vagy?
- Hát... Igen.
- Vagy... Nem vagyok jó neked...
Erre nem válaszoltam, inkább csak mosolyogtam, de már majdnem mondtam, hogy szinte már túl jó.
- Ajj. Olyan angyali mosollyal nézel rám, de közben gonosz vagy. - Erre szintén csak mosolyogtam tovább.
Sokszor próbált megcsókolni. Aztán... Én, elfeledkeztem mindenről... Hagytam magam. Nem gondolkoztam. Felemelt és miközben fogott, csókolóztunk, nem tudom meddig, de hosszú volt az biztos. Nem kérdezett már semmit, csak mosolygott. Én is rá.
Aztán... Elvadultak a dolgok és megtörtént valami amit még nem akartam most, főleg nem ilyen körülmények között. Elveszítettem a szüzességem.
Tovább mentünk és elértünk a kis utcácskához, ahol nekem be kellett fordulnom. Ott még kb fél órát eltöltöttünk, de az egész igazából csókok és ölelések sorozatából állt.
- Nekem mennem kell már. - mondtam.
- Jó, oké. - sóhajtott.
Tovább ölelt még. Nem engedtük el egymást.
- De most már tényleg megyek.
- Akkor most... Ömm... Puszi, csók vagy most, hogy köszönünk el?
- Maradjunk az ölelésnél.
Aztán egy ölelés és egy hosszú csók lett belőle. Ami lehetett, vagy 10 perc.
Éjfél körül értem Doroteáékhoz. Már aludt, de azért megkérdeztem.
- Alszol? - nem válaszolt. Ezek szerint igen.
Dorotea
reggel, 08:36
Hallottam, hogy Cristina már fent van. Én is fent voltam csak nem nyitottam ki a szemem. Gondolkoztam.
- Na, milyen volt a tegnap este? - kérdeztem. Végül mindent elmesélt, hogy mennyire hülye volt, hogy nem gondolkozott. De én tudtam, hogy valójában annyira nem bánja. Egyszer élünk. Vagy nem?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése