Törött égbolt...

 Tomi napok óta szenved már egy csaj miatt. Hiába, de nem kaphatja meg olyan könnyen. Egy ilyen lányért harcolnia kell, ha tényleg szeretné. Hanna gyönyörű lány, minden fiú a lába előtt hever. Tomi viszont nem túl jó pasi. Szemüveges, kócos, fogszabályzós, 15 éves kis matekzseni. Hanna ráadásul egy évvel idősebb.
Tomi viszont már évek óta belé van esve és nem érdekli, hogy Hanna rá se néz. Elvakítja a szerelem. Semmit nem lát. A jegyei is rosszabak, mert sosem figyel az órán. Órákat a gép előtt ül és számítógépes játékokkal készíti el magát és Hannát. Minden este rá gondol. Számára csak egy dolog létezik HANNA.

- Tomikám, gyere megyünk vásárolni! Veszünk új cuccokat az iskolába. - kiáltja Tomi édesanyja, Nóra.
- De anya miért nem mehetek el egyedül a papírírószerbe cuccokat venni? Nem kell mindig bevásárlóközpontokba... - égetni a fejemet. Fejezte volna be a mondatot, de ezt már nem mondta ki.
- Jaj, kisfiam. Csak egyszer próbálj meg hozzám kedves lenni. Ennyire nem vagyok gáz. - de anya, az vagy. Gondolta magában Tomi.
- Jóvan. Menjünk. - egyezett bele.
Felveszi az új tornacipőjét, amit ő maga vásárolt tegnap.
- Na húzzunk. - rohan előre Tomi és a kis citromsárga kétszemélyes autóba ül anyja mellé. Elmennek egy nagyobb szupermarketbe, hogy mindent megvegyenek..
Odaéreznek. Az anya most azon erőlködik, hogy megfogja kisfia kezét amíg átmennek egy 3 méter széles zebrán. Tomi erőteljesen rángatja a kezét, de sajnos nem megy neki. Közben észreveszi azokat a srácokat akikkel együtt szokott járni buliba és velük van Hanna is és a barátnője, Franciska, akivel Tomi járt még általánosban, egy hónapos kapcsolatuk nagyon szép volt, a baj csak az volt, hogy Tominak már akkor is Hanna volt szíve hölgye, így unalmas kapcsolatuknak vége lett.  A banda észrevette Tomit és most nagyokat röhögnek szerencsétlenen.. Szegény csak úgy tudott ebből kimászni, hogy egy széles vicsorítással felmutatta a középsőujját. Az arcukra fagyott a mosoly.
Hannáról nem tudta levenni a szemét. Ki engedett hosszú szőke haja, sötétkékkel melírozva lágyan omlott a lány testére és talán a derekáig ért. Szépen összeválogatott ruhái vannak most is, mint mindig. Tomit mindig megbabonázza a gyönyörűség.
- Gyere fiacskám. Sietnünk kell, el kell mennem a bankba majd és gondolom te nem szeretnél jönni addig itt hagylak, hogy játszogass a telefonodon amíg én elvagyok. Előbb viszont vásároljunk be, Tomikám! - mondta az anya.
- Oké. - Tomi anyja egyébként a jövő hónapban lesz 43 éves. Férjétől már 10 éve elváltak és egyedül neveli a fiút. Ricsivel, apjával, viszont nagyon keveset találkozik Tomi.
Táskát válogatnak. Tomi a sima egyszerű fekete oldaltáskáért rajong, ám anyja a sötétkék sárga felirattal ellátott hátitáska mellett pártol, amin még egy nyáladzó smiley is díszeleg. Gyönyörű, mondhatni.
- Anya, a feketét akarom. - erősködött Tomi.
- Én meg a kéket. Különben is, nézd milyen jól tartja a hátadat, van benne ilyen gyógycucc amitől nem húzza a hátad és a oldaltáska különben is egészségtelen. Ezt vesszük és kész.
Szegény Tomi. Nyáladzó smileyes, háttámasztós táskával igazán macsósan fog kinézni...Teljesen...
- Nézzünk tolltartót! Jaj, de jó! Figyeld tapsi-hapsis és még a ceruzáid is elférnek benne. - virult ki az anyuka miközben a tapsi-hapsis szétnyitható tolltartót vizsgálgatta, amibe ceruzák is voltak alapból.
- Anya. Maradjunk egy fekete egyszerű tolltartónál. - dobta be a kosárba.
- NEM! De viszont választhatsz.. A tapsi-hapsisat kéred, a Ben10-eset, a verdásat, vagy az absztrakt mintával ellátottat?
- Jóvan akkor az utóbbit. - az legalább annyira nem volt gáz. Teli volt graffitivel meg absztrakt formákkal.
- Akkor ezeket megvesszük. Én mindjárt megyek az OTP-be te addig csüccsenj le ide erre a feltűnő kis padra itt biztosan látni foglak. - mondta az anyja. Aztán kifizette és végre eltűnt.
Tominak esze ágába sincs leülni a padra, inkább kimegy és beszélget a bandával, szerencsére még ott vannak.
- Kérsz egy szálat? - kínálta meg Balázs (az egyik srác) Tomit.
- Aha. Kösz, tesó. Bocs amúgy anyám nagyon gáz.
- Ja, ismerős, az én anyám is ilyen. - mondta Hanna. Végre közös téma. Tomi egy kicsit elpirult.
- De mi a szarért kell ország, világ előtt égetni a fejemet. Jó a szemem, de attól még ezt a rohadt szemüveget rám eröltette.
- Uhh, az szar. Szerencsére én rábeszéltem anyámat a kontaklencsére. - nevetgélt Hanna.
- Jaj, nekem meg tökre kiborul amikor a trendi magassarkúmban vagyok és a fejét fogja, szerintem azért, mert neki nincs és irigykedik. Amúgy jó gáz, de anyám nem tud járni a magassarkúban. - mondta Franciska.
- Én sem. - jelentette ki Balázs és összeröhögtek.
- De nekem nemsokára mennem kell, mert anyám most bankba ment, legalább addig nem kell égetni a fejemet. Szerintem nemsokára égen, földön keresni fog. Adsz még egy szálat, gyorsan elszívom.
- Oké, tessék. Aztán te is vegyél ne tőlem kunyizd!
- Otthon van, csak nem tudtam, hogy lesz alkalmam rá. Ezt a két szálat majd visszaadom.
- Ok tesó. Koncertre kijössz holnap?
- Ja, majd kitalálok valamit. De én most húzok, császtok.
- Cső.
Tomi eldobja a cigit gyorsan. Megkeresi a "feltűnő" padot és leül.
- Jaj, Tomikám. De jó, hogy szót fogadtál és végig itt maradtál. Hoztam neked kindertojást.
- Kösz. Remek. - válaszolt lehangolta. Az anyja hány évesnek nézi? Ötnek? Csak viselkedne már úgy vele, mint egy érett sráccal. Most mennek el Balázsék is. Odaköszönnek Tominak és az anyjának.
- Szia Tomi. Csókolom Nóri néni.
- Sziasztok picikéim! Jaj, ők a kis barátaid? Megismerhetem őket? - majd ha piros hó esik. Gondolja Tomi.
- Ja, haverok. Hát anya, szerintem felesleges megismerned őket.
- Kár. Pedig szívesen megismertem volna a társaságod. Hogy ők is olyanok-e, mint te.
Hazaérnek. Már késő délután van. Tomi gépezik este 11 óráig aztán tévézik még 1-2 órát és elalszik.

 Megálltam az ajtóban és elmosolyodtam. Vámpírként az érzések sokkal jobban felerősödnek és sokkal jobban tudom kik az igazi barátaim. Fabienne biztosan az, hisz visszatért. Amíg távol volt tőlem addig se tudott rám úgy nézni, mint "ellenségre", ahogy a társai tették. Lefeküdtem az ágyra és Evermore-t olvastam keltésig. Közben Angelica-n gondolkoztam.

- Kisasszony! Kisasszony! Tessék felkelni ma hamarabb kezdődik az angol óra. Készülünk az érettségire. Hahó, kelés!
- Ó, mama mindjárt, csak még 2 percet!
- KÉT PERCET? Van fogalma róla mennyi az idő? Egyébként az igazgatónő vagyok, nem a mamája... Szerencsére. Ha az anyja lennék kiadósabb nevelésben részesítettem volna, Fabienne. Na gyerünk, öltözzön!
- Ja izé... Jó reggelt kívánok. Hogy tetszik lenni?
- Micsoda? Hogy hogy vagyok? Még egy szó és nem állok jót magamért.
- Elnézést. - pirult el Fabienne. Közben végigröhögtem az egészet. Kicsit reggel volt még.
- Chloé, maga meg vigyázzon a havibajjal!
- Tessék? - csodálkoztam.
- Nézze tiszta vér az ágya. Ezt most hogy mossuk ki? Kicsit ügyelnie kéne a higiéniájára.
- Hihihi. Ez vicces. - kuncogott Fabienne.
- Jól van...Bocsánat, asszonyom...
Tiszta vér volt a ruhám és a szám. De most már az ágyneműm is. Ja, amúgy nem menstruáció. Ez csak a halottak vére.
Túléltem az órákat. Már csak testnevelés van hátra. Főleg, hogy engem aztán nem frissít fel vagy hogy mondják, hogy miért is jó a tesi. A szervezetnek. Egy a probléma, nekem olyan nincs.
Az öltözőben Angelica mellé dobtam le a táskám, sajnos csak mellette volt hely (mellette mindig van).
- Hello. - köszöntem mindenkinek.
- Hello. Bocsi tegnap kicsit berágtam rád, magam sem tudom miért tettem. Meg tudsz bocsátani? - mondta mosolyogva Angelica.
- Semmi gond megesik...Az emberrel. - kicsit köhécselve mondtam az utolsó szót. Talán veszi a lapot.
- Igen, megesik. - láttam az arcán a döbbenetet és egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Mi a baj? - átkaroltam a hátát és fürkésző tekintettel bámultam rá amíg nem válaszolt.
- Hiányoznak a szüleim. Nagyon.
- Megértem. Én is csak anyámmal élek.
- De nekem senkim sincs. Egyedül vagyok.
- Hát figyelj, itt lényegében senkinek sincs senkije. Ez egy kolesz. - mosolyogtam rá biztatóan.
Ahogy közel hajoltam hozzá és valami megcsapta az orrom amitől hátrahőköltem. Valami visszataszító. Nem parfüm. Nem is izzadság. Valami egészen más.
- Gyerünk kisasszonyok! Ne lazsáljanak. Most beszéljék meg kivel lesznek párba. - üvöltött be az öltözőbe Mrs Paradis.
- Kló, leszünk párok? - pattant mellém Fabienne. Nem akartam vele párba lenni. Főleg, hogy eddig mindig Sabine-val volt párba és alig bírtam elviselni undorító röhögcsélésüket gimnasztika közben. Sabine folyamatosan azt ecsetelte mennyire gázul néznek ki a többiek, meg egyéb ehhez hasonló témák. Ha ilyen jól elvannak, legyenek most is együtt. Én amúgy is, új, különleges 'vérfarkasbarátnőmmel' szeretnék most beszélgetni.
- Bocsi, de már megígértem Angelica-nak. - hátranéztem a lányra és egymásra mosolyogtunk.
- Ez nem duma parti, sipirc a tornaterembe! - mondta Mrs Paradis.
Még nem igazán mutattam be a tornatermünket és a tesiórák folyamatát. Hatalmas tornatermünkbe, majdhogynem az egész iskola belefért. Ezért, van, mikor az egész végzős évfolyamnak  egyszerre van a tesiórájuk. Többek közt ezért van négy nagy öltözőnk. Mrs Paradis a lányok tesitanárnője és Mr Poésy a fiúk tesitanára (ismertebb nevén "A zsáner"). Akárhányszor rájuk nézünk flörtölnek egymással (és Mr Poésy le se veszi a szemét a tanárnő formás idomairól, aki negyven éves kora létére tíz évet simán letagadhat). Pedig mindketten házasok. Na mindegy.
Annyira jó úgy futni, hogy te vagy a leggyorsabb. Te vagy az, aki soha nem fárad el. Isteni érzés. Pedig az előtt én voltam a legrosszabb Fabienne-vel együtt. Mi mindig kilógtunk a sorból és többször ál felmentéseket írtunk.
Angelica-val futottam. Az egyetlen, aki utolérhet engem. Na meg... Joseph. Aki hirtelen vámpírgyorsasággal mellettem termedt. Mindenki kérdőn nézett rá.
- Ezt nem kellett volna... - suttogtam neki.
- Megismételné? - üvölti "A zsáner".
- Mit? - válaszolt vissza flegmán.
- Ismételje meg, amit az előbb csinált. Most!!!
Joseph?! Hülye. Undorító kamaszos vigyorával elkezd szép lassan kocogni és dudorászni magában, úgy, hogy közben hunyorogva bámulja a tanárt.
- Ebből elég lesz. - legyintett Mr Poésy.
- Hű, csajok, láttátok? Mindig is tudtam, hogy jó pasi, na de ennyire. Egyébként Cecil vagyok, de mindenki csak Cicónak hív. Annyira bejön nekem ez a srác és ahogy láttam te jóban vagy vele. Izé... Nem tudnál összehozni vele? Persze, ha ti nem jártok. Facebookon nincs kapcsolatban és nem akar vissza...
- Állj, állj! Szia. Chloé vagyok. Hát jó rendben, persze mi nem járunk, mert miért is járnánk... Tehetek egy próbát.
- Jujj! De jó. Köszi, köszi és még egyszer köszi. Imádlak. Én már annyiszor próbáltam vele flörtölni, de ránézek és nem is a szemembe néz, hanem a cicimet nézi. Vagyis nem tudom, olyan fura srác. Kicsit perverz, mert senkinek se a szemét nézi. Szerinted?
- Ja, biztos. Egy fiú ilyen.
- Léccike, ne fussatok ilyen gyorsan nem bírják a lábikóim. Meg szúr az oldalam is. Jaj, de fáj. Megálltok velem?
- Mekkora picsa. - súgta a fülembe Angelica. Teljesen egyetértettem vele. De hát nincs mit tenni... A terem szélén álltunk Cicóval együtt, aki feszes nadrágjában az egész bandának bepucsítva fogta az oldalát. Nos, nem egy vékony csajszi. Nagy a segge, alacsony, kicsit teltkarcsú, de nem olyan vészes. Hosszú szőke hajú, zöld szemű sulikirálynő. Affektálós beszéde és nyávogós hangja is erre utal. Szánalom.
- Hé ott! Maguk! Igen! Plusz öt kör. Többiek gimnasztika helyre beállni! - sípolt, majd kiabálta Mrs Paradis.
- Milyen utálatos ez a néni. - rázta meg a fejét Cicó miközben a tanárnő előtt futottunk el. Lássuk be, hogy nem egy okos teremtés szegényke.
- Hé kis hölgyike. Későbbre halassza az efféle megjegyzéseit. Csak magának még egy kör. - mondta gúnyosan a tanárnő.
Cicó erre már nem tudott mit mondani, kicsit beégett.
Mi már a gimnasztikahelyünkön ügyetlenkedtünk, amikor nagy nehezen betotyogott a kiskirálynő. Végig azon gondolkoztam, hogy Joseph nem bírna ki egy emberbarátnőt, hiszen azonnal megölné. Főleg Cicót, a hatalmas IQ szintjével együtt. Vagy az is lehet, hogy csak jól megrakná. Nem tudom.
Vége a tesiórának. Angelica szobája felé megyünk, mert megígértem, hogy elkísérem. Fabienne az öltözőben  elég elkeseredetten nézett rám, amikor látta, milyen jól elvagyok Angelica-val. De azért más barátokra is szükségem van. Olyanra is akinek egyébként nem szabadna, hogy a közelébe menjek.
- Most komolyan össze akarod hozni azzal a Joseph-el ezt a kis ringyót? - kérdezte Angelica.
- Hát figyelj... Miért ne? Összeillenek. Két értelmi fogyatékos.
- Az az.
Megérkeztünk a szobájába. Eszembe jutott kinél is vagyok. Azzal, aki engem kis híján  megölt. Ezt muszáj lesz vele megbeszélnem, hiába zártuk már le nagyjából.
- Szeretnék valamit kérdezni... - jelentettem ki tapintatosan.
- Persze! Kérdezz bármit nyugodtan! - mondta vidáman és dobálgatni  kezdte a kezem. Az ágyán ültünk egymással szembe törökülésben.
- Azt mondtad, hogy én egy szörnyeteg vagyok és semmiben sem hasonlítunk. Tudom, hogy kiábrándultál magadból, de ha elmondod mi történt én is mondok neked dolgokat.
- Nem hinnéd el...
- Dehogynem.
- Vérfarkas leszek. De még nem vagyok az teljesen. Az egész családom az volt és ősi vámpírok ölték meg őket. Az egyikük száműzött el Franciaországba, hogy itt nincsen falka amihez csatlakozhatnék. Apám mesélt róla, de még nagyon a kezdetek kezdetén voltam és nem tudott mindent elmondani. Így a képességeimről is csak tapasztalatból tudok. Keresnem kellene több vérfarkast és becsatlakozhatnék a falkájukba... De gondolom ebben az országban nincs és el kell költöznöm és fogalmam sincs hogyan. Én azt hittem, hogy te vámpír vagy, nem tudom miért, valami az súgta, talán az ösztöneim.
- Értem. Megölnél ha vámpír lennék?
- Nem tudom. Az ösztönök irányítanak minket.
- Akkor gondolkodj emberien. Még egyszer kérdezem: Megölnél ha vámpír lennék?
- Vámpír vagy?
- Válaszolj!
- Igen.

- Hali Chloé. Hogy vagy? Tetszett az a bizonyos este? Remélem ismétlünk drága teremtőm. - mondta Joseph a falhoz szorítva engem a szekrényeknél.
- Hello... Megtennéd, hogy elengedsz? Egy pillanat... Teremtőd? Mégis mit jelentsen ez?
- Jaj, cica. Vagyis bocsánat, Vámpírkisasszony. Ennyire hülyének nézel? Mintha nem tudnád, hogy az után a dolog után még jobbat tettél velem és megosztottad velem a titkaid, babám. - vágott közbe, kissé eltávolodva tőlem.
- Micsoda??? Bocs, de ez kiesett...
- Francba. Tehát, hol is kezdjem...
- Lehetőleg ahol ez a vámpírosdi elkezdődött.
- Oké... Szóval... - egy pillanatra megakadt, körülnézett és nagyon közel jött hozzám. - Menjünk kevésbé nyilvános helyre, mert mindenki minket néz.
- Nem is rossz ötlet.
Miközben szépen, lassan végigvonultunk a sulin eszembe jutott, hogy képtelen vagyok rászokni az állatokra. Megöltem Joseph-et, ez már biztos és vámpírrá tettem, pedig én is csak most lettem az. Na, meg persze akárkire ránézek a nyaki vénáját nézem meg először. Amikor tegnap este elmentem vadászni rájöttem, hogy az állati vér alig-alig enyhíti az éhségemet. Roul-ról meg semmit nem hallottam már mióta, talán ő segíthetne.
- Gyere már! Szedd a lábad! - üvöltött rám Joseph, amikor az udvaron álltunk a foci kapu mögött. Tényleg vámpír! A szeme, a bőre. Sokkal szexibb, mint volt.
- Hahó! Szóval... Ha hajlandó leszel rám figyelni... - kezdett bele.
- Figyelek.
- Oké, örülök. Úgy volt, hogy miután ott feküdtél egyszer csak azt mondtad "Most megöllek." szép csendesen. Gondoltam csak viccelsz, de amikor a nyakamba haraptál azt annyira élveztem egy ideig és azt hittem ez nem komoly... De aztán meghaltam, vagyis meg haltam volna, ha te nem vágod fel a kezedet és nyomod a számba. Elképesztő érzés volt felébredni, hideg vérrel és csak arra tudtam gondolni "Méééég, méééég" és te azt mondtad "Rendben van, tökéletes. Ha akarod tudni elmesélem én miként lettem eme lény. Jaj, bocsi ilyesfajta beszédemért a teremtömtől tanultam." Ezek után mindent elmeséltél a "haláli életedről".
Sírva, elrohantam Joseph-től... Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Lefeküdtem a sulimban egy sráccal, megöltem és vámpírrá tettem. Joseph-et ahogy ismerem, az egész sulit ki fogja nyírni, de lassan ezzel én is így leszek, mert nem bírom a nyuszikat sokáig.
Gyanakodnak. Érzem. Mindenki távolodik tőlem. Megváltoztam. Muszáj új társaságot szereznem magamnak. Biztos a pokolba jutok, öltem. Azon gondolkoztam, hogy nekem úgyis mindegy most már... Ha úgy vesszük azt csinálok amit csak akarok. 
Angelica szobája a földszinten volt, a folyosó végén. Úgy döntöttem, hogy megölöm... Hiszen úgy sincs senkije. Miért ne?!
- Hahó. Angelica? Angelica, itt vagy? - üvöltöttem át az ajtón, de sajnos nem jött válasz. Még erősebben kezdtem ordibálni, dörömbölni. Egy hang megszólalt mögöttem.
- Szia. Te meg ki vagy? - förmedt rám Angelica. Jézusom, hogy lehet valakinek ilyen bronz színű szeme. Elképesztő. 
- Chloé Betranche vagyok. Francia órán velem szoktál lenni. Nem emlékszel?
- Ja... Dehogynem emlékszem én. Akkor elmondom, hogy azért vagyunk mindig egy csoportba, mert elég béna vagyok franciából és te vagy az egyik legjobb az osztályba. Én Angliából költöztem ide nevelő szüleimhez, mert édesapám és édesanyám meghaltak egy hajón, ami zátonyra futott. Tehát én annyira tudok franciául ahogy azt kötelező nyelvként tanították nekem otthon és ott én voltam a legjobb. Anyanyelvként viszont sokkal nehézebb használni. Gyere ide! Vagyis be. 
- Nem nehézebb, hanem nehezebb. Persze, megértem. Én angolból is jó vagyok ha akarod beszélhetünk úgy, de anyanyelvi szinten nekem sem megy túl jól.
- Nem, nem nem kell. Amennyire megy, annyira megy. Amúgy hogy hogy vagyis miért vagy érted, hogy... itt vagy... szóval miért?
- Azt akarod kérdezni, hogy miért vagyok itt?
- Valami olyasmi...
- Hát figyelj látom, hogy te mindig egyedül vagy és mostanában én is. Hallom a te sorsod is hasonlít az enyémhez. Jó, való igaz, én Marseille-ből költöztem ide, de nem tudom... Hasonlítasz rám.
- Nem!!! Te nem tudod, de én rád egyáltalán nem hasonlítok! Te egy szörnyeteg vagy! Szörny! Érted?
- Micsoda??!!!
- Meg akarsz ölni... Csak, hogy tudd, te engem nem tudsz megölni.
- Ööö... - leblokkoltam. A bronz színű szeme egyre kezdte megközelíteni a borostyánt és egyre melegebb lett a szobában. Annyira dühös volt, hogy ilyet még nem láttam. 
- Menj ki! Hogy is mondják... Takarodj!
Valami eszméletlenül hatalmas ereje volt, ahogy kilökött az ajtón. Erősebb egy vámpírnál? Változik a szeme? Mi ez? Biztos, hogy nem ember, de nem is vámpír.


Tegnap találkoztam Roul-al amikor vadásztunk. Három emberrel végeztem, nagyon éhes voltam. Amikor már-már haza indultunk volna eszembe jutott Angelica.
- Roul! Én azt hiszem találkoztam valakivel aki nem ember és nem is vámpír. Bronz színű szeme volt aztán rettentő dühös lett és borostyánkő színű lett és hatalmas ereje volt. Természetfeletti lény, de biztos nem vámpír. Szerinted mi ez?
- Azt hittem Franciaországban már nincsenek. Érdekes... Ez biztos?
- Holtbiztos. 
- Már vagy 300 éve nem élnek itt vérfarkasok.
- Vérfarkas?
- Igen, vérfarkas.
- Roul, ő nevelő szülőkkel él és Angliából költözött ide, mert...
- Aha! Itt a magyarázat! Egyedül van? Mint farkas.
- Nem tudom. Miért?
- Megölöm.
- Megölöd???
- Veszélyt jelent a fajtánkra. 


Hajnali 3-kor mikor végre a szobámba léphettem észre vettem Fabienne-t. Visszaköltözött.

 A tegnap este... Amikor az utolsó vodkát is lehúztam Joseph azt suttogta, hogy "Egyszer élünk." majd karon fogott és átmentünk egy másik szobába (a kövér srácé volt, de akkor mindenki Joseph-nél bandázott).
Joseph rám vetette magát, a parkettán.
Ekkor jött az, hogy nem bírtam magammal és az újonchoz méltó éhségemmel amikor szemben ültem vele az ölében, nyalni kezdtem  a nyakát. Sokkal hevesebben, mint ahogy azt Roul csinálta nekem. A fogaim már bizseregtek a friss húsért. Már annyi seb volt Joseph nyakán, hogy rossz volt nézni. A vér ami kifojt a nyakán azonnal felnyaltam és ez neki nagyon tetszett, közbe Ő is bele-bele nyalt a számba. Így még ezerszer jobban kívántam a vért, mint valaha. Az egész felső testét ellepte már a vér, de még mindig nem mélyesztettem bele a fogaimat a nyakába, csak hagytam, hogy folyjon rajta és így vámpír énemet és emberi énemet is egyszerre izgatta a látvány. Annyi józanság még volt bennem, hogy aki ennyire csodálatos élményt nyújt nekem, azt azért nem teszem meg, hogy ez után meggyilkolom (elég nevetségesen hangzik).
Nem mentünk vissza sehova, ott maradtam egész éjszaka, ruha nélkül, mint ahogy Ő is és egész este simogatott mindenhol, mert közben háttal feküdtem a mellkasán.

 Joseph még aludt, mikor felébredtem és már egyáltalán nem voltam a pia hatása alatt. Sajnos tökéletesen emlékeztem az este összes pillanatára. A szégyentől, egy kenyérvágó kést a kezembe véve leszúrtam magam. A seb a hasamon elég hamar összeforrt. Mindegy, talán a lelkemen ez segített, fogalmam sincs miért.
A harisnyát gyorsan magamra vettem és a fűzős ruhával is sokat szenvedtem, de végül sikerült felvennem. Gyorsan még ránéztem a meztelen Joseph-ra és megint hatalmába kerített a szégyen, attól függetlenül mennyire jó este volt. Végig rohantam a folyosón egészen a szobám ajtajáig és besurrantam. Szerencsére egy lélek sem vett észre, úgy hogy csendben meg tudtam várni amíg nem jönnek kelteni.

Sabine: Te amúgy nem hallottad azokat a sikításokat? Valakinél forró lehetett az éjszaka... Hmmm... :D
Bernadette: Dehogynem. Léával már majdnem kimentünk, hogy megnézzük mi van, de hát már olyan késő volt, hajnali fél 2. Kb. 5-ig tuti ment, mert nem aludtunk, csak a sötét plafont bámultuk és röhögtünk. :P
S: Fabienne-val már mi se tudtunk aludni. De kik lehettek azok? Figyi, nyomozzunk már egy kicsit. A pasiról semmit nem tudunk, de a csajnak tudjuk a síkitási hangját. Na, mit szólsz?
B: Minden csajt a suliban kérjünk meg, hogy sikítson egyet?
S: Jaja valami ilyesmire gondoltam. Most komolyan, szerinted kik voltak?
B: Angelica az aki szerintem ilyenbe belemenne. Nekem ő az első számú gyanúsítottam.
S: Ja ez igaz de egy kis pia hatására bárki belemenne. Szeritnem. Még az a hülye Chloé is...
B: Tényleg Chloé egyedül van már a szobájában. De attól még szerintem ez kizárt... Pont ő, a kis könyvmoly... Kétlem, hogy ebbe a dologba beszállna.
S: Igaz-igaz. Csak sajnos minden pasinak bejön... Pedig olyan fehér, mint a hó. Az arca annyira tökéletes elrendezésű és szép, hogy az hihetetlen. Gyűlölöm.
B: Na ez az, én is rühellem. De amúgy csak mostanában ilyen szép, azelőtt rusnya volt, mint a patkány.
S: Biztos elment valami kis kúrára, pedig nagyon szarba vannak anyagilag...
B: Ja, anyja elmehetne már egy rohadt kurvának. XD Csöngetnek mindjárt, szünetben gyere a büfé elé a székekhez dumálni. Meg majd kiderítjük, hogy ki a suli kurvája. Cső.

Sabine és Bernadette levelezése angol órán. Ahogy végigolvastam a szobámban kuporogva, sírva fakadtam. Akármilyen szemetek, tökéletesen igazuk van. Lehet, hogy ezért az egy kalandért én most... Inkább nem mondom, a levélben úgy is le van írva, hogy mi lennék... Pedig nem, csak ital hatása alatt voltam. Igen, hülye vagyok, hogy egy ismeretlen d-s társasággal (mint egyetlen lány) elmegyek bulizni. Ebbe valószínüleg tényleg csak én mentem volna bele. De hát a tanári előtt a sötét szőke haj mögött fürkésző nagy zöld szemek... Egyszerűen ellenállhatatlan volt. Arról meg, hogy túl hangos voltam, igazán nem tehettem, hiszen Ő így csinálja. Kellemesen fájdalmasan és nagyon jól. Biztos volt benne gyakorlat. Elmosolyodtam és megpróbáltam befejezni a sírást, de nem igazán sikerült, hiszen nincsenek barátaim. Egyedül vagyok. Nekem csak Joseph van és Roul. Tényleg Roul-ról jut eszembe, hogy ma muszáj lesz vadásznom!
Kopogtak az ajtón. Fabienne és Sabine volt az. Rögtön észrevehették, hogy sírtam.
- Mi a gáz, Kló? Mindegy, nem érdekel. Sikítanál? - ült le mellém Fabienne.
Jajj ne! Ezek szerint sorra kerültem, vagy szimplán én vagyok az első. Vagy a második, mert ott van ugye Angelica. Tényleg majd meglátogatom és beszélgetek vele egy kicsit, mert jófejnek tűnik és egyedül van, mint én.
- Na sikítsál már, nem akarunk rád várni... - ordított le Sabine.
- Jó jó.  De miért? - megpróbáltam értetlen arckifejezést vágni, nem tudom mennyire volt hiteles.
- Hogy hogy miért? Te nem hallottad mi volt este? Vagy csak nem te...
- Héé! Annyit kértünk, hogy sikíts, Kló! Lécci! Utána elmondjuk, hogy miért. - mondta Fabienne.
Na jó. Biztos van különbség a sikítás és a sikítás között. Megpróbálom mélyebben, mert akkor magasan, szinte fejhangon sikítottam.
- Ááááááááááááááááááááááááá...!!! - oké, én megpróbáltam. Kicsit rekedtes volt a vége. Nem is értem miért.
- Szabi, szerintem nem ő az. - csóválta a fejét Fabienne.
- Szerintem sem.
- Kló, csak nem beteg vagy? Kicsit rekedt vagy...
- Ja, igen, most fáztam meg. Elég hideg van, nem?
- De. Ömm... Szóval azért kértük, hogy sikíts, mert tegnap este valahol a folyosó másik végén, egy fiú szobában (pontosan nem tudjuk melyikben) volt egy pasi meg egy csaj és hát vagy sikítós verekedés volt vagy izé... Tudod. Ezért, most körbe járjuk (Én, Sabine, Léa és Bernadette) a kolesz összes lányszobáját és sikításokat kérünk a lányoktól, hát ha felismerjük a tettest. Sajnos a pasiról nem tudunk semmit, így majd azt a lányból fogjuk kiszedni. Mond csak, Kló, nem lenne kedved velünk...
- NEM! - vágta rá határozottan Sabine és karon ragatta Fabienne-t. Akkor tehát így állunk.

- Roul, mi a véleményed az állattal táplálkozó vámpírokról? - kérdeztem.
- TESSÉK? - nézett rám nagy szemekkel. Azta, a vörös szemei csak úgy világítottak a sötétben. Ami még ennél ijesztőbb volt, az, hogy ebben a pillanatban szívta ki egy kisfiú utolsó csepp vérét.
- Csak kíváncsi vagyok.
- Undorítónak tartom őket.
- Egészen pontosan miért?
- Gondolj már bele, Chloé! Mocskos, büdös, csatornában élő patkányokkal táplálkoznak, mert patkány az mindig, mindenhol van.
- Szerintem az ember sokkal undorítóbb, mint a patkány!
- Ó, valóban? Akkor gyerünk szívd ki ennek az ínycsiklandozó patkánynak az összes vérét! - üvöltött rám Roul.
Jó, rendben, ebbe nem gondoltam bele. Muszáj lesz, patkányokon és egyéb állatok vérén élnem, ha nem akarok vérszomjas gyilkos lenni.
Megragadtam a patkányt és megpróbáltam nem arra koncentrálni, hogy ez milyen állat. Hmmm... Mit ne mondjak, nem is volt olyan szörnyű íze, sőt... Igen, azt hiszem elhatároztam, megpróbálok ezen élni.
- Na mi az? - fürkészett végig Roul.
- Nem rossz. - válaszoltam a számat nyalogatva, a hatás kedvéért.
- Csak szólok, hogy az állati vér fele annyira se csillapítja az éhséget, mint az emberi... - nem válaszoltam, ezért inkább folytatta - Azt azért elmondom, hogy nem vagyok hajlandó veled együtt vadászni, ha ilyen undormányokkal táplálkozol.
- Akkor mi legyen?
- Te jössz ide, mert látom, hogy itt hemzsegnek a kis kedvenceid. Én megyek a belvárosba.
- A belvárosba?
- Igen, azt hiszem én már eleget ettem, vagyis mennem kell. Ha nem boldogulsz, azt megérzem és akármennyire gyűlölöm az életformád, segítek neked.
- Köszönöm.
- Csak a kötelességemet végzem. További jó... Érted. - ezzel elbúcsúzott.

Reggel van, mindjárt keltenek, gyorsan el akartam tüntetni a véres foltokat Fabienne ruhájáról, mert még mindig az volt rajtam. Gondolom ott aludt Bernadette-nél a többiekkel együtt. Ha ez nem történt volna velem, valószínüleg én is teljes jogú tagja lehetnék ennek a kis társaságnak. Lehet, hogy elvesztettem Fabienne-t? Azért benézek hozzájuk, ha elkészültem.
A ruhát amennyire tudtam megtisztítottam, bár ha nagyon meg akarjuk vizsgálni a vér még mindig látszik. Mindegy.
- Akár meg is tarthatod, nekem aztán nem kell. - üvöltött rám Fabienne köszönés nélkül. - Mi a francot képzelsz magadról? Nagyon félhettél apámtól, hogyha hagytad magad megharaptatni, te idióta!
- Mi??? Miről beszélsz?
- Undorító féreg vagy, ezért mondtad le a menzát... Mész az én szörnyeteg apámmal vadászni minden áldott nap éjfélkor? Te ezt mégis, hogy gondoltad?...
- Figyelj üljünk le és beszéljük meg, egyáltalán honnan...
- Nincs mit  megbeszélni!!!
- De honnan...
- Hogy honnan tudom? Mit kell neked erről tudnod, te gyilkos! Na én veled nem vagyok hajlandó egy légtérben maradni, már is hívom az igazgatónőt, hogy Sabine-hez költözöm.
- Tudtommal, csak osztálytárssal lehetsz egy szobában.
- És? Majd rábeszélem. Ez nem a te dolgod. Ő egyedül van, most majd te leszel egyedül, nehogy valakit még... Á, hagyjuk, én mentem, cső!
- De várj, Fabienne, mindent nem tudsz még...
- NEM ÉRDEKEL! - sírva kiment a szobából és becsapta maga mögött az ajtót...
Öt perc múlva kezdődnek az órák. Siettem volna ki az ajtón, csak Roul jelent meg előttem.
- Minden rendben?
- Igen, csak egy kissé összevesztem Fabienne-vel és most egyedül maradok a szobámban.
- Egy vámpírnak muszáj egyedül maradnia...
- Jó tudom, de nekem most kezdődnek az órák és...
- Szia. - köszönt el végül. Jó, szóval ezt is megérezte. Érdekes én jobban érdeklem, mint a saját lánya. Nem kéne, hogy ez így legyen.
Utolsónak érkeztem be a terembe. Jó sok hűvös tekintetet kaptam mindenkitől, főleg a lány társaságtól. Ugye ők nem tudják?
Levágtam magamat Pierre mögé és megpróbáltam túlélni az órákat.

Léa. Utolsó óra végén kaptam tőle hideget, meleget, de annak örülök, hogy nem tudja senki a titkom. Csak Fabienne. Eddig megőrizte, akkor még annyira nem utál. De jó.
Állt a tanári előtt egy fiú és úgy láttam, mint ha hozzám akarna szólni.
- Hello. Én a 12/d-be járok és lesz este egy nagy buli, nem hívunk meg akárkit az a-ból, csak téged. Nem jönnél el velünk? Ugye nincs programod?
De jól nézett ki. Annyira, hogy meg sem bírtam normálisan szólalni.
- Hali. Izé... Nincs, persze, hogy megyek. Hol lesz?
- 78-as szoba a miénk. Várlak este 11-kor. Szia.
- Szia, akkor este.
Gyorsan felrohantam a szobámba és azon gondolkodtam ,hogy miért pont engem hívott el az osztályból? Egy menő d-s fiú. Annyira jól néz ki... De mi lesz a vadászattal? Az nem maradhat ki.
Miután olvastam egy kicsit, jól eltelt az idő, 10 óra volt. Gyorsan elrohantam fürdeni, kisminkeltem magam, jó erősen, felkaptam a fűzős ruhámat, ami pont, hogy lent eltakart. Egyébként ez az a ruha, amit Fabienne hagyott itt, ami tegnap is rajtam volt és amiből nem jöttek ki egészen a vérfoltok. Így még jobb. Felvettem ehhez egy harisnyát ami az az átlós négyzetes fajta és tökéletesen passzolt a ruhához. Végül az egész kollekciómat lezártam egy 10 centiméteres magassarkúval és egy szoros nyaklánccal ami épphogy körbeérte a nyakam. A szemüvegemet eltávolítottam, mert eleve már nem volt rá szükség, csak, hogy a vörös szememet takarja, de most fölösleges lesz. A hajamat kiengedtem, fújtam rá egy kis vöröset és irtó jól néztem ki. Kissé gót, de mégis valami sokkal rosszabb stílust hoztam létre. Mind ezek után már tényleg késésben voltam.
Tizenegy óra hét perc volt pontosan mikor megérkeztem. A fiú társaságba. Csupa c-s és d-s fiúk és piák. Jó, egy kis lazulás nem árthat annyira.
- Hello, már vártunk. Kérsz valamit inni? - mondta az a srác, aki meghívott. Ja és megemlíteném, hogy egy szál gatyába volt és a kockái csak úgy domborodtak. Sötétszőke, szembe lógó haja, annyira megbabonázott főleg, mikor rántott rajta egyet és a zöld szemei csak úgy villogtak a félhomályban.
- Hello. Igen, bármi jó lesz most. - válaszoltam és csak aztán gondoltam bele, hogy ennyi alkoholos piára azt mondtam, hogy "bármi jó lesz"? Ennyire nem lehetek hülye... Vagy mégis...
- Te tudod, akkor igyál vodkát, de ne keveset, mert a vodka az, a vodka az hatásos, vagyis finom. - mondta egy kövérebb srác, már nem józanul, ahogy láttam.
Megittam a vodkát, utána sorra kértem, mert annyira jól esett ahogy az alkohol lemegy a torkomon, hogy nem bírtam betelni vele... Persze, elég furcsa, hogy senki nem vette észre, hogy a táskámban volt egy kis üveg teli vérrel (Roul adta vészhelyzet esetére, hát most elhasználtam) és ebből egy-két cseppet mindig tettem a vodkába, az íz kedvéért. Sajnos Joseph (az elbűvölő) elvette a táskámat és elkezdte kipakolni.
- Szemceruza, kés, pisztoly, bicska, véres zsepik, egy kis üveg vörösbor. Imádom a gyilkos lányokat de még jobban a vörösbort. - erre fogta és megitta. A vért. Nem tűnt fel neki, hogy az nem vörösbor volt? Most elfogyott az én "fűszerem", köszi szépen zöldszemű...


A tegnapi este valami fergeteges volt. Nem számított az, hogy az üvegben nem volt vér. Nem hittem, hogy az első ilyen jó lesz.
Nagyon élveztem, annyi szent. Még, még és mééég!!!

Olyan voltam, mint ti. Ugyanazt az életet éltem és még csak gondolni sem mertem volna, hogy ez történik velem. Chloé Betranche vagyok, 18 éves. Még mindig. Elmesélném a történetemet, miként élek más életet, hogy abban a hitben éltem, hogy már pedig ilyen lények nincsenek. Ugyanabban a világban élek, mint ti. Ebben a modernizált világban, de ez nem volt mindig így.
 A történetem pontosan 8 éve kezdődött, Párizsban. Marseilleban születtem, de a szüleim elváltak, így elköltöztünk anyával a fővárosba. Pontosan a születésnapomon váltak el és utána egy héttel jöttünk ide. Gyönyörű ajándék, mondhatom. Mindössze 12 éves voltam ekkor és az iskolaváltás igen csak megviselt. Bentlakásos iskolába íratott anya, mert nem tudott mit csinálni. Különcnek éreztem magam, egyáltalán nem ment a beilleszkedés. Az osztálytársaim lenéztek, kinevettek, és csúfoltak. A szobatársam egy gót lány volt és én próbáltam néha egy két szót váltani vele, de sohasem sikerült. Mindig bedugta a fülébe a zenelejátszót, elvonult a szoba sarkába és sírt. Minden áldott éjjel megállás nélkül sírt. Mivel nem engedte, hogy egyáltalán megszólítsam, nem igazán tudtam mi lehet a baja. Fabienne Cousteau-nak hívták és nem, nem tőle tudtam meg, az ajtónkra volt kiírva. Nagyon tetszett a neve és amikor odamentem volna megdicsérni, milyen gyönyörű neve van, még csak rám se nézett csak betakarta magát és csak annyit tudtam kikövetkeztetni, hogy a nyakáig szétfojt sminkje mögül morog valamit. Ilyen volt tehát 5 év unalom egy gót szobatársal.
 Egy barátom sem volt, egészen a végzős évekig, amikor is megváltozott az életem. 17 éves voltam, a nyaram elég szörnyű volt, anyával is alig találkoztam, mert az új munkahelyen megállás nélkül túlórázott (volt, mikor bent is aludt) hétvégéken volt csak otthon, az egy szobás kis panellakásban, én természetesen a földön kuporogtam a viszonylag kényelmesre megcsinált párnákból, plédekből összerakott kis ágyamon. Nem álltunk túl jól anyagilag, hiszen csak ketten voltunk. Én bevallom akartam nyári munkát, de mindenhol teltház volt, sehova nem vettek volna fel. Szeptemberben végre visszatértünk az iskolába, én nagyon vártam és valahogy úgy éreztem mindenki megváltozott. Tavaly nem így festettek. Mintha mindenki boldogabbnak tűnt volna. Legnagyobb meglepetésemre amint beléptem a szobába, Fabienne ült az ágyán és olvasott, amit eddig soha nem láttam ezelőtt. Megpillantott, felnézett a könyvéből és nagy mosollyal az arcán köszönt és átölelt. Természetesen nagyon örültem, hogy végre 5 év után megkedvelt. Vagy nem tudom, egyszerűen feloldódott. Innentől kezdve nagyon jóban voltunk, minden programot együtt csináltunk, egész este fenn voltunk és mindketten olvastunk aztán beszélgettünk és jókat nevetgéltünk. Csak nem mi voltunk a leghangosabb páros az iskolában. Több évnyi hallgatás, szomorkodás után, egymásnak panaszoltuk, hogy mennyire de mennyire gonoszak az osztálytársaink. Végre volt igazi barátnőm, akivel mindent megosztottam. Emlékszem utoljára Marseille-be volt igazi barátnőm. De a kapcsolattartás abbamaradt, szerintem biztos nem ismerne már meg. Gót barátnőmből egy valamit soha nem lehetett kiszedni... Még pedig, hogy soha de soha nem akarta elmondani, hogy miért sírja ki éjfél környékén a szemét és áztatja el a párnáját a fekete, füstös sminkjével. Akármennyire is szerettük egymást, az ilyen mély és fájdalmas gondjaiba nem avatott bele. Ellentétben velem, aki a szülei válásáról a legpontosabb részletekig mindent elmondott.
 Minden nap együtt mentünk órákra. Az én tanulmányi eredményeim viszonylag jók, az övé viszont... Nem a legjobbak. Az összes tanár utálta és mindenki a rosszabb jegyet adta neki. Ha véletlenül ötösre vagy négyesre írt volna meg egy dolgozatot, gyanút fogtak, hogy biztos puskázott. Pedig nem, mert volt mikor rávettem, hogy tanuljon rendesen, mert bármennyire is szánalmas vagyok, ezt kértem tőle 18. születésnapomra, hogy ne merjen megbukni.
 Egyik nap, december másodikán történt életem fordulópontja. Fabienne apja érkezett az iskolába látogatásképpen. De a lánya egyáltalán nem üdvözölte, egyszer sem ment oda hozzá és folyamatosan azt mondogatta kerüljem el, jó messziről. Azt nem tudtam meg, hogy miért, de abba a hiába estem, hogy később elkezdtem vele beszélgetni. Hűvös tekintete volt, hófehér bőre, vöröses barna szeme és alig látszott többnek 25-nél. Ez nem gót volt ez inkább olyan... Olyan furcsa, nem találtam rá szavakat. Valahogy vonzott, valahogy mindig azt éreztem beszélnem kell vele. Állandóan engem nézett, hideg tekintetét egész nap az  enyémbe fúrta, mindemellett elképesztően jól nézett ki. De bennem volt az, hogy akármennyire jól is néz ki, a legjobb barátnőm apja. Amit nem bírtam felfogni, hiszen annyira fiatalnak nézett ki.
Az óra éjfélt ütött már, Fabienne befejezte a könyve utolsó oldalát és azzal köszönt el, hogy holnap belekezd egy sokkal jobba. Majd elaludt. De én nem bírtam magammal, mert nyugtalanított az a titokzatos férfi, aki ott volt az iskolába még mindig. Valami arra késztetett, hogy menjek ki és keressem fel és beszéljek vele. Tehát kiléptem volna az ajtón, de egy kéz magával ragadott.
- Ellenállhatatlan vagy. Egész nap téged figyeltelek, a tested, a mozdulataid, a vérpiros szádat és az élettel teli szemedet. - Roul volt az, Fabienne apja. Az a férfi akinek a szavai egyszerűen gyönyörűek voltak és hagytam magam, de mondanom kellett valamit.
- Köszönöm. A szavai lenyűgözőek, de nem értem mit akarhat pont tőlem.
- Téged. - mondta vadul és a nyakamhoz hajolt. Végigszagolta és nyalogatni kezdte.
- De én... - hagytam, mert fogalmam sem volt mit akarhat, de tudtam viszont azt, hogy nem fog megerőszakolni, ahhoz túl finoman bánt velem. Sejtelmem sem volt arról, hogy...
Egyre hevesebben és hevesebben nyalogatta a nyakamat aztán azt történt, amit soha nem gondoltam volna. A nyakamba mélyesztette a fogait és beleharapott. Nem fájt egy cseppet sem... Roul vámpír. Fabienne apja egy vámpír. Én voltam az áldozata. Annyi mindent gondoltam egy másodperc alatt a fejemben, miközben a vámpírméreg szétfojt a testemben és éreztem ahogyan meghalok. Szörnyű érzés. Halott voltam. De csak egy pár pillanatig, mert Roul a számba csepegtette a vérét, én meg borzasztóan nagy vágyat éreztem, hogy igyak. Rengeteget ittam a véréből, azt hittem majdnem megöltem.
- Állj! Mondom állj! - üvöltött rám.
- Még akarok! Még, ez kevés! - hatalmas éhséget éreztem és semmi nem érdekelt, az se, hogy anya mit gondolna most rólam, meg az se, ha Fabienne megtudná elveszteném az egyetlen barátomat. De csak az emberi vér érdekelt.
- Ezért jöttem, mert hogy te vagy a legmegfelelőbb számommra.
- Fabienne akkor miért nem vámpír? Isteni érzés.
- Azért, mert ő így látja jónak. Ő meg akar maradni jó embernek, mint az anyja. Aki amióta vámpír vagyok, elhagyott.
- Ez szörnyű. Hogy szerezhetnék vért? Az egész iskolát nem irthatom ki vagy nem tehetek vámpírrá mindenkit.
- Esténként kiosonsz és egy elég lerobbant utcán vadászol. Velem. Várni foglak minden nap, pontban éjfélkor. Kövesd az illatom és megtalálsz. Légy óvatos, ne áruld el senkinek mi vagy, hogy én mi vagyok. A lányomnak se beszélj erről. Legyen minden úgy, ahogy eddig. Innentől kezdve nem kell majd aludnod, így mindig tudsz velem jönni. Örülök, hogy elvégeztem a kötelességem, tanítványom. - majd egy elképesztően gyönyörű mosollyal távozott, én bólogattam, majd intettem neki.
 Reggel 6 órakor láttam, hogy Fabienne ébredezik. Egész este azon szenvedtem, hogy küzdjem le a vágyat ami hajtott, hogy ki kell szívnom a vérét. Nagyon erős, finom a vére illata. Nem egészen bírtam magammal és este többször fölé hajoltam, de azért az érzések néha erősebbek az éhségnél.
- Jó reggelt. Mindjárt jön Mrs Crine kelteni minket. Fel kéne öltözni... - és egy pillanatra rám nézett - Chloé, hogy te milyen fehér vagy. Mindig ilyen voltál?
- Szia. Nem hinném, vagyis igen, amint látod. Tél van ilyenkor nem vagyunk barnák. Te is fehér vagy, ha már itt tartunk. Hmmmmm.. - nem bírtam magamon uralkodni és egy mélyet szippantottam a levegőbe és éreztem az illatokat.
- Jól vagy? - nézett mélyen a szemembe.
- Ja, igen, persze. Tökéletesen. - hirtelen átugrott az ágyamra és onnan kezdett el faggatni.
- Chloé olyan furcsán viselkedsz. Ugye nem találkoztál tegnap apámmal?
- Nem, nem dehogy is. Amúgy is olyan ijesztőnek tűnt, nem nagyon akartam a közelébe menni. - aztán kínosan elnevettem magam.
- Értem. - végül sikerült megnevettetnem és vele nevettem.
Mrs Crine (matematika tanár, de mindig ő jön be szólni nekünk) érkezése előtt még gyorsan felöltöztünk, valahogy a vörös ruháimat és kiegészítőimet aggattam magamra egy pár dolgot kaptam a kis gót szobatársamtól. Nagyon érdekes, de megtetszettek a sötét, vörös, horrorisztikus cuccok. Ketten leszaladtunk az ebédlőbe megreggelizni. Mindenki érdekesen nézett végig rajtunk. Egy szőke lány, az osztálytársam, Bernadette, odajött hozzánk.
- Na mi az Kló, te is besötétültél? - erre a körülötte lévő lány társaság is felnevetett. Iszonyú düh volt bennem, legszívesebben az utolsó csepp vérig kiszívtam volna a nyakát...
- Hagyjatok már minket békén! Hülye libák. - védett meg Fabienne és ahogy elvettem a lekváros buktát a gyümölcsteával együtt, elrángatott. De úgy, hogy a tea ki is löttyent.
Leültünk, jó messzire mindenkitől. Bele ittam a teába. Szinte semmi ízt nem éreztem. Egyáltalán nem kívántam. Aztán beleettem a buktába de nem bírtam lenyelni. Nem kívántam, nem laktatott. Fabienne észrevette, hogy nem eszem semmit.
- Hogy hogy nem eszel? A kedvenced van!
- Tudom, de... - rájöttem, hogy ő tudja, hogy az apja vámpír és gyanút fogna, ezért muszáj volt azt imitálnom, hogy eszek - Nyugi, csak félrenyeltem. - megpróbáltam lenyelni a falatokat, de nagyon rossz volt. Mintha egy kiló homokot öntenének le a torkomon. Barátnőm arcán láttam a megkönnyebbülést és megsimogatta karomat.
A nehézkes reggelizés után elkezdődtek az órák. Folyamatosan Roul-on járt az eszem, hogy vajon ő, hogy tud magán uralkodni? Meg hasonló kérdések. A vér illata állandóan nyaggatott, nem hagyott nyugodni. Harmadik órán már az előttem ülő fiú (Pierre) annyira ingerelt, hogy akaratomon kívül megfogtam a nyakát, előre hajoltam és... Ráeszméltem, hogy mit csinálok, mert már mindenki engem nézett (Fabienne is!) és az egészet gyorsan megindokoltam azzal, hogy nem tudtam elolvasni, hogy mi van a táblán és az ő füzetébe lestem bele. Elég hiteltelen indoklás volt, de azt hiszem mindenki megelégelte, mert mosolyogva bólintottak. Bernadette, Léa (hosszú barna hajú, lány osztálytárs) és Fabienne viszont nem vette le rólam a szemét és egész nap engem néztek. Hiába tiltakoztam, miszerint én tényleg csak nem láttam normálisan a táblát. Végül is csak harmadik padban ültem... Órák után lebombáztak a kérdéseikkel.
- Háhá, pedig olyan voltál, mintha ki akartad volna szívni Pierre nyakát. - közölte velem Léa.
- Mutasd meg a fogad! Most! - utasított Fabienne. Jaj, ne. Roul kérlek most ments meg!
- Izé.. Mi lenne, ha... Bocsi ezt fel kell vennem! - eléggé béna megoldás, de csak így tudtam elterelni magamról a figyelmet. Telefonhívást imitáltam, így félre tudtam vonulni és legalább leszálltak rólam, mert intettek egyet és elmentek ebédelni és, hogy majd ott megvárnak.
Nem, az képtelenség volt, hogy megint végig szenvedjem a kajálást, mert Fabienne, nagyon lassan eszik, ezért  úgy döntöttem, elszaladok a titkárságra és megkérem, hogy hívják fel anyát és mondassák le a menzát. Oké, az eltervezésem jó volt, csak anyát kellett győzködnöm, hogy a kajálást majd megoldom. Végül nagy nehezen beleegyezett és a titkárságon így nyert ügyem volt. Akkor ezt is elintéztem.
Bent a szobámban vártam meg Fabienne-t, aki elég érdekesen nézett rám.
- Te mégis mit képzelsz? Nem jössz le kajálni és még csak nem is tudatod velünk? Léa már alig várt, mert állítása szerint, valami nagyon klassz dolgot mesélt volna neked. Ja és tudod miattad késték le Bernadette-vel a festő órájukat, amiért fizetnek. Mond, most mi van veled?
- Sajnálom én, én csak... A menzát anya mondatta le, mert nekem külön fognak ételt hozatni, meg még egy pár embernek, akik nincsenek beiratva. Anya szerint az finomabb és olcsóbb. - próbáltam magam kimagyarázni a helyzetből és nehéz volt elviselni a fürkésző fekete sminkel bevont szemek tekintetét.
- Persze, megértem. De máskor azért, próbáld meg valahogy közölni. - valahol láttam a szemében  a csalódottságot, de közben mosolygott. Jaj ne, talán sejti? Miért van ez, hogy nem birok magamon uralkodni? Alig várom, hogy mindent megbeszéljek Roul-al.
- Majd igyekszem - zártam le végül és kinyitottam a könyvemet, hogy olvasni kezdjek, de a gót barátnőm nem igazán hagyott nyugodtan olvasni.
- Hé, nem jössz le velem kikölcsönözni egy újabb könyvet? A mostani vörös pöttyös könyvemet tegnap kiolvastam.
- Jó, menjünk. - közben mosolyt erőltettem az arcomra.
Jó hosszú idő után visszatértünk, de már vacsora idő volt és Fabienne sietett le ebédelni. Lekísértem, mert annyit győzködött, hogy nem bírtam nemet mondani.
Leültünk a szélső asztalsorhoz és oda jött hozzánk Bernadette, Léa és a társaságuk. Nem értem miért szálltak így ránk.
- Kló, képzeld olyan jó vámpíros filmjeink vannak. Nem jönnél át ma éjfélkor DVD-zni? A kis gót baba is jön. - néztek gúnyosan Fabienne-re, aki csak kérdő tekintettel nézett rám.
- Hát.. Igazság szerint szívesen mennék, de olyankor már alszom, hogy a következő reggel fel tudjak kelni. - próbáltam magam kihúzni a helyzetből.
- Na persze, mindenki ott lesz, ha esetleg attól félsz, hogy gyűrött leszel, megnyugodhatsz, mindenki olyan lesz. Lehet, hogy az állapotunkat látva még a tanárok is elmenekülnek és elmaradnak az óráink. Na, mi az, így se lettél meggyőzve? - vágott közbe egy évfolyamtárs, azt hiszem Sabine. Amúgy a kis "monológja" miatt kitört a nevetés. Nekem meg az járt a fejemben, hogy az egyik konyhásnő vérének milyen jó illata van. Fura dolgok ezek.
- Áruld már el, hogy miért nem akarsz DVD-zni, meg úgy alapjába véve.. Olyan furcsán nézel ránk, de ha hozzád szólunk, akkor "Öööö..Izé...Most nem." -et kapunk válaszul. Mindíg. Köszike. - förmedt rám Bernadette és elmentek. Fabienne egy darabig nézett rám, gondolom várt valami reakciót, vagy, hogy kitálaljak, de csak magam elé bámultam és továbbra is az éhség enyhítésén jart az agyam. Végül látta, hogy nem nagyon érdekel a dolog, kivitte a tálcáját és utána rám nézettt, megrázta a fejét és Bernadette-ék után rohant. Jó látni, hogy ennyire foglalkoznak velem. Végül is én egy halott vagyok...
Felmentem a szobába és Fabienne gondolom már a lányokkal volt. Gondoltam elterelem a gondolataim és olvasok egy-két órát.
Egyszer csak megzavartak. Kopogtak, én meg beengedtem. Titkon reménykedtem, hogy Roul az, de miért jött volna, amikor azt mondta, hogy én menjek utána, vagyis az illata után. Az igazgató nő volt az. Nagyon meglepődtem, hiszen én jól tanulok meg minden.
- Szervusz gyermekem. Te mit ettél ma? - nézett rám eléggé gyanakvóan.
- Jó estét. Én a reggelit a menzán, aztán ebédet is ettem, a vacsorát meg az előbb. - miután ezt elmondtam, végig gondoltam, hogy semmi értelme nincs annak, amit mondtam.
- Ha szabad kérdeznem ebédre és vacsorára, mit?
- Hát én... - erre egy olyan személy jött be az ajtón, akire egyáltalán nem számítottam. Roul ismét jól időzített.
- Én szállíttattam neki ide ételt, asszonyom. - üvöltött az igazgató nőre.
- Jól van, csak ezt akartam tudni, hogy minden jól működik e, hogy ki nincs megfelelően ellátva meg csak a kötelességem...
- Jó, jó. Értjük. Szerintem most már mindent tud. Én vagyok a futárja. - erre elröhögtem magam és tátogtam neki egy olyat, hogy köszönöm. Mikor kiment az igazgató, kérdőn néztem Roul-ra.
- Mennem kell. Egy fél óra múlva. Tudod, csak kövesd az illatom, de te úgyis érzed, hogy merre vagyok, én is érezlek téged. A tanítványom vagy.
- Értem. Akkor majd ott találkozunk, úgyis kínoz a vágy. - utoljára rám mosolygott és kiment.
Arra jöttem rá, hogy ugyanolyan a szemünk. Nekem is barnás vöröses. Jó, hogy a szemüvegem ezt legalább takarja. Nagyjából.
Miután elolvastam egy hosszú fejezetet a könyvemben, úgy gondoltam elindulok. Csak még meg kellett várnom, amíg Fabienne megkeresi a vörös-fekete takaróját, mert úgy akar horrort nézni.
Erős illata volt, meg tényleg, ahogy mondta éreztem, hogy merre van, meg azt is, hogy most épp öl. Szóval akkor így érzünk dolgokat és talán így érezte meg az előbbi incidenst.
- Örülök, hogy megérkeztél. - ahogy megérkeztem elöntött a fájdalom, az amit láttam... Ilyet még életemben nem láttam és úgy döntöttem, én ezt nem akarom csinálni. Én nem akarok ártatlan életeket ontani. A látvány, hogy kislányok, kisfiúk, öreg emberek és fiatal emberek holttestei szanaszét voltak, holt fehéren... Én akkor elhatároztam, hogy nem, nem, és nem. Halhatatlan vagyok, örökre 18 éves maradok. Ha majd véget vetek örökkévalóságomnak, a pokolba kerülök. De mit tehetnék ez ellen? Tehetek valamit? Gondolom az ára az, hogy nem ölök. Eddig még nem öltem. Eddig.