- Cindy jó csaj? - kérdezte az egyik fiú (beszédfoszlányokból megtudtam, Jack-nek hívják). Majdnem, hogy fuldoklott a röhögéstől. Nem értem, hogy mi ennyire vicces.
- Hát... - kezdtem volna, de közbevágtak.
- Bocs, de te és a drága barátnőd, hogy kerülhetett ebbe a suliba? - kérdezte Jamie, egy szőke, túlsminkelt barbie baba.
- Már miért ne kerülhettünk volna ide? Megvagyok győződve, hogy téged és a két csatlósodat apuci könyörgött be ebbe az iskolába, mi viszont átlagon felüli felvételit írtunk. - mondtam felháborodva, de magam sem tudtam, hogy hogy mertem vele ilyen hangnemben beszélni, elvégre tipikusan az a fajta aki ezt nem fogja hagyni.
- Igen?! Tudod tavaly én is jó felvételit írtam, de a sok gyökér tanár képest volt megbuktatni! - fújtatott. - Ha még egyszer felemeled a hangod velem és a barátnőimmel szemben, én esküszöm elintézem, hogy az elkövetkezendő éveid ebben az iskolában maga legyen a pokol! - üvöltötte és elcsörtettek, a fiúk pedig utánuk mentek visszafojtott nevetések kíséretében.
Ott maradtam. Egyedül. A hűvös augusztus végi időben, amitől elkezdtem fázni, mert elég lazán voltam öltözve. Úgy döntöttem, ha már észre sem vesznek, akkor az se tűnne fel nekik, ha egyszer csak elindulnék haza.
Utoljára visszanéztem rájuk, bár tudtam, hogy felesleges...
Brian.
Brian ijesztő szemeivel, amik mint két fekete lyuk olyanok voltak, kifejezéstelen arccal bámult rám...
Ledermedtem.
Aztán egy-két pillanat múlva egy gyönyörű félmosollyal intett egyet. Természetesen csak Ő, de legalább valaki észrevett. Mosolyogva visszaintettem, és elindultam hazafelé.
A levegő egyre rosszabb lett, nyirkos és kemény, szinte meg lehetett fulladni. Egyáltalán nem volt augusztusi az idő, inkább, mint a késő őszi reggelek. Egyre jobban kezdtem átfagyni, és még messze voltam a házunktól... A kezeim fagyosak voltak, libabőrös lettem mindenhol. Aztán észrevettem, hogy volt aki még lengébben volt öltözve, mint én és melegük volt, vagy legalább is egy kicsit se fáztak. Én viszont már lilább voltam, mint a szilva és muszáj volt megállnom, mert már nem nem bírtam tovább menni.
Különleges vagy.
Lehelte egy hang. A félelem úgy járta át minden porcikámat, hogy beleborzongtam.
Érzékelsz engem.
Kész. Fáztam, pedig meleg volt, és mély, hörgő hangokat hallottam, ez már egyértelműen az őrület jele volt. Sikítozni kezdtem, aztán elhalt a hangom. Elájultam.
Arra ébredtem, hogy a bátyám pöckölgeti az orrom (?), örülök, hogy ennyire komolyan vette, hogy elájultam...
- Melanie! Végre! - lelkendezett anya. - Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Én... Csak fáztam. - próbáltam leegyszerűsíteni, nehogy bezárassanak vagy ilyesmi. Tekintetemmel Cindyt kerestem, de nem találtam sehol. - Cindy? - a hangom még mindig rekedtes volt, így alig érthetően tudtam csak megszólalni.
Anya nem válaszolt. Mindig egy kicsit leblokkolt, ha Cindyről volt szó, tehát nem lepődtem meg. Ren pedig szokás szerint kinevetett. Hurrá, ilyen egy jó testvér...
Mel! Itt vagyok.
Na, végre. Kicsit balra néztem, Ren háta mögé és ott volt. Barátságosan rám mosolygott.
- Szia. Majd mesélek. - suttogtam, úgy, hogy csak Ő hallja. Muszáj vvolt valakinek elmesélnem a történteket, hiszen benne 100 %-ig megbíztam.
Szép lassan hazasétáltunk az ügyeletről. Otthon, felkaptam egy kakaós csigát, és egy fél literes szénsavmentes vizet és Cindyvel együtt felrohantam a szobámba.
Na, mesélj.
- Hallottál már... olyan hangokat a fejedben, melyek nem is a tieid? - kérdeztem zavartan.
Ömm... Megtörtént, ami még soha. Cindy zavarba jött. Én... Ilyet még so...soha. Nehezen mondta ki a szavakat, kissé remegett a hangja.
- Biztos? Vagyis valami kínos témát érintettem? - mondtam bocsánatkérőn.
Jaj, dehogy. Csak, nem számítottam rá , hogy erről lesz szó. Ezért ájultál el?
- Igen, és nagyon fáztam. Mintha lehibernáltak volna és körbeölelt volna a jég. Nem tudom, de borzasztó volt.
+27°C-ba? Hogy?
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy megőrültem.
Lehet. Halkan mondta, de meghallottam.
- Komolyan?! Hát köszönöm, azt hittem legalább neked elmondhatom! - förmedtem rá.
Hát én most megyek aludni. Szia, jó éjt.
- Szia és kösz, hogy megértesz. - mondtam lehangoltan.
A napom további része unalmas volt, egész nap az ágyamban vergődtem és gondolkoztam a ma történteken. Összesen 4 óráig voltam eszméletlen állapotban, ami alatt csak nagy fekete ürességet láttam, és gondolkozni sem tudtam. Sose történt még velem ilyen és mikor belegondoltam az érzésbe, ugyanúgy elfogott az émelygés.
Szép lassan álomba zuhantam és reménykedtem, hogy holnaptól már nem lesznek az életemben ilyen események.
Gyönyörű szép reggel. A következőre ébredtem, anya apával veszekszik telefonon, hogy igazán meglátogathatna minket végre. Igen, a szüleim elváltak, apám elég csúnyán félrelépett még amikor 5 éves voltam, azóta ilyen az életünk, tehát hozzászoktam. Apa barátnője nála 16 évvel fiatalabb és utálja Ren és én is. Ez az egy dolog, amiben egyetértünk.
Az egy dolog, hogy felébresztett az üvöltözés, de hát hajnali 4 óra volt és utána már nem bírtam visszaaludni.
Úgy döntöttem, hogy mivel mást úgy se tudnék csinálni, élek egy kis közösségi életet és felnézek Facebookra (már csak azért is, hogy ránézzek Brianra) . Meg is találtam az osztálycsoportban. Brian Davis. Semmi adat nincs róla megadva, profilképe sincs, pedig már 4 éve fent van. Viszont találtam egy képet amin meg lett jelölve. Fekete bőrdzsekibe van, zenét hallgat, és mintha átnézne a képen... Mintha egyenesen a szemembe nézne azzal a két fekete lyukkal, ami a szeme helyett van. Na jó, tényleg megőrültem. Nem lehet valami ennyire misztikus és felfoghatatlan. Már túlzásba viszem a dolgot. Lecsuktam a laptopot és elindultam megsétáltatni a szomszéd néni kutyáját, aki már 92 éves, így muszáj neki segíteni, meg amúgy se lenne jobb dolgom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése