Törött égbolt...

 Tomi tehát Franciskával jár. Nagyon szerelmesnek néznek ki kívülről, ami Franciskára igaz, de Tomira kicsit sem. Hanna egyedül maradt, mivel az akivel mindig lóg, faképnél hagyta egy pasi miatt. Ráadásul az egyik legjobb pasi miatt.

Hanna:
Olyan szépen éltem az életem. Eszembe se jutott suliba járni, dolgozni vagy ilyesmi. 2003-ban 85 évesen elhatároztam, hogy megpróbálok normálisan élni és rendesen megtanulok írni, olvasni. Mármint valamennyire tudtam, mert a mama megtanított, de hát az régen volt. Amikor mama és papa (aki szinte sosem volt otthon, ugyanis katona volt) meghalt 1940-ben, 22 éves voltam. Egyedül maradtam. Senkim sem volt. El kellett bújnom a világ elöl és elköltöztem egy elhagyatott kis faluba, ahol alig éltek 30-an. Találtam egy kis házat, ami eladó lehetett egy jó pár évtizede, de senki nem látogatta. A helyiek szellemháznak hívták. Tökéletes volt. 63 évig éltem ott. Sehova nem jártam, csak a szomszéd faluba élelemért. Folyamatosan a 22 éves külsőmet hagytam magamon, így amikor kiléptem az ajtómon hatalmas fekete csuklyában voltam. Mendemondák születtek rólam, ami apáról fiára, anyáról lányára szállt. A kísértetházba beköltözött egy szép, fiatal hölgy, akiből szintén kísértet lett és nem szabad megközelíteni, hozzászólni, mert a végén még belőle is kísértet lesz. Ez az én hibám volt. Élhettem volna normális életet, de a boszorkányságról semmit nem tudtam, csak annyit, hogy a szerelem halálos. Ettől rettegtem, hogy akaratom ellenére megtörténik. A többire magamtól kellett rájönnöm, különböző ősrégi könyvekből, amiket magammal hoztam. Ezért elhatároztam, hogy a kis falucskából, a határ széléről visszaköltözök a fővárosba. Megvolt a régi személyazonosságom, csak meg kellett újítani és egy új születési évet adni. Ami 1997 lett. Anyám neve is megvolt Eszterág Julianna, az eredeti neve. Saját magamnak kellett eljátszanom az édesanyámat és saját magamat is, egy hatéves gyereket. Bonyolult volt ez az ügy, de végül minden megoldódott és beírattam magamat egy általános iskolába. Innentől kezdve minden simán ment. A bökkenő az volt, hogy anyát és lányát soha nem látták együtt. Aztán megtanultam egyet s mást, hogy hogyan varázsolom magam mellé "magamat" úgy, hogy én irányítom. Aztán sikerült mindent megoldanom, a hat éves kislány aki voltam nőtt és nőtt, barátokat szerzett és teljesen elvegyült a többiek között. Azt hittem én maradtam az utolsó boszorkány a világon aki megtudta magát tartani, de egyszercsak... Összetalálkoztam anyám unokahugának a gyerekének a gyerekével. Egy srác volt az, egy távoli rokon, Konrád. Csak egyetlen egyszer találkoztam vele 2 éve és akkor beszélgettünk. Azt hangoztatta többször is, hogy boszorkánynak lenni egy áldás. Szerintem meg egy átok.
Levelet kaptam tőle, hogy hol és mikor találkozzunk. Azt, hogy honnan tudta meg a címem nem tudtam meg. Nagyon nem volt szimpi a csávó, hülyén beszélt, mert Bécsben nőtt fel. Királynak képzelte magát és bunkó is volt. Persze a 14 éves kinézetemmel beszélgetett. Azt tudta, hogy igazából idős vagyok, de amikor megmondtam neki, hogy 92, majdnem elájult. Pedig tudhatta volna... Aztán amikor magához tért megijedt és elrohant. Ő is boszorkány, illetve varázsló, de szerintem még nem jött rá hogy kell a kort, kinézetet változtatni. 18 éves volt és annyinak is látszott, hogy azóta mi van vele azt nem tudom, de nem is igazán izgat. Neki sincs senkije, meghaltak a szülei. Lehet, hogy halott, lehet hogy nem. Elég hülye vagyok... Ő az egyetlen rokonom és nem érdekel mi van vele...

 Reggel szerencsétlenül keltem fel. Tomiról álmodtam és Franciskáról, ahogy egymást babusgatva fekszenek a szép zöld réten, Alkonyat stílusban. Az álmomban még sokminden volt, de arra már nem emlékszem. Még jó.
Zoéval mentem ma reggel is suliba, végigröhögtük az egész utat, többek közt elmeséltem neki a hülye álmomat is. Persze ő elkanyarodott a vendéglátós suli felé, én meg mentem tovább a Benedek Elek Gimnázium irányába. A többieket már messziről kiszúrtam. Franciska a Tomikája nyakában csüngött és folyamatosan nyalták-falták egymást. Balázs valamit mutatott a telefonján Rolinak és ezen vigyorogtak. Amikor közelebb léptem megláttam, hogy meztelen csajokat nézegetnek. Hurrá.
- Hali. - köszöntem mosolyogva. Figyeltem Tomit ahogyan elengedi a csaját és végigmér engem. Pff ez a lesajnáló nézés... Attól még hogy casanova megkapta a legnagyobb ribancot, én meg egyedül vagyok, nem kell így rám nézni. Kinyújtottam rá a nyelvem, amitől gyorsan elkapta a tekintetét és fülig vörösödött. Így kell ezt csinálni Hanna!
Mindenki visszaköszönt, de a továbbiakban ügyet sem vetettek rám. A galambok ismét egymással foglalkoztak, Balázsék meg azzal voltak elfoglalva, amivel eddig is. Egy darabig néztem, hogy esetleg mondanak valamit, legalább egy "mizu"-t, de nem történt semmi. Kikerültem őket leültem egy lépcsőfokra és néztem az osztály másik párocskáját Márkot és Barbit, akik vitatkoztak. Barbi, Tomi , Franciska és Alíz volt az osztálytársam általánosban. Barbival nagyon jóban voltunk, de amikor gimisek lettünk összejött Márkkal, és velem szinte semmit sem törődött. Így a kis ringyóval, Franciskával kellett lógnom, mert a többiek még nála is borzalmasabbak voltak. De most, hogy végre láttam őket vitatkozni, jó érzéssel töltött el. Na, ez szemétség, de nem lehet minden kapcsolat hibátlan.
Barbi sírva rohant el Márktól aki odament Csabához és Évihez és velük lógott tovább. Ahogy Barbi előtt is volt. Figyeltem ahogy a ribanc társaság is el van, a Csaba társaságot, az én egykori társaságomat, és egyszercsak azt vettem észre, hogy Barbi is a lépcsőre ült, távolabb tőlem, de szerintem észre sem vett.
- Szia Hannus! - mosolygott rám. Hannus?! Rég nem hívott már senki így...
- Szia Barbi. - mondtam és ránéztem mosolyt erőltetve az arcomra. Rájöttem, hogy szinte ugyanúgy nézünk ki. Ma fekete ruha volt rajtam, rózsaszín és narancs virágokkal. Rajta meg sötétkék fodros ruha és ugyanolyan fekete baletcipő, mint rajtam. Még a márkája is ugyanaz. A haja neki is festett szőke, de melír nélkül. Aztán rájöttem, hogy vele asszem most szakítottak és kedvesre váltottam.
- Úristen! Mi történt? - közelebb húzódtam hozzá, hogy a szemébe nézhessek. Az a minimális kis szemfesték, ami volt rajta elég szépen lefolyt. - Majd ha bementünk használd. - nyomtam a kezébe a sminklemosómat.
- Köszi. - nagy levegőt vett. - Márk... Márk... Márk egyszerűen dobott engem... Azt mondta, hogy... Hogy ő már nem szerelmes. - dadogta.
- Te szegény! - átöleltem. - Nyugi. Ő is csak egy hülye bunkó aki szédíti a csajokat. - akaratlanul is ránéztem Tomira, aki engem figyelt. De miért?! Na mindegy, most nem ez a lényeg. Barbi észrevette, hogy őket nézem és ő is rájuk nézett.
- Nézz rájuk! Olyan aranyosak együtt. - mondta szipogva.
- Hagyjuk már. Nézz rájuk jobban! Max egy hetet még jósolok nekik. Általánosban is jártak, te tudod. De csak az elején foglalkoztak egymással utána leszarták egymást. Most is ez lesz. - összeröhögtünk.
Becsöngettek. Felrohantunk. Ennek az osztálynak a nagy része csak akkor képes belépni a suliba, ha már épphogy kezdődnek az órák. Ez mindig így megy már tavaly óta és a tanárok nem tudnak mit tenni ez ellen.
Túléltünk három órát, már csak kettő volt hátra. Zenét hallgattam és Barbit néztem ahogy Alízzal fecseg. Teljes ráhangolódtam Mansonra és csak nézelődtem ide-oda.
- Hé, Hanna. - hátulról jött a hang. Tomi? Mi a szart akarhat tőlem pont Tomi?
- Igen? - hátrafordultam és szomorúan eltettem a telóm.
- Látom megint összehaverkodtál Barbival. - vigyorgott. Most komolyan erről akar velem beszélgetni? Mindjárt csöngetnek és nem tudtam végighallgatni miatta ezt a rohadt számot.
- Ja. - mondtam és megfordultam. Egy hosszú sóhaj jött válaszul, amit nem igazán értettem. - Amúgy miért? - mosolyogtam kedvesen.
- Semmi, csak ez jobb mintha azzal a... - nem fejezte be a mondatot. Franciska huppant le mellém és folyamatosan hátrafordult órán, amit egyébként egész nap csinált.
Vége lett az óráknak. Ezernyi kérdés volt bennem. Tomi majdnem lekurvázta a barátnőjét? Vagy mi mást mondhatott volna? Semmi, csak ez jobb mintha azzal a... Szépséggel? Gyönyörűséggel? Bombázóval? Ezt is mondhatta volna, de akkor miért fejezte be mikor megjelent? Na, meg mióta érdekli őt, hogy ÉN kivel lógok? Pff...
Estefelé felnéztem Facebookra. Rohadtul unalmas, de azért néha napján egy-két percre felnézek, még profilképem sincs, de beszélgetni jó, mivel manapság mindenkinek van.
Tamás Váradi és Franciska Wildcat Tóth kapcsolatban vannak. Ma, 22:03
Kösz Facebook, ezért érdemes volt feljönnöm...

- Hát mivel hallgatóztál tudod, hogy nem csak én akarom megölni, hanem a társaim is akik ideköltöznek 2 nap múlva és majd akkor. De persze a vámpíroknál jóval erősebbek vagyunk szóval akár én egyedül is végezhetnék vele, de azt kell az elővigyázatosság. - magyarázta.
- Csak úgy mellékesen nekem ehhez mi közöm? - annyira nem bírtam Roul-t de kötelességem megvédeni. Azt nem értem, hogy engem miért avatnak ebbe bele?
- Úgyis kened vágod a sztorit a hallgatózásoddal, úgyhogy elmagyaráztam a sztorit. Mi újság Fabiennel?
- Nem tudom... Itt kéne lennie...
- De nincs itt. Szóval segítesz, és itt lesz, vagy ha nem, nem lesz itt. Ilyen egyszerű. - szólalt meg hirtelen Anglica, mintha egy két évesnek gügyögne.
Fabienne ezerszer fontosabb volt, mint Roul. Lényegében tönkretette a lánya életét, és az enyémet is. Akkor az előbbi tervemnek lőttek.
- Rendben. - mondtam komolyan.
- Hogy micsoda? - kerekedett el Angelica szeme.
- Megegyeztünk. - felállt Nik és végigsimított az arcomon.
- Hol van Fabienne? - kiáltottam utánuk.
- Ó, mindjárt itt van. Ne aggódj. - kacsintott Nik.
Ez fura volt. Minden esetre már nincs több óránk és valószínüleg mindjárt indulnak kajálni. Elővettem egy poharat beleöntöttem egy kis B pozitívat és felöntöttem whiskyvel. Egy kis lazulás jár nekem is.

Úristen! Ez a kínzó éhség egy csodálatos illattól megőrjített. Egyre közelebbről éreztem.
Fabienne jött be a szobába és szörnyen festett. A feje be volt kötve, de így is átütött rajta a vöröslő vér. Ezt nevezik kínzásnak.
- Csá. - rám nézett kipirult verejtékes arcával. Elővette az érettségi tételeket és tanulni kezdett.
Meg akartam szólalni, de akkor bemegy a számon az illat és akkor kikészülök. Most is alig bírtam levegőt venni.
- Öhm... - megpróbáltam megszólalni, de nem ment. Sziszegtem egyet és egyik másodpercről a másikra fölötte voltam, nála pedig egy fém karó volt. Egyedül ez képes velünk végezni... Szóval felkészült.
- Tűnj innen! - üvöltözött.
- Sajnálom Fabi... Én... Nagyon gyenge vagyok... - próbáltam megszólalni.
- Azt mondtam tűnj innen vagy hívom a rendőrséget!
- Mintha azok olyan sokat tudnának tenni... - mondtam halkan és kimentem az ajtón.
A célom az volt, hogy hazamegyek. Felülök a buszra és elhúzok innen. Leszarom, hogy érettségi, meg mindenféle hülye vizsga. Pechemre az igazgatónő kérdőre vont.
- Hova-hova kisasszony? - nézett rám kérdőn.
- Haza kell mennem 1-2 napra. Sürgős. Hozok igazolást meg minden. - mondtam, bár nem igazán tudtam mit beszélek. Csak motyogtam.
- Ilyen egyszerűen nem mehetsz haza. Fel kell hívnom édesanyukádat. - feltette a mutatóujját és úgy magyarázott. Akkor bé terv.
- Az anyámmal megbeszélt mindent, maga hazaenged. 1-2 nap múlva visszajövök. Nagyon fontos ügy. - néztem a szemébe azt a bájolós cuccot használva. Asszem bevált. Éreztem magam körül a hatásköröm.
- Távozhat. - szólalt meg üveges tekintettel.

Becsöngettem anyuhoz. Nagyon rég nem láttam, szinte semmit nem tudunk egymásról.
- Nyitom!- rohant ki a konyhából és útközben összetört egy tányért a nagy sietségben. - Chloé! Istenem, Chloé kislányom! - megölelt a szokásos embertelenül szoros ölelésével, amivel mindig agyonnyomott. Viszont vámpírként egy rendes ölelésnek éreztem. Bementünk az ajtón és leültünk egy új fűzöld kanapéra amit még soha nem láttam. Minden fel lett újítva, kifestve, tapétázva, rengeteg új bútor, szőnyeg, minden. Semmiben sem hasonlított a régi szerencsétlen lepukkant otthonunkhoz.
- Hogy hogy hazajöttél, kincsem? - mosolygott rám a kezeimet fogva. Most vettem csak észre, hogy a haja is sötétebb barnára lett festve.
Viszont erre kérdésre nem tudtam rendes válasz adni hirtelen és elbájolni meg nem akartam, hiszen az anyukám.
- Haza kellett jönnöm, nem éreztem túl jól magam, az igazgatónő meg megértett. - mondtam zavartan.
Aztán mindent át beszéltünk, hogy nem, nem kell orvos, ez 'lelki probléma' aztán részleteztem neki mindent (persze a vámpír részt kihagyva). Alig vártam, hogy végre befejezze a kérdezősködést és róla kérdezzek meg a házról és stb. Amikor megszólalt a mobilom Sirenia - The other side, Fabienne.
- Igen?
- Hova a fenébe tűntél?
- Azt mondtad tűnj innen... Nem? - nem akartam neki most magyarázkodni, úgyse vagyunk most túl jó viszonyban.
- Most komolyan! Nem mehetsz csak így el! - ordibált.
- Dehogynem. Kérdezd csak meg az igazgatónőt. Na csá. - kinyomtam. Hónapok óta semmit nem hallottam anyuról, mindjárt itt a karácsony, hadd legyek már egy kicsit vele is.
- Ki volt az? - érdeklődött anyu.
- A szobatársam, Fabienne. Tudod, akiről meséltem.
- Értem. - mosolygott. Ő úgy tudja, hogy nagyon jóban vagyunk, ami egyszer még igaz volt.
Kérdezgettem mindenről. De kerülgette a válaszokat, folyton csak annyit mondott mindenre, hogy Az életem csodás meg Ó, bárcsak többször találkoznánk, de semmi lényegeset. Elmondta, hogy új munkahelye van és ÉLETE ÉRTELME segített neki.
- Egy pillanat... Életed értelme? - kérdeztem kissé hangosan és ijesztően.
- Megjötteeeem. - szólt csábosan egy férfihang. Majd a férfi belépett a szobába és megcsókolta anyát. - Szia Henriette édesem!
- Chloé ő itt Gustave Maple, a leendő férjem. Gus, ő itt Chloé, a lányom. - mutatott be minket egymásnak anyu, miközben az imént említett 'Gus' két puszit dobott az arcomra. Közvetlen csávó, az biztos. - Hozok be egy kis sütit és utána megbeszéljük a dolgokat. - sétált ki a konyhába, így egyedül maradtam Gussal.
- Anyukád már rengeteget mesélt rólad, kicsilány. Remélem jóban leszünk, és ha apádként nem, de barátként azért tekintesz majd rám. - vigyorgott. Jól láttam, hogy aranyfoga van? Úgy tudtam ez már jó rég kiment a divatból. Boá.
- Igen, az jó lenne. - egyáltalán nem volt szimpatikus ez az őszes hajú 50-es éveiben járó pénzzsák. De az anyagi helyzetünkön legalább segített.

 Tomi nagynehezen túlélte az évnyitót. A történelem megismétli önmagát, meignt végig kell szenvednie az egész tanévet, úgy, hogy betegesen szerelmes Hannába, de nem tud mit tenni. Már a nézése is a visszautasításra vall.  Az évnyitón, Tomi, le sem bírta venni a szemét, Hanna gyönyörű mosolyáról. Rögtön feltűnt neki, hogy a haját begöndörítette. Soha nem csinált még ilyet, mindig nyílegyenesre vasalta. Azonban ez a göndörség csak még szebbé tette. A gyomrában lévő pillangóknak nem nevezhető, sötét kis repdeső démonok, folyamatosan görcsben tartották érzelmeit. Most is belegondolt, milyen klassz lenne ez az év, ha Hannával végre közelebb kerülnének egymáshoz.

 21-en voltak a 10.d-be. Tomi - mint minden évben - most is az ablak felőli padsorban leghátra ült, egyedül. Előtte Hanna, őt már ugye ismerjük, és Melinda, az okostojás. Hanna utálta őt, de házifeladatok másolása, és dolgozatok írásánál tökre bírta a csajt.  Aztán előtte Tibi és Feri, a nagy "kockák". Viszonylag jól tanultak, de épphogy megtanulták otthon a dolgokat, rögtön belemélyültek a PC játékokba. Előttük Petra  és Lívia ült, ők képviselik a legnagyobb ribancokat a suliban, meg még az osztályban egy-két csaj. Középső padsorban leghátul ült Dóri, akiről alig tudnak valamit., mert nem valami közvetlen személy, de szörnyű, ápolatlan külseje sokmindent elárul. Előtte Franciska, akit szintén már ismerünk és Bogi, aki folyamatosan tanulmányi versenyeken vesz részt és egyben kitűnő tanuló. Aztán Viktor, aki szintén nagy kocka, Ferivel és Tibivel szokott lógni, mellette pedig Lili, akinek legjobb barátnője, a mögötte ülő Bogi. Ő is kitűnő tanuló. Ők ketten, Viktor és Lili néha járnak, néha szakítanak. Fura egy kapcsolat. Majd legelöl ül Márk és Barbi az osztály turbékoló galambjai. Tavaly félévkor jöttek össze egy osztálykiránduláson... Többet senki nem tud erről a szép kis kapcsolatról, csak ők maguk. Az ajtó felőli padsorban hátul Balázs és Roli ülnek, akiket már ismerünk. Előttük Alíz, aki mindenkivel jóban van, mindenkinek az életébe bele akar mászni meg minden. Annyira nem bírják a többiek, amennyire azt hiszi. Aztán Csaba, a nagy forma, mindenki bírja, meg Évi, akivel mindig hülyülnek órán. Évi egyébként nem rossz csaj, sok pasinak ő testesíti meg az álomnőt, csak a probléma az, hogy már elég régóta van pasija. Aki minden pénteken ott várja a suli előtt. Elöl pedig Vani, aki szintén a ribancok táborát képviseli mindig együtt lóg Petrával és Líviával, mellette meg Titanilla, akit egyszerűen csak Tita, egy normális csaj, aki inkább más csajokkal van jóba, nem az osztálybeliekkel.

Tomi:
  Sokat gondolkoztam már Dórin, aki maga a megtestesült rejtély. Egész szép lenne, ha egy kicsit adna magára. Biztos sok bennünk a közös. De olyan rideg, hogy soha senki nem meri megszólítani. Még én sem. Megint oda ült, ahova mindig szokott, a mellettem lévő padba.
Egy ember nem élhet barátok nélkül... Biztosan meg van neki is a maga társasága.
Tegnap miközben Hannán rágódtam, rájöttem, ha merszem nincs, legalább összejöhetnék valaki mással, hogy megtudjam, hogyan reagálna rá. A legesélyesebbnek Dóri tűnt, vagy valamelyik stréber lotyó, de hát egy percig se bírnám elviselni a hülye témáikat. Titán is elrágódtam, de... Inkább nem. A ribancok így is mindig kihasználják őt, mert irritálja őket, ha van társasága. Az osztályomban minden csaj visszataszító volt és sosem kerestem a társaságukat. Egyedül Hannát bírtam, meg néha Franciskát.
Végül arra jutottam bármennyire is erőlködök, Hanna rám se fog nézni. Ez a terv meg elég gyerekes. Tovább kell lépnem. Másra is koncentrálnom kell. Hanna egy hatalmas súly volt bennem, amitől nem tudtam soha megszabadulni. Csak akarnom kell.
És akkor... Hanna belépett a terembe és az egész eddigi tervem egy csapásra romba dőlt... Csak néztem ahogy határozott léptekkel beérkezik a terembe és egyes barátnőit puszival köszöntötte. Mielőtt leült találkozott a tekintetünk egy pár pillanatra. Teljesen más volt a stílusa. A haját megint begöndörítette és szokatlanul kevés sminket tett fel. Világoskék ruhát vett fel apró mozaikba rendezett virágokkal, kis fehér lapostalpú balettcipővel. Hát, most már egyre biztosabb voltam benne, hogy stílust váltott. Nem maradt többé az a lány, az a rideg, sötét lány, akibe valahogy beleszerettem. Így még inkább belé szerettem. Nos, Hanna, ez rossz döntés volt. Többet fogok szenvedni, mint eddig. Ezt az őszt is túl kell élnem, ugyanis utána már nem lesz túl sokat közöttünk. Neki valamiért csak a téli szünet előtti utolsó tanítási napig kell bejárnia suliba. Utána egészen az évzáróig nem jár be közénk. Ez tavaly is így volt... Csak általánosba nem. Akkor minden normális volt. Ő pedig évről évre, napról napra, percről percre furább. Na, meg egyre jobban szeretem.
- Szia Tomi. - mosolygott rám Hanna, aztán előre fordult. Nyakbakötős ruhája volt és gyönyörű fehér háta csak úgy csillogott ahogy rá sütött a nap. Jézusom, úgy viselkedem, mint egy hétszáz éves ezekkel a leírásokkal.

Túléltük a sulit, meg minden. A bandánk "tök laza" stílusban bandukolt ki a sulikapun. Franciska teljesen rám szállt. Egyfolytában ölelgetett, sőt, amikor nyelvtan doga előtt azt mondta "Sok sikert Tomiii!" (mert nem megy a nyelvtanból nem vagyok túl jó) dobott az arcomra egy puszit, ami rohadtul nem az arcomra sikeredett. Egész nap fogdos. Lehet, hogy a tervemnek vele kell megvalósulnia.
- Tomi, akkor átjössz kémiázni? - neki nem megy a kémia. Én meg elég jó vagyok benne, szóval nekem kell őt korrepetálni, már így első nap. Remek.
- Persze. - küldtem felé egy "szexi" vigyort.
- Hát... Akkor izé, mi húztunk. Jó szórakozást. - mondta zavarodottan Hanna.
- Egy kis kémia, mi? - röhögött fel Roli.
- Jaaa... Most mi van? - néztem értetlenkedve. Persze, értem a poént. De ennyire átlátszóak lennénk?
- Sziasztok. - ugrándozott el kuncogva Hanna. Azért, a tervemnek van valami hatása. Ugyanis elég ideges volt amikor kimondta a "Jó szórakozás!"-t. Franciskával asszem akkor ismételnünk kell.
Felmentünk Franciskáékhoz (nincs otthon senki??!!), leültünk a francia ágyra és kezdtem volna a táskámért nyúlni. Amikor... Olyasmi történt, amire nem számítottam. Franciska csábosan mosolygott beharapta néha az alsó ajkát és lassan, kéjesen az ölembe ült. Aztán rám vetette magát, én hanyatt vágódtam az ágyon és hevesen csókolózni kezdtünk. Amiből aztán más lett. Soha nem történt ez még meg köztünk. Mivel elképesztően csókol, és az ágyban is egy istennő, ezért nem tiltakozhattam. Ennyi azért jár nekem, nem?!
Órákon át elég vad dolgokat csináltunk. A fülembe suttogta, hogy "szeret", amire én is visszasuttogtam, hogy "én is téged". Ami persze nem igaz, de abban a pillanatban, bármit megtettem volna azért, hogy ki ne rúgjon a házból.
Végül este negyed kettőkor beestem a házunkba. Anya már horkolt, de amikor az ajtó becsukása hangossá sikeredett, a horkolás megszűnt és fáradt csoszogást hallottam meg. Gyorsan bementem a fürdőszobába és elrendeztem magam, mert elég hülyén festettem és egy jódarabig nem jöttem ki, mert nem akartam anyám karikás szemeibe belenézni, ahogy hatalmas düh ég benne.
- Kifáradnál végre? Mégis hol a fenébe voltál eddig? - hallottam anyám harsogó üvöltését az ajtó túloldaláról. Nem válaszoltam. - Válaszoljál, te szerencsétlen! Erre neveltelek? Hogy hajnalig csavarogjál kint azokkal az utcakölykökkel? Na takarodjál kifelé onnan, mert nem állok jót magamért! - ordibált tovább. Ez az üvöltözés, nem válaszolgatás hosszú ideig eltartott, de én tűrtem és néha röhögni támadt kedvem (nem tudom miért) és ekkor még idegesebb lett. Aztán végül megunta és visszatotyogott a szobájába. Amikor ismét meghallottam a horkolását, szépen lassan kivánszorogtam a fürdőszobából és felhívtam Franciskát, hogy visszamehetek-e, ugyanis nem voltak otthon még mindig a szülei, mert elutaztak. Három óra tájékán ismét megjelentem nála. A magamban megtervezett alvásból, semmi nem lett, egyéb más dolgok miatt. Hát ez van, ha már van rá lehetőség, akkor legyen.
Reggel megérkeztünk Franciskával (kézenfogva) és Franciska, aki eleve kihívóan öltözködik, most túlzásba vitte és egész úton a dolgaim működésbe voltak, de amint megláttam Hannát befejeztem és próbáltam nyugodt maradni. Kézrázások, gratulációk fogadtak Rolitól és Balázstól. Amikor az osztályba értünk akkor is sokan gratuláltak nekünk. Hanna végig hitetlenkedve bámult ránk, néha el-el kaptam a pillantását és idegesen, karba tett kézzel járkált. Franciska, akivel mindig lóg most velem lógott. Háhá.