Törött égbolt...

 Szegény Tomit Hanna nagyon sajnálta, amikor látta, hogy tegnap, hogy ráncigálta az édesanyja. De végre volt egy közös témájuk. Bár, igaz Hannának nincs családja. Ő más, mint a többiek. Senkinek nem mondta még el soha, de ő már évtizedek óta egyedül él. Boszorkány. Varázslattal el lehet hitetni bárkivel, hogy normális. Mindenkit tud manipulálni. A saját korát is tudja változtatni. Viszont, a boszorkányokkal van egy hatalmas probléma, ők csak egyszer lesznek szerelmesek az örökké tartó életükben, viszont ha a célszemély visszautasítja őket, vagy meghalnak, abba egész egyszerűen ők is belehalnak. Hanna minden erejével azon volt, hogy soha ne szeressen bele senkibe. Anyja imádta élvezni az életet, prostituált volt. Senkinek sem mondta. Boszorkányként elég egyszerű volt ez a "munka". Végül egy kuncsaftba halálosan beleszeretett, szó szerint. Aki Hanna édesapja volt. Viszont ő nem akart semmit. A szerelem pedig végzett vele. Hanna egyedül maradt  egy albérletben 1918-ban. Az első háború épp múlófélben volt. Hannát nagymamája nevelte, aki szintén boszorkány volt és pár év múlva, a férje meghalt. Így a nagymama is vele halt meg. Minden egyes ős valami ilyesformán halt meg. Hannának elég szép hosszú élete volt eddig és remélhetőleg lesz is, ha így halad.

Hanna:
Hmm... Valami stílusváltás? Jöhet. Pia? Jöhet. Cigi? Jöhet. Csak élvezzük az életet, amig nem leszek szerelmes. A gondolattól még a hideg is rázott.
- Azért néha járhatnánk suliba is, nem? - ezen jót röhögtem. Zoé, egy régi barátnőm, aki mellesleg már háromszor bukott irtó jó fej csaj. Punk stílusával együtt egyszerűen imádnivaló. Fekete haj, vörös melír, japán fej. Hihi. Legjobb barátnő. Akármilyen hülye is, én bírom. Általánosan volt az osztálytársam, azonban ő nem oda ment továbbtanulni ahova mi. De ebben az évben úgy gondoltuk belehúzunk a tanulásba. Ez nem azt jelenti, hogy olyan, hű de jó kis stréberek leszünk, ha nem, hogy nem egyesek és kettesek lesznek a jegyeink, hanem kettesek és hármasok. Azért ez is valami, nem? Ha évről évre, így javulunk talán még kitűnő tanulókká válhatunk. A lószart, ebbe még belegondolni is rossz.
- Persze. Minden második nap. - vigyorogtam rá. Annyi mindent vettem. Gondoltam felhagyok ezzel a sötét punk-goth-emo keverék stílusommal és inkább megpróbálok "vegyülni" a többi korombeli csajszival. Mármint nem a 94 évesekkel (igazából annyi lennék), hanem a 15, 16 éves korosztállyal. Mert így túl boszorkányos vagyok és ha valami csoda folytán rájönnének, akkor ne legyen már olyan hihető.
Hazafelé sétáltunk egy kihaltabb utcán Zoéval, kezünkben cigivel és Jack Danielsel. Próbáltuk nem leinni magunkat fullra, de azért Zoénak még egy korty is megártott. Apja nagy alkesz, nem igazán fog neki feltűnni, ha a lánya totál káros. Nekem meg, amúgy is tök mindegy. Holnap évnyitó. A gyönyörű "Balatonon lógás a haverokkal" című nyaramnak vége. Fasza kis nyár volt, az egyszer biztos. Kibaszottul nincs kedvem suliba menni, nekem nem is lenne annyira muszáj, nincsen aki szobafogságot adhatna egy ilyen vén trottynak, mint amilyen én vagyok.
- Hát akkor csövi... Jaj!!! Segíts! - igen, Zoé elköszönt, utána pedig nem bírt felmenni a lépcsőn. Tipikus eset. Természetesen segítettem neki, rám nem volt akkora hatással az alkohol, mint rá.
Este nyolc vagy kilenc óra lehetett nem igazán voltam vele tisztában. Inkább leültem a gép elé és nyomtam, mint állat. Balázsékkal egyeztettem, hogy suli előtt mikor találkozzunk. Balázs, a kopasz partyállat, Tomi, a "jófiú", Roli, egy kissé hülye, barna hajú magas srác és Franciska, az idegesítő pattogó kis ringyó és én, a fekete árny. Osztályunk összeszokott társasága. Mindannyian különbözünk, a közös dolog bennünk, a cigi, a pia, és a páratlan humorérzék. Aztán így lettünk szétválaszthatatlan haverok, bajtársak meg minden. Tomi, az aki tőlem, nagyon távol áll. Alig beszélgetünk, nincs sok közös témánk, de valószínüleg nem vagyok neki olyan szimpi. Franciskával járt, nyilván neki az olyanok jönnek be. Elég nagy szánalom.
- Szevasztok. Mi a pálya? - közeledett felénk nagy lazán Roli.
- Hello. Jujj, olyan király volt tegnap a konci. Hanna, Tomi ti mért nem jöttetek? - fordult felénk, ajkát lebiggyesztve.
- Zoéval lógtam. - jegyeztem meg keserűen. Franciskát nem igazán bírtam, de vele is lehetett néha napján hülyülni.
- Engem meg... Anyám nem engedett el. - nyögte be Tomi.
- Uhh, te szegény. Sajnálom. Pedig irtó klassz volt. - simogatta Tomi vállát a kis ringyó.
- Biztos az volt. Bocs.
- Nem gáz, haver. Majd máskor. - mondta Balázs. Jófej.
Nyolc óra. Befelé indultunk a suli kapuján, amit már jó rég látott mindenki. Az udvaron kiöltözött fiúk, lányok. Az igazgatónő pofázott, volt egy kis tánci-tánci, műsoroztak. Nem izgatott annyira, mert végig baromkodtuk az egészet. Hát akkor, tizedikesek lettünk.

 Tudhattam volna. Vámpír és vérfarkas között nem lehet barátság! Semmi, egyszerűen tartani kell a két lépés távolságot. Bármennyire is érdekelt, hogy mi ő, nálam többet egyelőre úgysem tud magáról.
Cicó rohant velem szemben, hosszú szőke haja csak úgy lobogott.
- Kló! Kló! Kló! - mondta, a levegőjét kapkodva.
- Mesélj, mi történt! - ült le mellém a folyosón lévő kis padra.
- Meg-meg-meg csókolt... - nyögte ki.
- Hogy mi?! - kerekedett el a szemem.
- Megcsókolt. Joseph, megcsókolt engem. El tudod ezt hinni? - a boldogságtól ragyogott a lány szeme. Ennek ellenére, nem értettem, hogy Joseph, miért csókolta meg a csajszit. Akivel egyébként még csak köszönő viszonyban sem voltak eddig.
- Hűha, ez remek. Hogy hogy?
- Hát miután tegnap elmentetek a magas barna csajjal...
- Angelica.
- Az. Szóval, elmentetek Angelicával és odajött hozzám, aztán beszélgettünk. Mindenféléről. Egyszerűen imádom a hangját. Bementünk a szertárba, neki van oda kulcsa, mert szokott kosáron segíteni. Bezárkóztunk és flörtölni kezdett velem, úgy, hogy teljesen elcsábított. Aztán végül gyengéden megcsókolt. Majd kiugrott a szívem a helyéről. - lelkendezett. Hatalmas düh fogott el, amiért Josephnek valószínüleg csak a vérére fáj a foga. Annyira szánalmas, hogy ártatlan diáklányok véréből akar élni. Legalábbis, nem hiszem, hogy ez a srác, képes lenne valóban szeretni, ráadásul ilyen rövid idő alatt.
- Gratulálok. Legyetek boldogok. Mennem kell, majd még talizunk. Szia! - futottam fel a lépcsőn. Csak az járt a fejemben, hogy beszélnem kell Josephel. Miközben sietősen kapkodtam a lábaim, észrevettem, hogy a faliújság tele van vámpíros rajzokkal és ráfestett vérpacnikkal. Nagyon eredeti, mondhatom. Teremtettem egy szörnyeteget.
- Szia nyuszi, hol marad a puszi? - ismerős hang szólalt meg mögöttem. Joseph.
- Csá. Mégis mi a francot képzelsz? - kiabáltam rá.
- Jajj, most mi van? Veled már poénkodni sem szabad. Ó, mi ez a durci pofi?
- Semmi kedvem az ostoba poénjaidhoz. Leállhatnál ezzel a buzis beszéddel. Komolyabb dologról van szó.
- Ó, hát akkor elnézést. Kéne még egy olyan jó kis éjszaka. Hmmmm... Két vámpír meg egy ágy... Ne mond, hogy nem csorog a nyálad ezért? - gúnyolódott.
- Fejezd be! - üvöltöttem rá. - Tudom ,hogy nem vagy alapból normális, de az, hogy Cecilnek vagy Cicónak, nem tudom neked, hogy mutakozott be, inni akarsz a véréből, ez már beteges.
- A kis dundi barátnődre gondolsz? Megnyugodhatsz, mert eszem ágában sem volt a véréhez nyúlni.
- Akkor miért csókoltad meg?
- Miért érdekel?
- Ugye nem akarod bántani?
- Csak szórakozni. - vonta meg a vállát és hátat fordított.
- Joseph, várj! Kérlek, ne bántsd.
- Hagyjál már...
- Könyörgöm ne bánts senkit az iskolában!
Fél szemmel hátranézett, majd legyintett egyet. Hogy lehet valaki ennyire szemét? Minél gyorsabban el akartam érni a szobámba és várni amíg feltűnés nélkül el tudok menni vadászni Roullal.
- Látom találtál magadnak új barátokat... - mondta Fabienne, miközben háttal fordulva nekem, ült az ágyán.
- Te miről beszélsz? Angelicát csak meg akartam ismerni, Cicónak meg segítek összejönni Josephel.
- Jó, persze, értem én. - felém fordult. - Szeretném tudni, hogy mi folyik itt.
- Fabienne, én... Csak...
- Miért volt tiszta vér az ágyad? Ó, ne is válaszolj, tudom...
- Kérlek, tudod, hogy mi...
- Hogy mi vagy? Még szép, hogy tudom. Egyre jobban kezdesz ellenséges lenni velem, csak észre sem veszed!
- Te ezt nem értheted... Én imádlak téged, Fabi. Tényleg. Csak... Most nehéz.
- Azt hiszed nem tudom, hogy apámmal éjfélkor kinyírjátok az egész országot?
- Te ezt... Honnan veszed? - néztem rá értetlenül.
- Ajj, ugyan. Túlságosan kiszámítható vagy. Roul, mindig a legjobb barátaimat teszi vámpírrá. Általánosban is ezt csinálta.
- Komolyan?
- Igen. Gyűlölöm. - leborult a párnájára és sírni kezdett. Próbáltam megvigasztalni, de nem igazán sikerült.
- Hagyjál! Belőled is ilyen szörny lett! Minden áron azt akarja, hogy én is legyek az. Már pedig én anyámnak megígértem, hogy soha! - ellökött magától.
Hát jó. Nekem attól még muszáj elmennem "kajálni". Tegnap csak egy kisegeret ettem egész nap, mert vadászni nem voltam. Lefeküdtem, épp hogy kinyitottam volna a könyvem...
- Hol dorombol a cicus? - kopogtatott Jospeh. Remek, már csak ő hiányzott.
- Gyere... - sóhajtottam.
- Úgy megköszönném, ha ma este elmehetnék veled... Tudod... - súgta a fülembe.
- Felőlem akár üvöltözhettek is! - kiabált ránk Fabienne.
- Fabi, nyugi... - próbáltam megnyugtatni.
- Akkor most mi van? - nézett rám kérdőn Joseph.
- Jöhetsz, végül is az Ő vérvonalába tartozol te is.
- Király. Akkor egy fél óra múlva jövök. Oké?
- Oké. - kiment. Ránéztem Fabiennere. Ledermedt, egyszerűen meg se mozdult. Csak nézett ki a fejéből, csillogó szemekkel.
- Én vagyok az oka! Tudtam, hogy nem kellett volna jóban lennünk! Tudtam, tudtam... Nézz magadra... Nézz Josephre...
- Istenem. Nem te vagy az oka, értsd már meg! Én akartam így.
- Jó, hagyjuk. - a fal felé fordult. - Jó éjt, Kló.
- Jó éjt.
Annyi kérdés van bennem mindig. Senkim nincs, csak Roul. Senkim, aki eltudná nekem magyarázni a dolgok rendjét. Több vámpírt meg kellene ismernem. Persze, Josephen kívül, mert ő szart sem ér. Gyönyörű telihold van. Teljesen belemélyültem a motívumaiba, a szikrázó fényébe, és a felhőkbe, amelyek elsuhantak előtte. Imádom a teliholdat, de valahogy nem voltam oda érte mostanság. Undor, gyűlölet, vagy valami más? Valami mindenképpen eltaszított. Mindig más voltam, mint a többiek. Mindenki úgy gondolja, hogy más. De nekem születésemtől fogva, meg lett pecsételve a sorsom. Ezt mindig éreztem.
Holnap kirándulni megyünk, vagy valami olyasmi. Inkább a plázázás lenne a megfelelő szó. Egész napos  csavargás a főtéren. Fabienne  úgy tervezi, ő leül egy padra és lerajzolja az Eiffel-tornyot és kivonja magát a társaságunkból.
Jaj, kinyílt az ajtó.
- Na? Te tudod, hogy s mint... - vigyorgott rám Joseph, a lábamon ülve.
- Bocs, de a lábamon ülsz!
- Ja, izé, bocsika.
- Húzzunk. - felrángattam az ágyról.
Épp, hogy kiugrottunk az ablakon, azonnal lebuktunk.
- Maguk meg mit keresnek kint ilyenkor? Rég elmúlt éjfél. - szólalt meg mögöttünk egy férfi hang.
- Izé... Mi csak... Elnézést. - dadogtam, úgy hogy hátra se mertem fordulni a rémülettől.
- Rég elmúlt éjfél. - ismételte meg, ugyanazzal a hangsúllyal.
- Fordulj már ide. - súgta a fülembe Joseph. Megfordultam. Beleborzongtam a döbbenetbe. Ledermedtem.