Előszőr mozdultam ki egyedül az ájulásom óta. A kis pincsi szorgalmasan szedte a lábait mellettem néha megállt, szaglászott... Hát, csak a szokásos. Aztán hazamentem.
Heinewood egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, így miután hazaértem, azonnal rohantam anyuhoz a kérdéseimmel.
- Anya! - kiabáltam. - Ismered Brian Davis-t? Vagy hallottál már róla? - kérdeztem.
- Persze, hogy hallottam róla. Személyesen nem, de látásból ismerem és a szomszédok rengeteget szoktak róla pletykálni. Állítólag nincsenek szülei és már a sokadik család fogadta örökbe őt itt a városban, mert szegényke elég problémás gyerek. Emlékszem Polau néni, akinél most voltál, kérdezte, hogy nem mi vagyunk-e az örökbefogadó család. Természetesen nem mi voltunk, de rajta kívül mások is ránk akarták már sózni és most, hogy középiskolába megy még rosszabbul kezdett el viselkedni és ha nem találnak neki családot, akkor viszik a nevelőintézetbe. - mesélte anya. - Jaj, de fecsegek itt butaságokat, mint a pletykás vénasszony. Miért kérdezted egyébként?
Időbe tellett mire a hallottakat felfogtam... Ez azt jelenti, hogy Ő okozhatta az ájulásom?! Na jó, ez elég valószínűtlen, de valamit mégiscsak csinálhatott...
- Osztálytársam lesz és nem igazán tudtam meg róla sokat, mert csak úgy ott volt, de nem beszélt senkivel. - magyaráztam.
- Értem. Ennek nem örülök, ezt a gyereket nem is szabadna rendes iskolá... - aztán megállt, felnézett rám az asztal törölgetésből. - a lényeg, hogy kerüld el. 
Nem tudtam hova tenni azt, hogy miért jött így zavarba és miért nem fejezte be normálisan a mondatot, ezért inkább nem válaszoltam, felmentem a szobámba, hogy pihenjek, hiszen 4-kor már fel lettem ébresztve. 
Már majdnem elaludtam, amikor Pitbull & Ke$ha Timber-je a frászt hozta rám, ami pedig a telefonom csengőhangja volt és azért volt furcsa, mert ez azoknál szólt, akiknek nem volt elmentve a számuk és nem vagyok egy celeb, a hívásaim 99 %-át a családomtól kapom, úgyhogy ezért lepődtem meg, de felvettem.
Nyávogós idegesítő, fülcsengést okozó fiatal női hang szólt bele.
- Juj, hát szia Meli drágám! - egyetlen egy ember hív ezen a lekezelő néven, ezért rögtön tudtam, hogy ez a drága apukám még drágább barátnője. Eddig se volt jó a hangulatom, de most már kész lettem. Sipákoló hangja persze nem hagyta abba. - Apucid mondta, hogy Heinewoodban van egy tök szupcsi hotel...
- Kérlek kímélj meg a nevetséges szóhasználatodtól. - vágtam közbe. Meg egyébként is egyetlen egy hotel volt itt az is lepukkant, kb. évi 10-15 fő volt a vendégek száma, tehát nem volt itt semmilyen szupcsi hotel.
- Jaj, ne legyél ilyen morci, Meli baba! Szóval... A Márvány hotel, ahol most megszálltunk és arra gondoltunk, ha már itt vagyunk, benézhetnénk hozzátok is. Mit szólsz? Ja és nem kéne utalni a gyerkőctartást, mert így odaadhatnánk személyesen is. - lelkendezett Ivory.
- Oké. Már csak azt nem értem, hogy ehhez miért is engem kellett hívni? Anyával megbeszélitek és kész. Hagyjatok ki ebből. Bár tőlem jöhettek, csak mondjátok mikor, hogy addigra ne legyek itthon.
- Ajj ne csináld már. Egy család vagyunk, ki kéne végre békülnünk. - vette könyörgőre a dolgot.
- Mi sosem leszünk egy család! - üvöltöttem a telefonba és mikor már letettem volna még megszólalt.
- Amúgy azért téged hívtalak téged, mert anyád reggel összeveszett velünk.
- Gondolod, hogy azok után kíváncsi rátok? Nem tudom miről volt szó, de anyut ritkán hallom ilyennek. Tehát maradjatok nyugodtan a szupcsi hoteletekbe és felejtsetek el minket.
- Hmm... Ahogy gondolod, szivikém. Most lépek, cupp-cupp. - mondta nyafogósan.
Már csak ez hiányzott. Végre pihenhetnék, erre rohanhatok le közölni anyával, hogy mondja meg apáéknak, hogy ne merjenek idejönni.
Mentem volna le a lépcsőn, erre megjelent Ren, aki majdnem lelökött a lépcsőn és elém rohant, majd felém fordult.
- Francba! Azt hittem gurulsz egyet, jó lett volna egykének lenni. - röhögött majd, mintha valami Michael Jackson klipben lenne, úgy kezdett el hátrafele kacsázni a lépcsőn, amikor egyszercsak nagy csattanást hallottam, Ren pedig eltűnt. Gyorsan lesiettem és... Horrorfilmbe illő képkocka fogadott. Ren lába nem normálisan, véresen, a lépcső deszkája szakította fel talán így, a lába teljese ki volt fordulva és felfelé állt. Az arcán óriási nagy rémület volt, és üveges tekintettel bámult a plafonra. Bennem és anyában megállt az ütő, aki velem egy időbe startolt ide.
- Te jó ég! - kiabált anyu. - Hívd a mentőket Melanie! Remélem még él.
Felhívtam a 911-et. Elmondtam mi történt, hogy stb. azt mondták rögtön itt vannak. Addig is anyuval megpróbáltunk mindent megtenni érte, amit nekünk is meglehetett.
Ennél jobb már nem is lehet, tegnap én ájulok el a semmitől, még Cindy-vel is összeveszek, ma felhív Ivory, hogy ők márpedig idejönnek, most meg Ren a halálomat kívánja, persze poénból, erre Ő esik le a lépcsőn. Mi jöhet még?! Inkább nem szeretném tudni, ennyi elég volt.
Csengettek és jöttek a mentők, tették a dolgukat, lélegeztettek, próbálták magához téríteni, sajnos sikertelenül, ezért felcipelték a hordágyra, aztán anya odajött hozzám.
- Bemegyek Ren-nel a kórházba te... ti addig maradjatok itthon Cindy-vel.
- Én is beszeretnék menni. Miért nem maradhat itthon Cindy egyedül? - kérdeztem.
- Nem, nem, itthon maradsz vele és kész ! - parancsolt rám. Aztán csendben hozzátette. - Ren egyébként sem örülne, ha látna téged, mert mivel nem bír téged, képes lenne rád fogni az egészet.
- Ó, értem. Akkor szia. Remélem minden rendben lesz. - mondtam, aztán elköszöntünk. Kivitték Rent, a mentőautó pedig szép lassan elindult. 
Egyfolytában fohászkodtam Ren-ért és nem értettem, hogy Cindy, hogy hogy az egészből nem hallott semmit, vagy csak nem érdekli... Megértem, mert persze nem bírja Őt, ahogy újabban engem se, tehát lényegében egyedül maradtam, mert majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy Cindy nem fog lejönni.
Csengő.
Nem hiszem el, kik ezek és mit akarnak ilyenkor?!
- Drágáiiiiim, kinyitnátok végre? Elég nyomasztó itt kint álldogálni, ugye Jimmy? - hallottam a nyávogást. Nem hiszem el, hogy ez a szerencsétlen Ivory nem ért a szép szóból. Semmi kedvem nem volt Ren esete után még hozzájuk is.
Kivánszorogtam az ajtóig és kinyitottam. A látvány valami borzasztó volt. Sosem érettem apa mit eszik ezen az ocsmányságon, Ivory-nak hosszú zsiráfnyaka, horgas orra, keskeny feje és sötét mustárszínű szeme volt. Aztán ennek tetejébe még gebe is volt, majd hogy nem elfújta a szél,a melle akkora volt, mint egy 10 éves kisfiúnak, a haja meg aztán még ezeknél is jobb volt, sötétbarna haját az istenért se bírta soha befogni a szőke festék, így foltokban omlott a hosszú, egyenes, töredezett hajzuhatag a derekáig. Mint egy rossz pornószínésznő. Apám meg úgy nézett ki mellette, mint egy kövér kis törpe, az ódivatú körszakállával meg még jobban feldobta az összképet. Anya egyébként pont hogy Ivory ellentéte, kicsit duci, vörösesbarna, kerek fejű, és pisze orrú. Apámnak változik az ízlése, az biztos...
- Sziasztok. - mondtam a lehető legkevesebb lelkesedéssel.
- Szia kislányom. - kezdte apa hivatalos hangnemben, ahogy 4-5 éves korom óta mindig hozzám szól. - Mi újság? - vigyorgott, mint az olcsó bérért dolgozó plázamikulás. Mivel nem válaszoltam, folytatta. - Na jó, hagyjuk a formaiságokat, azért jöttünk, mert lenne egy kis beszélnivalónk édesanyáddal, de nem látom, hol van. - mondta. Ez a jelenet vicces, volt, mert nem invitáltam be őket, így apu a fél centis nyakát próbálta nyújtogatni és úgy benézni a hátam mögé.
- Ren legurult a lépcsőn, így elment vele a kórházba, én meg itthon maradtam egyedül... Illetve Cindy-vel.
- Ó. - szólalt meg Ivory. - Tehát még mindig van olyan, hogy Cindy.
- Micsoda...? Mi az, hogy... - kezdtem volna, de apám közbevágott.
- Szegény fiam. Jobban járt volna, ha annak idején velem jön. Majd ha belefér az időnkbe elmegyünk benézni hozzá. - mondta a körszakálla simogatása közben, Ivory pedig ide-oda nézegetett, mert már alig várta, hogy eltávozzanak, mert nem volt sok kedve hozzám. 
Egyébként is mi az, hogy ha belefér az időnkbe? A saját egyetlen drága fia kishíján meghalt és ennyire érdekli?! jobb, ha ezen már nem is csodálkozok.
Mivel apa nem hagyta abba az agyalást, mert valamit még akart volna mondani,de persze a drága barátnője már nem bírta.
- Jimmy pisilnem kell! - mondta kényesen. Azért szégyen, hogy ez a nő lényegében a mostohaanyám...
Ivory mivel tudta, hogy ide bizony be nem jön, ezzel próbált megmenekülni.
- Jól van, jól van szivem, megyünk is. - mondta feleszmélve a gondolataiból. - Szia Melanie, add át üdvözletem anyádnak, majd még fogunk keresni! - ezzel elviharzottak. Már amennyire eltudott szegény Ivory a 20 centis sarkával. Szép látvány...
Néztem ahogy elhajtanak és apám int egyet nekem, mint a gyalogosnak akit átenged a zebrán, de legalább próbálkozott. Sose volt apának való, se férjnek, Ő csak egy üzletember és a tökéletes nője is csak a pénze miatt van.
Amikor végleg eltűnt a fekete Lacrosse, akkor láttam meg egy alakot, akit apa majdnem elütött, de mintha az ember direkt ment volna így. Egyre közelebb jött és felismertem.
Brian.


 - Valami baj van? - kérdeztem szinte tátogva.
- Cindy jó csaj? - kérdezte az egyik fiú (beszédfoszlányokból megtudtam, Jack-nek hívják). Majdnem, hogy fuldoklott a röhögéstől. Nem értem, hogy mi ennyire vicces.
- Hát... - kezdtem volna, de közbevágtak.
- Bocs, de te és a drága barátnőd, hogy kerülhetett ebbe a suliba? - kérdezte Jamie, egy szőke, túlsminkelt barbie baba.
- Már miért ne kerülhettünk volna ide? Megvagyok győződve, hogy téged és a két csatlósodat apuci könyörgött be ebbe az iskolába, mi viszont átlagon felüli felvételit írtunk. - mondtam felháborodva, de magam sem tudtam, hogy hogy mertem vele ilyen hangnemben  beszélni, elvégre tipikusan az a fajta aki ezt nem fogja hagyni.
- Igen?! Tudod tavaly én is jó felvételit írtam, de a sok gyökér tanár képest volt megbuktatni! - fújtatott. - Ha még egyszer felemeled a hangod velem és a barátnőimmel szemben, én esküszöm elintézem, hogy az elkövetkezendő éveid  ebben az iskolában maga legyen a pokol! - üvöltötte és elcsörtettek, a fiúk pedig utánuk mentek visszafojtott nevetések kíséretében.
Ott maradtam. Egyedül. A hűvös augusztus végi időben, amitől elkezdtem fázni, mert elég lazán voltam öltözve. Úgy döntöttem, ha már észre sem vesznek, akkor az se tűnne fel nekik, ha egyszer csak elindulnék haza.
Utoljára visszanéztem rájuk, bár tudtam, hogy felesleges...
Brian.
Brian ijesztő szemeivel, amik mint két fekete lyuk olyanok voltak, kifejezéstelen arccal bámult rám...
Ledermedtem.
Aztán egy-két pillanat múlva egy gyönyörű félmosollyal intett egyet. Természetesen csak Ő, de legalább valaki észrevett. Mosolyogva visszaintettem, és elindultam hazafelé.
A levegő egyre rosszabb lett, nyirkos és kemény, szinte meg lehetett fulladni. Egyáltalán nem volt augusztusi az idő, inkább, mint a késő őszi reggelek. Egyre jobban kezdtem átfagyni, és még messze voltam a házunktól... A kezeim fagyosak voltak, libabőrös lettem mindenhol. Aztán észrevettem, hogy volt aki még lengébben volt öltözve, mint én és melegük volt, vagy legalább is egy kicsit se fáztak. Én viszont már lilább voltam, mint a szilva és muszáj volt megállnom, mert már nem nem bírtam tovább menni.
Különleges vagy.
Lehelte egy  hang. A félelem úgy járta át minden porcikámat, hogy beleborzongtam.
Érzékelsz engem.
Kész. Fáztam, pedig meleg volt, és mély, hörgő hangokat hallottam, ez  már egyértelműen az őrület jele volt. Sikítozni kezdtem, aztán elhalt a hangom. Elájultam.

Arra ébredtem, hogy a bátyám pöckölgeti az orrom (?), örülök, hogy ennyire komolyan vette, hogy elájultam...
- Melanie! Végre! - lelkendezett anya. - Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Én... Csak fáztam. - próbáltam leegyszerűsíteni, nehogy bezárassanak vagy ilyesmi. Tekintetemmel Cindyt kerestem, de nem találtam sehol. - Cindy? - a hangom még mindig rekedtes volt, így alig érthetően tudtam csak megszólalni.
Anya nem válaszolt. Mindig egy kicsit leblokkolt, ha Cindyről volt szó, tehát nem lepődtem meg. Ren pedig szokás szerint kinevetett. Hurrá, ilyen egy jó testvér...
Mel! Itt vagyok.
Na, végre. Kicsit balra néztem, Ren háta mögé és ott volt. Barátságosan rám mosolygott.
- Szia. Majd mesélek. -  suttogtam, úgy, hogy csak Ő hallja. Muszáj vvolt valakinek elmesélnem a történteket, hiszen benne 100 %-ig megbíztam.
Szép lassan hazasétáltunk az ügyeletről. Otthon, felkaptam egy kakaós csigát, és egy fél literes szénsavmentes vizet és Cindyvel együtt felrohantam a szobámba.
Na, mesélj.
- Hallottál már... olyan hangokat a fejedben, melyek nem is a tieid? - kérdeztem zavartan.
Ömm... Megtörtént, ami még soha. Cindy zavarba jött. Én... Ilyet még so...soha. Nehezen mondta ki a szavakat, kissé remegett a hangja.
- Biztos? Vagyis valami kínos témát érintettem? - mondtam bocsánatkérőn.
Jaj, dehogy. Csak, nem számítottam rá , hogy erről lesz szó. Ezért ájultál el?
- Igen, és nagyon fáztam. Mintha lehibernáltak volna és körbeölelt volna a jég. Nem tudom, de borzasztó volt.
+27°C-ba? Hogy?
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy megőrültem.
Lehet. Halkan mondta, de meghallottam.
- Komolyan?! Hát köszönöm, azt hittem legalább neked elmondhatom! - förmedtem rá.
Hát én most megyek aludni. Szia, jó éjt.
- Szia és kösz, hogy megértesz. - mondtam lehangoltan.
A napom további része unalmas volt, egész nap az ágyamban vergődtem és gondolkoztam a ma történteken. Összesen 4 óráig voltam eszméletlen állapotban, ami alatt csak nagy fekete ürességet láttam, és gondolkozni sem tudtam. Sose történt még velem ilyen és mikor belegondoltam az érzésbe, ugyanúgy elfogott az émelygés.
Szép lassan álomba zuhantam és reménykedtem, hogy holnaptól már nem lesznek az életemben ilyen események.

Gyönyörű szép reggel. A következőre ébredtem, anya apával veszekszik telefonon, hogy igazán meglátogathatna minket végre. Igen, a szüleim elváltak, apám elég csúnyán félrelépett még amikor 5 éves voltam, azóta ilyen az életünk, tehát hozzászoktam. Apa barátnője nála 16 évvel fiatalabb és utálja Ren és én is. Ez az egy dolog, amiben egyetértünk.
Az egy dolog, hogy felébresztett az üvöltözés, de hát hajnali 4 óra volt és utána már nem bírtam visszaaludni.
Úgy döntöttem, hogy mivel mást úgy se tudnék csinálni, élek egy kis közösségi életet és felnézek Facebookra (már csak azért is, hogy ránézzek Brianra) . Meg is találtam az osztálycsoportban. Brian Davis.  Semmi adat nincs róla megadva, profilképe sincs, pedig már 4 éve fent van. Viszont találtam egy képet amin meg lett jelölve. Fekete bőrdzsekibe van, zenét hallgat, és mintha átnézne a képen... Mintha egyenesen a szemembe nézne azzal a két fekete lyukkal, ami a szeme helyett van. Na jó, tényleg megőrültem. Nem lehet valami ennyire misztikus és felfoghatatlan. Már túlzásba viszem a dolgot. Lecsuktam a laptopot és elindultam megsétáltatni a szomszéd néni kutyáját, aki már 92 éves, így muszáj neki segíteni, meg amúgy se lenne jobb dolgom.







Bevezetésképpen: ez a történet egy disszociatív személyiságzavarral küzdő lányról szól, aki teljesen normálisnak gondolja magát, nem is tud arról, hogy ő beteg, ezért rendes gimnáziumba jár, mellette viszont hetente egyszeri kezelésekre is jár.
Nem tudom miért, valahogy megtetszett, hogy én erről írjak, és hát ez lett belőle, remélem tetszeni fog. :)
Természetesen ez is egy "sorozat", és hasonlóan tovább fogom írni ezt is, mint az Yvonne Sallingrét és A (z)avarbant, csak ezekkel most egyelőre szünetelek, mert nem igazán jönnek ihleteim hogyan folytassam, de már azért így bele-bele kezdtem. Na, tehát akkor Két arcú...

Cindy szerint a zöld, szerintem pedig a kék pulóvert kéne megvennem. Mindig vannak nézeteltéréseink, a legutóbbi például, hogy flörtölni akart a pénztáros fiúval, de szerencsére nem engedtem neki.
A zöld szemedet, a zöld pulcsi emeli ki! Hallgass már egy kicsit rám is, hogyha már a pénztárosnál hallgattam rád!
Igaza volt, megint. Visszamentem a próbafülkébe, felvettem a zöld pulcsit, és elmosolyodtam. Ezt a felsőt nekem találták ki! Vöröses színű hajamhoz, és világoszöld szememhez, és vékony (szinte már gebe) alkatomhoz remekül passzolt.
- Cindy, igazad volt! - kiáltottam.
Ugye? Szerintem le se vedd többet!
A pénztárnál kifizettem, de úgy, hogy közben megengedték, hogy rajtam legyen. Cindy egész hazafelé úton azt magyarázta, hogy mennyire de mennyire helyes volt az a pénztáros és, hogy visszakapom ezt még. Szerencsére tudtam, hogy Cindy gyenge kis teremtés volt, az emberek általában észre sem vették, sőt szegény hozzászokott már, hogy "láthatatlan", de kisbaba korom óta Ő volt a legjobb barátnőm, a másik felem és mindig én segítettem neki mindenben. Együtt iratkoztunk be a Heinewoodi Gimnázium német tagozatára, általános iskolába is együtt jártunk, Heinewood kis magán 8 osztályos iskolájába, ahol alig voltunk az osztályban, barátaim se nagyon voltak, de Cindy mindig ott volt, és úgy terveztük a gimit is együtt kezdjük el. Velünk él, mert nincsenek szülei, és nem csak a legjobb barátnőm, hanem szinte a testvérem is.
Az iskola egy hét múlva kezdődik, holnap pedig lesz egy osztálytalálkozó, ahol végre megismerhetjük az osztálytársainkat.
Hazaérve, anya is és a bátyám, Ren is otthon volt.
- Szia Melanie. Milyen napotok volt? - kérdezte anya mosolyogva.
- Szia. Elmentünk plázázni, sokat keresgéltünk, hogy mit vegyünk, végül vettünk egy pár ékszert, és ezt zöld pulcsit ami rajtam van, pedig Cindy választotta. - magyaráztam.
- Hú, remek. Jó kis napotok volt. Nagyon jól áll a pulcsi. - mondta. Aztán elkészült a vacsorával. - Reeen, mozdulj ki, gyere vacsorázni! - kiabált.
- Nem ehetek majd az őrültek háza után? - kiabált vissza Ren a szobájából. Igen, utált engem, ahogy Cindyt is... Utált? Az nem kifejezés. Gyűlölt, ki nem állhatott minket. Pedig soha nem ártottunk neki, de hát ez rejtély marad.
- Legalább egy héten egyszer gyere ki! - kérlelte anya, most már a szobája ajtajából.
- Jó rendben mindjárt... - egyezett bele.
Nagy nehezen kivánszorgott, és levágta magát a székre. Majd tele szájjal megszólalt.
- Na mi van Mel, ma is hülyét csináltál magadból? - röhögött, közben pedig folyt a szájából a szaft. Undorító látvány volt, de már hozzászoktam.
- Miért csináltam volna hüly... - kezdtem, de anyu közbeszólt.
- Hagyd, ne foglalkozz az idióta bátyáddal. - mondta. - Ren, te pedig fogd be a szád, ha csak baszogatni tudod a húgodat! - szólt rá ingerülten.
A vacsora többi része elég feszült volt, Ren és anya vitatkoztak, én és Cindy pedig csendben maradtunk, aztán felmentünk a szobánkba.
A bátyádat sose fogom megérteni. Mindig elrontja a kedvem.
- Tudom, de nem tudok mit csinálni. Legalább anyu mindig megpróbálja leállítani, igaz sajnos, hogy sikertelenül, de hát... Ez van sajnos...
15 éve ismerlek titeket, ahogy Rent is, de mégse tudok róla semmit, hogy milyenek a barátai, volt e már valaha barátnője, mit csinálhat egésznap a szobájában, hova jár el néha hétvégénként... Rejtélyes egy fickó, pedig szinte nekem is a bátyám.
- Hát, hidd el, én se tudok többet róla, pedig kíváncsi lennék. Na, de mindegy ne is beszéljünk már erről, csak fölöslegesen felidegesítjük magunkat ezen...
Rendben.
Egy kis idő múlva, mikor már mindennel végeztünk, elmentünk aludni.

Az osztálytalálkozó korán  kezdődött, reggel fél 9-kor Heinewood főterén. Heinwood legizgalmasabb helye, ez a főtér, mert minden itt van. Itt van az általános iskola, a gimi is erre van csak egy kicsit arrébb, akkor bank, boltok, posta, gyorskajálda, mozi és hasonlók. Sajnos Cindy nem jött, vagyis anyu azt mondta, hogy szerinte jobb ha nem jön, nem tudom miért, de Ő tudja.
8:11 van csak. 3-an vannak a játszótéri hintánál, lehet, hogy ők azok, mert más nem nagyon volt most kedd reggel errefelé, hiszen ez egy kisváros.
- Sziasztok. - köszöntem bátortalanul. - Osztálytalálkozó? - kérdeztem.
- Hello. - köszönt az egyik fiú. Két fiú volt ott és egy lány. - Igen, német tagozatos 9.
- Akkor jó. - mosolyogtam rájuk.
- Szia. Sasha Kyle vagyok. - mutatkozott be barátságosan a lány.
- Melanie Morgan. - mutatkoztam be én is.
Aztán a két srác is bemutatkozott, Harry Wilson egy kövérebb, szeplős, nagyon kisfiús arcú fiú volt, a másik Brian Davis, egy titokzatos srác, barna haj, szinte fekete szem, és rövidujjú kapucnis felső volt rajta. Mást sem csinált csak a telefonján pötyögött. Igen, Ő volt az aki először köszönt. Sashanak hosszú, derékig érő melírozott szőkésbarna haja volt és barna szeme. Nagyon rendes lány és nagyon barátságos.
Aztán így négyen voltunk, beszélgettünk, megismertük egymást, amikor Brian hirtelen megszólalt.
- 8:37 van és sehol senki.
- Szerintem nézzük körül a téren hátha valahol itt vannak csak összegyűltek máshol. - mondtam.
- Jó ötlet. - helyeselt Sasha.
Elindultunk, végig mentünk a téren és megtaláltuk a kis csoportot.
- Hello! Ti vagytok... Lássuk csak... Sasha Kyle, Melanie Morgan és Brian Davis. - mondta egy magas, lófarokba kötött szőke hajú lány.
- Igen. - helyeseltem. Aztán eszembe jutott még valami. - Cindy Becker nincs felírva?
- Cindy, cindy, cindy... Ilyen osztálytársunk nincs. - elgondolkodott. - Ja, várjunk csak, dehogynem! Te vagy Melanie?! Persze, persze Cindy is itt van. Hogy hogy nem jött? - hadarta, és nagyon zavarba jött.
Egy kicsit meglepett ez a viselkedés, de hát ezzel mit sem törődve, válaszoltam.
Vagyis próbáltam volna válaszolni csak nem tudtam mit mondani, ugyanis anyu nem indokolta meg, hogy miért ne jöjjön.
- Beteg. - vágtam rá.
- Értem. - mondta a magas szőke kissé bizonytalan mosollyal.
Miután a lány elment és a három ember akivel jöttem, különvált tőlem, odajött hozzám öt fiú és három lány. Úgy nézett ki, hogy rajtam röhögtek.



A Kiss-es buli után Hannát és Tomit elvitték a rendőrök, ahonnan Konrád hozta el őket, és hazavitte őket a házába, ahol most is vannak. Hanna bár részeg volt, annyira még nem, hogy ne emlékezzen a dolgokra... Viszont Tomi semmire nem emlékszik.

Tomi:
- Hanna?! - kiabáltam.
- Neked is jó reggelt... Mi az? - mondta fáradtan.
Át kellett gondolnom mit mondok... Valószínűleg a buliba összejöhettünk és idekerültünk, tehát nem akarom elcseszni az esélyeimet.
- Jó reggelt! - mosolyogtam. - Hogy aludtál?
- Borzalmasat álmodtam és amint látod, legurultam az ágyról és téged is magammal rángattalak... - nagyon furán nézhettem rá... - D-De-de-e é-én sajnálom nem direkt csináltam...
- Jaj nem baj, ne hülyéskedj már. Mit álmodtál?
- Már nem emlékszem, de tudom, hogy szörnyű volt. - mondta és ebben a pillanatban szorosan átölelt és a mellkasomra feküdt. Hú, jó volna tudni, mi történt és hogy hol vagyunk, de nem akarom megbántani.
Valaki kopogott.
- Na hallom fent vagytok, remélem kijózanodtatok már, reggel 8 óra van! - üvöltötte egy férfi át az ajtón.
- Igen, de... Hahó! Szétmegy a fejünk. Ne kelljen már haza mennünk ilyen állapotban! - kiabálta vissza Hanna nevetve.
Ki lehet ez? Hanna apja? Ahhoz túl fiatalos a hangja... Lehet a bátyja, de hát nincs is bátyja... Akkor... A pasija?!
Benyitott.
Magas, hosszúkás arcú, sötét hajú, borostás, a 20-as éveiben járó pasi volt.
- Nem akarom tudni hogy hogy kerültetek le az ágyról... - forgatta a szemét aztán folytatta. - Fél órátok van elkészülni! Kiderítettem a címeteket és elviszlek titeket. Mozgás!
- Fél óra?! A sminkemet annyi idő alatt csinálom meg... - morgott Hanna.
Feltűnően megköszörülte a torkát... Valamit üzenni akart vele Hannának.
A fél óra készülődésből, egy óra lett, mert elhülyéskedtük az időt. Elgyalogoltunk egy parkolóig, aztán egy kamionba szálltunk be.
- Ugye emlékeztek a tegnap estére? - kérdezte a csávó.
- Persze, Konrád, ne hülyéskedj, azért annyira nem voltunk ki, igaz? - mondta és kérdőn rám nézett.
- Minden egyes pillanatára. - mondtam és cinkosan rámosolyogtam Hannára aki visszamosolygott és a csávónak, akit kiderült Konrádnak hívnak, elkerekedett a szeme.
- Öhm... Ennek örülök, de azért ennyire nem volt jó... - jegyezte meg.
- Jaj már! Mindent neked köszönhetünk! Imádlak! - mondta Hanna és átölelte Konrádot és egy puszit nyomott a... remélem az arcára.
- Nagyon szívesen. Örülök, hogy összefutottunk. Most, hogy kiderült, te is errefelé laksz, gyakrabban összejárhatnánk. - mondta Konrád és megszorította Hanna combját... Mi ez itt?
- Kedves Tamás, akkor itt most ki is teszlek, mert ha minden igaz itt laksz, ugye? - kérdezte Konrád.
- Igen. - válaszoltam és már ki is pattantam a kocsiból és Konrád rögtön visszacsukta az ajtót, úgy, hogy mg el se tudtam köszönni.
Haza értem és anyut kerestem. A konyhában volt.
- Szia! Haza jöttem! - köszöntem.
- Szia! - meglepetésemre vigyorgott. - Gondoltam, hogy ma fogsz haza érni.
- Gondoltad?!
- Igen, hát én tudom, hogy Franciskával voltál ám.
- Ja, ja, ja tényleg. - vágtam rá. El is felejtettem, hogy ezt találtam ki.
- Na, menjél még pihenjél egyet, nagyon fáradtnak tűnsz. - mondta.
Bementem a szobámba és kidőltem.

Hétfő reggel van. A hétvégém otthon töltöttem, gépeztem, X-boxoztam, mindenféle hülyeséget csináltam.
Beértem a suliba, Roli és Franciska egymást ölelgették (úgy tűnik a buliba ők is összejöttek), mellettük pedig Balázs állt, aki a telefonját nyomkodta.
- Csá! - köszönt Roli és Balázs.
- Csá... Látom dúl a láv. - mondtam.
- Jaj ne is mond. Asszem lassan én leszek az egyetlen szingli a suliban. - röhögött Balázs.
- Ne hülyéskedj, az összes nő oda van érted, csak rájuk kell nézni. - mondta Roli.
- Ó, nézd jön a drágád... - mondta lesajnálóan Franciska.
Odafordultam. Hanna volt az, gyönyörű göndör hajjal és bordó ruhában, középen világosbarna övvel, és a szokásos fekete cipőjében jött ma is. Végem volt.
- Sz-szi-szi-szia. - nyögtem ki.
- Szia. Beszélhetnénk? - kérdezte komolyan.

- Akkor biztos, hogy segítetek? - kérdeztem.
- Még szép. Meg kell bosszulnunk Matthieu és Chloé halálát! - mondta Lewis.
- És te Isadora? Te segítesz nekem?
- Persze, én is. Nem tűröm tovább ezt az igazságtalanságot!
- Rendben van. Szeretném kérni, hogy ne hívjatok többet Fabienne Cousteaunak, az álnevem ezentúl Yvonne Salingré. - mondtam.
- Nem kéne előbb leérettségizned?
- Figyelj, Isadora, az az én gondom. Az következő év a bosszúról fog szólni, semmi másról, majd később leérettségizek, ha ennek vége. - emeltem fel a hangom.

Lewis Howard, 20 éves, amerikai vámpírpasi, akit Matthieu ismert, és felkerestem. Nagyon jófej, sokmindenben segít most nekem, és ez jól jön. Nagyon jól néz ki, sötétbarna haja és sötétbarna szeme van és még edzett is. Bár azt hiszem kint New Yorkban van valami barátnője.
Isadora Marjolain Jeunet, 19 éves, Provenceban élő vámpírcsaj, akit szintén Matthieu ismert, és megbízott benne, őt is felkerestem. Nagyon rövid, fiús, sötétszőke haja van, de ettől függetlenül nőiesen öltözködik. Mivel szingli, folyamatosan leskelődik pasik után, legyen az vámpír, ember vagy akár vérfarkas, neki mindegy.
Lewis 32 éve lett átváltoztatva, Isadora 18, ezért valamennyire azért tapasztaltak. Már elég jó barátok lettünk így hárman, ezért nem kell nagyon irányítgatnom őket, ami valljuk be, nem igazán megy nekem.

Utolsó napom a kollégiumban. Gyorsan felöltöztem, átrohantam Bernadettékhez, hogy elbúcsúzhassak tőlük.
- Kopp-kopp. - mondtam vidáman.
- Gyere... - mondta nyűgős hangon Léa.
- Halloood Fabi, hajnali 5 óra van? Vágod? Hajnali 5! - kiabált Bernadette.
- Bocsi, elköszönni jöttem. - mondtam halkan.
- Elköszönni?! - kérdezte szinte egyszerre Bernadette és Léa.
- Igen. - kezdtem. - Tudjátok... A szüleim itt haltak meg, a legjobb barátnőm is itt halt meg és nem igazán tudnék koncentrálni az érettségire. Tehát el kell mennem egy másik városba tanulni.
- Ó. Sajnálom. - keseredett el Léa.
- Én is. Hiányozni fogsz. - mondta Bernadette. - Majd Sabine-tól is köszönj el!
- Még szép. - rájuk mosolyogtam. Igazából eleinte utáltam őket, de már nagyon megkedveltem mindenkit. Chloénak persze ez nem sikerült... Benne valahogy mindig erősebb volt a gyűlölet, mint a szeretet.
Mindenkitől elköszöntem, akitől akartam, Léától, Bernadettetől, Sabinetől, és a többi osztálytárstól, fontosabb személytől. Kivéve Josephtől, akit sehol nem találtam, ezért amikor felmentem az igazgatóhoz megbeszélni a dolgokat, ezt is megkérdeztem tőle.
- Persze, nyugodtan távozhatsz, csak írd alá a papírokat. - mondta üveges tekintettel. Klassz dolog ez a bájolás, de nem igazán megy még.
Gyorsan aláírtam a papírokat, és bájolással kérdőre vontam.
- Hol van Joseph L'Arronge?
- Nem mondhatom meg. - mondta szintén üveges tekintettel. Ez azt jelenti, hogy a bájolás működött, de valami erősebb dologról volt szó. Mégis hogy lehet, hogy Josephnek, egy ilyen egyszerű kis vámpírfickónak nagyobb hatalma van nálam?!
- Pedig meg fogja mondani! - kiabáltam rá mostmár a bájolást és a varázserőmet is használva.
- Fabienne Cousteau! Ne merészelj velem ilyen hangnemben beszélni! Amit nem mondhatok meg, azt nem is fogom megmondani. - üvöltötte, de mostmár rendes volt a tekintete.
- Ho...ho...hogy lehetséges ez?! - dadogtam.
- A távozását megengedem, de Josephel kapcsolatban nem válaszolhatok. Vigyed a cuccaidat és takarodj az iskolámból! - mondta szigorúan.
Takarodjak?
- Ré multe par datu merte! - mondtam. - Maga velem nem üvöltözhet!
Ezzel hatalmas varázserőmnek köszönhetően nekivágtam a falnak, úgy, hogy kettétörjön a gerince.
- Most pedig megmondja nekem, hogy hol van Joseph! - kiabáltam.
- Tőlem akár meg is ölhetsz, de befogom a szám! - válaszolta.
- Agghrrrr! - üvöltöttem és becsaptam magam mögött az ajtót.
Én csak elköszönni akartam Josephtől, de itt valami nagyon nincs rendjén. Talán ő is csatlakozott, az Öljük meg a mutáns csajt klubhoz?!
Felszálltam a buszra, és elmentem Reimsbe, hogy találkozzam Isadoraval és Lewissel, akikkel együtt fogunk lakást bérelni.
- Sziasztok. - köszöntem.
- Szia Yvonne! - köszöntöttek vidáman.
Felmentünk a 4 emeletes házba, a 2.-ra, és bementünk a leendő lakásunkba.
- Vááá de jó, be van bútorozva! - visítottam. - Ezt nem is  mondtátok.
- Meglepetésnek szántuk. - mondta Lewis.
- És... Ömm... Ti fogtok a franciaágyon aludni? - kérdeztem, ugyanis 2 szoba volt, az egyikbe francia ágy, a másikba sima ágy.
Mindketten röhögésbe törtek ki, végül Lewis szólalt meg.
- Én azt hittem majd a két csaj.
- Á, vagy úgy. - elvörösödtem.
Leültünk a nappaliba egy sötétkék kanapéra, és beszélgetni kezdtünk.
- És mizu azzal a másik vámpírcsávóval? - kérdezte Isadora.
- Megszökött. Megkérdeztem az igazgatót, de amikor megpróbáltam elbájolni, nem válaszolt, és amikor varázsoltam és eltörtem a gerincét, akkor sem.
- Húú. Eltörted a gerincét? - mondta elismerően Lewis.
- Hát... igen, de nem vagyok rá túl büszke.
- Az kemény, akkor muszáj lesz megtalálnunk. A vérfarkascsajjal mizu, az is eltünt?
- Te jó ég! Fogalmam sincs, róla teljesen megfeledkeztem. - mondtam ijedten.
- Ne szivass. - tátotta el a száját Lewis.
- Én amúgy se foglalkoztam vele túlságosan, mert...
- Fabi vagy...Yvonne! Hahó! Ő akarta megölni az "apádat" azzal a csávóval és nem tudod, hogy hol van?! - kiabált Isadora. - A kis Josephért eltörted az igazgató gerincért, de ami a lényeg lenne... Á, hagyjuk is.
- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. - mondta lehangoltan Lewis.
Igazuk volt. Hiába vagyok erős, attól még ugyanaz a buta kislány maradtam, aki voltam.

 
1 óránk van eldönteni, hogy tényleg segíteni akarunk Roulnak, aki Fabi apja, a teremtőm, és egy őrült, aki kislányokból és tinédzserekből csinál vámpírt. Ha megtámadnám, természetellenes lenne, így az is, ha nem segítenék neki...
Döntöttem.
Lesz ami lesz, ennek így kell lennie.
- Fabienne Cousteau, elmegyünk. Te hogy döntöttél? - kérdeztem.
- Elmegyünk. - válaszolta. Ránéztem. Kicsit bizonytalan volt a tekintete.
- Biztos?
- Nincs más választásunk. - suttogta. Lényegében igaza volt.
Amióta vámpír lettem a ruhatáramat próbáltam felújítani, mert a régi énem körülbelül egy 5 éves kislány babájának a ruháit hordta. De sajnos még csak egy-két cuccot sikerült bevásárolnom, így muszáj volt Fabi segítségét kérnem.
Miután végeztünk az öltözködéssel (úgy öltöztünk fel, mint két szexi nyomozó, feszülős bőrgatyába, és fekete dzsekibe), rájöttünk, hogy 10 percünk maradt.
- Úristen! Mindjárt 6 óra! - kiabálta Fabi.
- Igen... Mondjuk én oda tudok érni csodás képességeimnek köszönhetően, de te...Boszorkány vagy. Ha koncentrálsz, neked is összejön valami teleportálás féleség.
- Jó, megpróbálom.
Terpeszbe tett lábbal, ökölbe tett kézzel, és remegő szájjal koncentrált. Aztán... Betört az ablak.
- FABI! - üvöltöttem.
Lassan kinyitotta... Fehér szemét.
- Mi van? - kérdezte, a hangja viszont normális volt.
- Az ablak... A szemed... - dadogtam.
Odament a falon lógó barokk stílusú kis ovális tükörhöz és velőtrázón felsikoltott.
- Most mit csináljak? - visította.
- Fogalmam sincs, de most nem ez a legnagyobb gondunk. Oda kell érnünk 6-ra és már csak 5 rohadt percünk maradt. - mondtam ingerülten. Aztán folytattam még idegesebben. - Egyébként hogyha a szemedet fehérré tudtad tenni, és az ablakot ki tudtad törni, akkor már csak tudsz egyebet is, nem?!
Fabi sírva fakadt.
- De Chloé... Még csak tegnap... Illetve ma jöttem rá, hogy mi vagyok, ne várd, hogy rögtön Harry Potter legyek, könyörgöm... - szipogta.
Sóhajtottam.
- Bocsánat, csak valahogy el kéne indulnunk, mert kifutunk az időből.
Fabi erősen koncentrált, úgy ahogyan az előbb, és szép lassan... köddé vált.
- Fab... - kiabáltam, de aztán rájöttem. Sikerült neki.

Odaérkeztem, ahova Fabi teleportálta magát, vagy akármit is csinált. Az erdő közepén lévő tisztáshoz érkeztünk, ahol már gyűltek a vérfarkasok és a vámpírok. Kisebb szófoszlányokat tudtam csak kivenni.
Boszorkány? Az lehetetlen... Évekkel ezelőtt eltűnt az összes... Miért nem szóltál?... Hol van a lány?... Meg kell halnia... Veszélyes ránk...
Nem kellett tovább fülelnem, hogy rájöjjek mi történik. Fabienne az utolsó boszorkány, és meg kell halnia... 
- Ott vannak. - jelentette ki érzelemmentes hangon Roul. 
- Roul Cousteau, igazán hálásak vagyunk, amiért az a cél vezérelte, hogy megölje a lányát, de ezt már születésekor meg kellett volna tennie, hogy ne legyenek ekkora bonyodalmak. - mondta egy kopasz, fekete szakállú középkorú vámpírférfi.
Roul sóhajtott egyet, majd megszólalt.
- Ő nem a lányom. 
- Tessék? - ordította Fabi és odaszaladt. 
- Fabienne szeretném befejezni. A nevem Matthieu Bourdais. A Bourdais család célja évszázadok óta az, hogy elfogják a boszorkányokat. Anyád nem elköltözött, hanem megöltük, ugyanis el akart téged bujtatni. Az apád, akinek a nevét felvettem, halandó ember volt, akit szintén meg kellett ölnünk, nehogy megvédjen... De sajnos beleestem abba a hibába, hogy nem akartalak téged megölni, mert olyan aranyos voltál, és a szívemhez nőttél. Azért váltam vámpírrá, hogy vámpírrá tehesselek és élhess tovább, de te nem hagytad.
- Maga egy Bourdais?! Már majdnem mondtam, hogy fújjuk le a kivégzést, amíg el nem kezdte a szívemhez nőtt-ös részt. - mondta megint a szakállas, majd elgondolkodott.
- A célja akkor is az volt, hogy megmentsen minket. - kiabálta be egy rövid szőke hajú vérfarkascsaj.
- Ez igaz, de a boszorkányt meg kell ölnünk, Bourdais fiú így vagy úgy. - mondta a szakállas.
- Miért nem tesszük őt is vámpírrá? - kérdezgette szinte mindenki a tömegből.
- Még soha nem volt olyan a történelmünk során, hogy egy boszorkányból vámpír lett volna. - mondta egy ősz hajú korosabb vámpírnő a szakállas mögül.
- Nem kockáztathatunk. Egyértelműen meg kell halnia ennek a sátáni lénynek. - ellenkezett a szakállas.
- Rendben van, Léopold. Az ítélet tehát megszületett. - jelentette ki az ősz hajú nő. - Matthieu Bourdais, ismertebb nevén, Roul Cousteau életben marad, viszont a nevelt lánya, egyben az Utolsó Boszorkány, Fabienne Cousteau meghal.
- Nem! - szólaltam fel és odarohantam Fabiékhoz. - Nem hiszem el, hogy közületek senkiben nem maradt annyi emberség, hogy ne adnátok ennek a lánynak egy esélyt arra, hogy ne legyen ártalmas ránk. - szünetet tartottam, majd folytattam. - Nézzetek rá! A szeme fehér és ijesztő, de miért ártana nekünk? Szerintetek, ha ti, nem bántalmaztátok volna a boszorkányokat, akartak volna ők minket valaha is bántani? Ugye szerintetek sem? Azt szeretném kérni, hogy...
- Elég lesz, nagyszájú. Az ítélet megszületett. Mint mondtam, nem kockáztathatunk. A vérfarkasok és a vámpírok megférnek egymás mellett ugyanis egyenlő az erejük, de a boszorkányok jóval hatalmasabbak nálunk, így nem engedhetjük meg, hogy közöttünk éljenek. - mondta Léopold. - Philipp, tedd a dolgod. - kiabált oda egy kigyúrt, barna hajú, copfos pasinak.
- HALÁL! - kiabálta Léonard.
- NEEE! - üvöltöttem Roullal, illetve Matthieuval egyszerre, de... Már késő volt. Nagy csattanás, és egy órási vérvörös, szépen kidolgozott karóval át lett döfve a szíve. Sírva fakadtam és láttam, hogy Matthieunak is könnyes a szeme. Odamentem hozzá.
- Nincs már remény? - suttogtam.
- Nincs. - mondta, aztán egy kis idő múlva megszólalt. - Talán van.
- Arra gondolsz amire én? - kérdeztem.
- Azt hiszem, de neked kell meg tenned, mert túl feltűnő lenne ha megpróbálnám magam kiszabadítani erről az ezüstláncról. 
Könnyes szemekkel ránéztem.
- Meg tudod csinálni.- mondta. - Siess, nincs sok ideje!
Elképesztő gyorsaságomnak köszönhetően azonnal az ezüst rácsra érkeztem, ami nagyon égetett, de meg kellett tennem Fabiért.
- Ó, csak sikerüljön. - mondtam gyorsan, és nekikezdtem. 

- Mi lesz ebből, jaj nekem, mi lesz ebből. - dünnyögte az ősz hajú nő, akiről kiderült Clothildenak hívták.
- Ksérltzni szbad nm? - mondtam, amennyire tudtam az ezüst szájpecekkel.
- Te csak ne makogj itt nekem, úgyse ér semmit. Meg kell találnunk ezt a félig vámpír, félig boszorkány szerzetet. Most pedig halál rátok, árulók! - ordította Clothilde.
Kész. Ennyi volt. Nem tudtam elbúcsúzni se anyától, se Fabiennetől. Ők voltak ketten a legfontosabbak az életemben. Örülök, hogy anyával a legnehezebb anyagi helyzetből is kitudtunk mászni, és betudtam jutni a világ legjobb kollégiumába, és meg tudtam ismerni a természetfeletti világot. Azt sajnálom, hogy nem tudtam leérettségizni... Egyébként eseménydús életem volt. Köszönöm, hogy megismerhettem Roult, nekem már csak Roul marad, és nagyon sajnálom, hogy többet nem tudhatok meg a vámpírságról. Köszönöm, hogy megmenthettem Fabiennet, aki sokkal jobban megérdemli az életet, mint én. Sajnálom, hogy Roult is végül megölik, a cinkostársamként, pedig ő tisztaszívű volt és élhetett volna. Az én életem viszont itt ér véget.
...és ebben a pillanatban, december 23.-án, Karácsony előtt egy nappal, amikor az óra 12-őt ütött, egyszerre döfte át e két ezüstkaró szivünket, Roullal együtt, akinek az utolsó másodpercben megtudtam fogni a kezét.
Vége.


Üzemeltető: Blogger.

Idő

Chat

Pages - Menu

Followers

Lájk?

Copyright 2009 - Törött égbolt...

Blogspot Theme designed by: Ray Creations, Ray Hosting.