- Még szép. Meg kell bosszulnunk Matthieu és Chloé halálát! - mondta Lewis.
- És te Isadora? Te segítesz nekem?
- Persze, én is. Nem tűröm tovább ezt az igazságtalanságot!
- Rendben van. Szeretném kérni, hogy ne hívjatok többet Fabienne Cousteaunak, az álnevem ezentúl Yvonne Salingré. - mondtam.
- Nem kéne előbb leérettségizned?
- Figyelj, Isadora, az az én gondom. Az következő év a bosszúról fog szólni, semmi másról, majd később leérettségizek, ha ennek vége. - emeltem fel a hangom.
Lewis Howard, 20 éves, amerikai vámpírpasi, akit Matthieu ismert, és felkerestem. Nagyon jófej, sokmindenben segít most nekem, és ez jól jön. Nagyon jól néz ki, sötétbarna haja és sötétbarna szeme van és még edzett is. Bár azt hiszem kint New Yorkban van valami barátnője.
Isadora Marjolain Jeunet, 19 éves, Provenceban élő vámpírcsaj, akit szintén Matthieu ismert, és megbízott benne, őt is felkerestem. Nagyon rövid, fiús, sötétszőke haja van, de ettől függetlenül nőiesen öltözködik. Mivel szingli, folyamatosan leskelődik pasik után, legyen az vámpír, ember vagy akár vérfarkas, neki mindegy.
Lewis 32 éve lett átváltoztatva, Isadora 18, ezért valamennyire azért tapasztaltak. Már elég jó barátok lettünk így hárman, ezért nem kell nagyon irányítgatnom őket, ami valljuk be, nem igazán megy nekem.
Utolsó napom a kollégiumban. Gyorsan felöltöztem, átrohantam Bernadettékhez, hogy elbúcsúzhassak tőlük.
- Kopp-kopp. - mondtam vidáman.
- Gyere... - mondta nyűgős hangon Léa.
- Halloood Fabi, hajnali 5 óra van? Vágod? Hajnali 5! - kiabált Bernadette.
- Bocsi, elköszönni jöttem. - mondtam halkan.
- Elköszönni?! - kérdezte szinte egyszerre Bernadette és Léa.
- Igen. - kezdtem. - Tudjátok... A szüleim itt haltak meg, a legjobb barátnőm is itt halt meg és nem igazán tudnék koncentrálni az érettségire. Tehát el kell mennem egy másik városba tanulni.
- Ó. Sajnálom. - keseredett el Léa.
- Én is. Hiányozni fogsz. - mondta Bernadette. - Majd Sabine-tól is köszönj el!
- Még szép. - rájuk mosolyogtam. Igazából eleinte utáltam őket, de már nagyon megkedveltem mindenkit. Chloénak persze ez nem sikerült... Benne valahogy mindig erősebb volt a gyűlölet, mint a szeretet.
Mindenkitől elköszöntem, akitől akartam, Léától, Bernadettetől, Sabinetől, és a többi osztálytárstól, fontosabb személytől. Kivéve Josephtől, akit sehol nem találtam, ezért amikor felmentem az igazgatóhoz megbeszélni a dolgokat, ezt is megkérdeztem tőle.
- Persze, nyugodtan távozhatsz, csak írd alá a papírokat. - mondta üveges tekintettel. Klassz dolog ez a bájolás, de nem igazán megy még.
Gyorsan aláírtam a papírokat, és bájolással kérdőre vontam.
- Hol van Joseph L'Arronge?
- Nem mondhatom meg. - mondta szintén üveges tekintettel. Ez azt jelenti, hogy a bájolás működött, de valami erősebb dologról volt szó. Mégis hogy lehet, hogy Josephnek, egy ilyen egyszerű kis vámpírfickónak nagyobb hatalma van nálam?!
- Pedig meg fogja mondani! - kiabáltam rá mostmár a bájolást és a varázserőmet is használva.
- Fabienne Cousteau! Ne merészelj velem ilyen hangnemben beszélni! Amit nem mondhatok meg, azt nem is fogom megmondani. - üvöltötte, de mostmár rendes volt a tekintete.
- Ho...ho...hogy lehetséges ez?! - dadogtam.
- A távozását megengedem, de Josephel kapcsolatban nem válaszolhatok. Vigyed a cuccaidat és takarodj az iskolámból! - mondta szigorúan.
Takarodjak?
- Ré multe par datu merte! - mondtam. - Maga velem nem üvöltözhet!
Ezzel hatalmas varázserőmnek köszönhetően nekivágtam a falnak, úgy, hogy kettétörjön a gerince.
- Most pedig megmondja nekem, hogy hol van Joseph! - kiabáltam.
- Tőlem akár meg is ölhetsz, de befogom a szám! - válaszolta.
- Agghrrrr! - üvöltöttem és becsaptam magam mögött az ajtót.
Én csak elköszönni akartam Josephtől, de itt valami nagyon nincs rendjén. Talán ő is csatlakozott, az Öljük meg a mutáns csajt klubhoz?!
Felszálltam a buszra, és elmentem Reimsbe, hogy találkozzam Isadoraval és Lewissel, akikkel együtt fogunk lakást bérelni.
- Sziasztok. - köszöntem.
- Szia Yvonne! - köszöntöttek vidáman.
Felmentünk a 4 emeletes házba, a 2.-ra, és bementünk a leendő lakásunkba.
- Vááá de jó, be van bútorozva! - visítottam. - Ezt nem is mondtátok.
- Meglepetésnek szántuk. - mondta Lewis.
- És... Ömm... Ti fogtok a franciaágyon aludni? - kérdeztem, ugyanis 2 szoba volt, az egyikbe francia ágy, a másikba sima ágy.
Mindketten röhögésbe törtek ki, végül Lewis szólalt meg.
- Én azt hittem majd a két csaj.
- Á, vagy úgy. - elvörösödtem.
Leültünk a nappaliba egy sötétkék kanapéra, és beszélgetni kezdtünk.
- És mizu azzal a másik vámpírcsávóval? - kérdezte Isadora.
- Megszökött. Megkérdeztem az igazgatót, de amikor megpróbáltam elbájolni, nem válaszolt, és amikor varázsoltam és eltörtem a gerincét, akkor sem.
- Húú. Eltörted a gerincét? - mondta elismerően Lewis.
- Hát... igen, de nem vagyok rá túl büszke.
- Az kemény, akkor muszáj lesz megtalálnunk. A vérfarkascsajjal mizu, az is eltünt?
- Te jó ég! Fogalmam sincs, róla teljesen megfeledkeztem. - mondtam ijedten.
- Ne szivass. - tátotta el a száját Lewis.
- Én amúgy se foglalkoztam vele túlságosan, mert...
- Fabi vagy...Yvonne! Hahó! Ő akarta megölni az "apádat" azzal a csávóval és nem tudod, hogy hol van?! - kiabált Isadora. - A kis Josephért eltörted az igazgató gerincért, de ami a lényeg lenne... Á, hagyjuk is.
- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. - mondta lehangoltan Lewis.
Igazuk volt. Hiába vagyok erős, attól még ugyanaz a buta kislány maradtam, aki voltam.
Utolsó napom a kollégiumban. Gyorsan felöltöztem, átrohantam Bernadettékhez, hogy elbúcsúzhassak tőlük.
- Kopp-kopp. - mondtam vidáman.
- Gyere... - mondta nyűgős hangon Léa.
- Halloood Fabi, hajnali 5 óra van? Vágod? Hajnali 5! - kiabált Bernadette.
- Bocsi, elköszönni jöttem. - mondtam halkan.
- Elköszönni?! - kérdezte szinte egyszerre Bernadette és Léa.
- Igen. - kezdtem. - Tudjátok... A szüleim itt haltak meg, a legjobb barátnőm is itt halt meg és nem igazán tudnék koncentrálni az érettségire. Tehát el kell mennem egy másik városba tanulni.
- Ó. Sajnálom. - keseredett el Léa.
- Én is. Hiányozni fogsz. - mondta Bernadette. - Majd Sabine-tól is köszönj el!
- Még szép. - rájuk mosolyogtam. Igazából eleinte utáltam őket, de már nagyon megkedveltem mindenkit. Chloénak persze ez nem sikerült... Benne valahogy mindig erősebb volt a gyűlölet, mint a szeretet.
Mindenkitől elköszöntem, akitől akartam, Léától, Bernadettetől, Sabinetől, és a többi osztálytárstól, fontosabb személytől. Kivéve Josephtől, akit sehol nem találtam, ezért amikor felmentem az igazgatóhoz megbeszélni a dolgokat, ezt is megkérdeztem tőle.
- Persze, nyugodtan távozhatsz, csak írd alá a papírokat. - mondta üveges tekintettel. Klassz dolog ez a bájolás, de nem igazán megy még.
Gyorsan aláírtam a papírokat, és bájolással kérdőre vontam.
- Hol van Joseph L'Arronge?
- Nem mondhatom meg. - mondta szintén üveges tekintettel. Ez azt jelenti, hogy a bájolás működött, de valami erősebb dologról volt szó. Mégis hogy lehet, hogy Josephnek, egy ilyen egyszerű kis vámpírfickónak nagyobb hatalma van nálam?!
- Pedig meg fogja mondani! - kiabáltam rá mostmár a bájolást és a varázserőmet is használva.
- Fabienne Cousteau! Ne merészelj velem ilyen hangnemben beszélni! Amit nem mondhatok meg, azt nem is fogom megmondani. - üvöltötte, de mostmár rendes volt a tekintete.
- Ho...ho...hogy lehetséges ez?! - dadogtam.
- A távozását megengedem, de Josephel kapcsolatban nem válaszolhatok. Vigyed a cuccaidat és takarodj az iskolámból! - mondta szigorúan.
Takarodjak?
- Ré multe par datu merte! - mondtam. - Maga velem nem üvöltözhet!
Ezzel hatalmas varázserőmnek köszönhetően nekivágtam a falnak, úgy, hogy kettétörjön a gerince.
- Most pedig megmondja nekem, hogy hol van Joseph! - kiabáltam.
- Tőlem akár meg is ölhetsz, de befogom a szám! - válaszolta.
- Agghrrrr! - üvöltöttem és becsaptam magam mögött az ajtót.
Én csak elköszönni akartam Josephtől, de itt valami nagyon nincs rendjén. Talán ő is csatlakozott, az Öljük meg a mutáns csajt klubhoz?!
Felszálltam a buszra, és elmentem Reimsbe, hogy találkozzam Isadoraval és Lewissel, akikkel együtt fogunk lakást bérelni.
- Sziasztok. - köszöntem.
- Szia Yvonne! - köszöntöttek vidáman.
Felmentünk a 4 emeletes házba, a 2.-ra, és bementünk a leendő lakásunkba.
- Vááá de jó, be van bútorozva! - visítottam. - Ezt nem is mondtátok.
- Meglepetésnek szántuk. - mondta Lewis.
- És... Ömm... Ti fogtok a franciaágyon aludni? - kérdeztem, ugyanis 2 szoba volt, az egyikbe francia ágy, a másikba sima ágy.
Mindketten röhögésbe törtek ki, végül Lewis szólalt meg.
- Én azt hittem majd a két csaj.
- Á, vagy úgy. - elvörösödtem.
Leültünk a nappaliba egy sötétkék kanapéra, és beszélgetni kezdtünk.
- És mizu azzal a másik vámpírcsávóval? - kérdezte Isadora.
- Megszökött. Megkérdeztem az igazgatót, de amikor megpróbáltam elbájolni, nem válaszolt, és amikor varázsoltam és eltörtem a gerincét, akkor sem.
- Húú. Eltörted a gerincét? - mondta elismerően Lewis.
- Hát... igen, de nem vagyok rá túl büszke.
- Az kemény, akkor muszáj lesz megtalálnunk. A vérfarkascsajjal mizu, az is eltünt?
- Te jó ég! Fogalmam sincs, róla teljesen megfeledkeztem. - mondtam ijedten.
- Ne szivass. - tátotta el a száját Lewis.
- Én amúgy se foglalkoztam vele túlságosan, mert...
- Fabi vagy...Yvonne! Hahó! Ő akarta megölni az "apádat" azzal a csávóval és nem tudod, hogy hol van?! - kiabált Isadora. - A kis Josephért eltörted az igazgató gerincért, de ami a lényeg lenne... Á, hagyjuk is.
- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. - mondta lehangoltan Lewis.
Igazuk volt. Hiába vagyok erős, attól még ugyanaz a buta kislány maradtam, aki voltam.
1 megjegyzés:
Nagyon klassz lett! Várom a folytatást!
Megjegyzés küldése