Döntöttem.
Lesz ami lesz, ennek így kell lennie.
- Fabienne Cousteau, elmegyünk. Te hogy döntöttél? - kérdeztem.
- Elmegyünk. - válaszolta. Ránéztem. Kicsit bizonytalan volt a tekintete.
- Biztos?
- Nincs más választásunk. - suttogta. Lényegében igaza volt.
Amióta vámpír lettem a ruhatáramat próbáltam felújítani, mert a régi énem körülbelül egy 5 éves kislány babájának a ruháit hordta. De sajnos még csak egy-két cuccot sikerült bevásárolnom, így muszáj volt Fabi segítségét kérnem.
Miután végeztünk az öltözködéssel (úgy öltöztünk fel, mint két szexi nyomozó, feszülős bőrgatyába, és fekete dzsekibe), rájöttünk, hogy 10 percünk maradt.
- Úristen! Mindjárt 6 óra! - kiabálta Fabi.
- Igen... Mondjuk én oda tudok érni csodás képességeimnek köszönhetően, de te...Boszorkány vagy. Ha koncentrálsz, neked is összejön valami teleportálás féleség.
- Jó, megpróbálom.
Terpeszbe tett lábbal, ökölbe tett kézzel, és remegő szájjal koncentrált. Aztán... Betört az ablak.
- FABI! - üvöltöttem.
Lassan kinyitotta... Fehér szemét.
- Mi van? - kérdezte, a hangja viszont normális volt.
- Az ablak... A szemed... - dadogtam.
Odament a falon lógó barokk stílusú kis ovális tükörhöz és velőtrázón felsikoltott.
- Most mit csináljak? - visította.
- Fogalmam sincs, de most nem ez a legnagyobb gondunk. Oda kell érnünk 6-ra és már csak 5 rohadt percünk maradt. - mondtam ingerülten. Aztán folytattam még idegesebben. - Egyébként hogyha a szemedet fehérré tudtad tenni, és az ablakot ki tudtad törni, akkor már csak tudsz egyebet is, nem?!
Fabi sírva fakadt.
- De Chloé... Még csak tegnap... Illetve ma jöttem rá, hogy mi vagyok, ne várd, hogy rögtön Harry Potter legyek, könyörgöm... - szipogta.
Sóhajtottam.
- Bocsánat, csak valahogy el kéne indulnunk, mert kifutunk az időből.
Fabi erősen koncentrált, úgy ahogyan az előbb, és szép lassan... köddé vált.
- Fab... - kiabáltam, de aztán rájöttem. Sikerült neki.
Odaérkeztem, ahova Fabi teleportálta magát, vagy akármit is csinált. Az erdő közepén lévő tisztáshoz érkeztünk, ahol már gyűltek a vérfarkasok és a vámpírok. Kisebb szófoszlányokat tudtam csak kivenni.
Boszorkány? Az lehetetlen... Évekkel ezelőtt eltűnt az összes... Miért nem szóltál?... Hol van a lány?... Meg kell halnia... Veszélyes ránk...
Nem kellett tovább fülelnem, hogy rájöjjek mi történik. Fabienne az utolsó boszorkány, és meg kell halnia...
- Ott vannak. - jelentette ki érzelemmentes hangon Roul.
- Roul Cousteau, igazán hálásak vagyunk, amiért az a cél vezérelte, hogy megölje a lányát, de ezt már születésekor meg kellett volna tennie, hogy ne legyenek ekkora bonyodalmak. - mondta egy kopasz, fekete szakállú középkorú vámpírférfi.
Roul sóhajtott egyet, majd megszólalt.
- Ő nem a lányom.
- Tessék? - ordította Fabi és odaszaladt.
- Fabienne szeretném befejezni. A nevem Matthieu Bourdais. A Bourdais család célja évszázadok óta az, hogy elfogják a boszorkányokat. Anyád nem elköltözött, hanem megöltük, ugyanis el akart téged bujtatni. Az apád, akinek a nevét felvettem, halandó ember volt, akit szintén meg kellett ölnünk, nehogy megvédjen... De sajnos beleestem abba a hibába, hogy nem akartalak téged megölni, mert olyan aranyos voltál, és a szívemhez nőttél. Azért váltam vámpírrá, hogy vámpírrá tehesselek és élhess tovább, de te nem hagytad.
- Maga egy Bourdais?! Már majdnem mondtam, hogy fújjuk le a kivégzést, amíg el nem kezdte a szívemhez nőtt-ös részt. - mondta megint a szakállas, majd elgondolkodott.
- A célja akkor is az volt, hogy megmentsen minket. - kiabálta be egy rövid szőke hajú vérfarkascsaj.
- Ez igaz, de a boszorkányt meg kell ölnünk, Bourdais fiú így vagy úgy. - mondta a szakállas.
- Miért nem tesszük őt is vámpírrá? - kérdezgette szinte mindenki a tömegből.
- Még soha nem volt olyan a történelmünk során, hogy egy boszorkányból vámpír lett volna. - mondta egy ősz hajú korosabb vámpírnő a szakállas mögül.
- Nem kockáztathatunk. Egyértelműen meg kell halnia ennek a sátáni lénynek. - ellenkezett a szakállas.
- Rendben van, Léopold. Az ítélet tehát megszületett. - jelentette ki az ősz hajú nő. - Matthieu Bourdais, ismertebb nevén, Roul Cousteau életben marad, viszont a nevelt lánya, egyben az Utolsó Boszorkány, Fabienne Cousteau meghal.
- Nem! - szólaltam fel és odarohantam Fabiékhoz. - Nem hiszem el, hogy közületek senkiben nem maradt annyi emberség, hogy ne adnátok ennek a lánynak egy esélyt arra, hogy ne legyen ártalmas ránk. - szünetet tartottam, majd folytattam. - Nézzetek rá! A szeme fehér és ijesztő, de miért ártana nekünk? Szerintetek, ha ti, nem bántalmaztátok volna a boszorkányokat, akartak volna ők minket valaha is bántani? Ugye szerintetek sem? Azt szeretném kérni, hogy...
- Elég lesz, nagyszájú. Az ítélet megszületett. Mint mondtam, nem kockáztathatunk. A vérfarkasok és a vámpírok megférnek egymás mellett ugyanis egyenlő az erejük, de a boszorkányok jóval hatalmasabbak nálunk, így nem engedhetjük meg, hogy közöttünk éljenek. - mondta Léopold. - Philipp, tedd a dolgod. - kiabált oda egy kigyúrt, barna hajú, copfos pasinak.
- HALÁL! - kiabálta Léonard.
- NEEE! - üvöltöttem Roullal, illetve Matthieuval egyszerre, de... Már késő volt. Nagy csattanás, és egy órási vérvörös, szépen kidolgozott karóval át lett döfve a szíve. Sírva fakadtam és láttam, hogy Matthieunak is könnyes a szeme. Odamentem hozzá.
- Nincs már remény? - suttogtam.
- Nincs. - mondta, aztán egy kis idő múlva megszólalt. - Talán van.
- Arra gondolsz amire én? - kérdeztem.
- Azt hiszem, de neked kell meg tenned, mert túl feltűnő lenne ha megpróbálnám magam kiszabadítani erről az ezüstláncról.
Könnyes szemekkel ránéztem.
- Meg tudod csinálni.- mondta. - Siess, nincs sok ideje!
Elképesztő gyorsaságomnak köszönhetően azonnal az ezüst rácsra érkeztem, ami nagyon égetett, de meg kellett tennem Fabiért.
- Ó, csak sikerüljön. - mondtam gyorsan, és nekikezdtem.
- Mi lesz ebből, jaj nekem, mi lesz ebből. - dünnyögte az ősz hajú nő, akiről kiderült Clothildenak hívták.
- Ksérltzni szbad nm? - mondtam, amennyire tudtam az ezüst szájpecekkel.
- Te csak ne makogj itt nekem, úgyse ér semmit. Meg kell találnunk ezt a félig vámpír, félig boszorkány szerzetet. Most pedig halál rátok, árulók! - ordította Clothilde.
Kész. Ennyi volt. Nem tudtam elbúcsúzni se anyától, se Fabiennetől. Ők voltak ketten a legfontosabbak az életemben. Örülök, hogy anyával a legnehezebb anyagi helyzetből is kitudtunk mászni, és betudtam jutni a világ legjobb kollégiumába, és meg tudtam ismerni a természetfeletti világot. Azt sajnálom, hogy nem tudtam leérettségizni... Egyébként eseménydús életem volt. Köszönöm, hogy megismerhettem Roult, nekem már csak Roul marad, és nagyon sajnálom, hogy többet nem tudhatok meg a vámpírságról. Köszönöm, hogy megmenthettem Fabiennet, aki sokkal jobban megérdemli az életet, mint én. Sajnálom, hogy Roult is végül megölik, a cinkostársamként, pedig ő tisztaszívű volt és élhetett volna. Az én életem viszont itt ér véget.
...és ebben a pillanatban, december 23.-án, Karácsony előtt egy nappal, amikor az óra 12-őt ütött, egyszerre döfte át e két ezüstkaró szivünket, Roullal együtt, akinek az utolsó másodpercben megtudtam fogni a kezét.
Vége.