Miközben Párizs eldugottabb utcáin sétálgattam, az iPodomat hallgatva, valami rettenetes hörgést hallottam a közelből. Elindultam a hang irányába és egy magzatpózban görnyedő fekete dzsekis pasit láttam.
- Jól vagy? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Én... Jól vagyok. - nyögte ki a férfi.
- Nem úgy néz ki. - mondtam és leguggoltam mellé, hogy lássam az arcát. Elvettem a kezeit az arca elöl és olyan makulátlan fehér bőrt, mint amilyen az övé volt, még életemben nem láttam. Még Roul is próbált magán segíteni, de ez az ember ízig-vérig vámpír volt. - Te... egy...
- Vámpír vagyok. Én azt hittem Franciaországban már rég nem élnek vérfarkasok és ezért nem is számíthattam rájuk, de miközben barátnőmhöz, Nadinehez igyekeztem rám támadt két velem egykorú férfi, meg egy szintén velem egykorú vörös hajú nő. Vigyázz te is magadra, rettentő veszélyesek.
- Értem, de szerintem engem nem fognak bántani. - mondtam alig hallhatóan.
- CSAK NEM SZÖVETKEZTÉL VELÜK?! - rámüvöltött és szépen lassan felállt és hátrálni kezdett.
- Ismered Roult? - kérdeztem.
- Azt a pedofil állatot?
- Azt hiszem. Ő teremtett engem...
- Ez érthető. - vágott közbe.
- ...És Angliából jöttek vérfarkasok, hogy megöljék, mert ez már beteges amit művel. Én belementem, de...
- Senki sem ölheti meg a teremtőjét. Drága pici naiv kutyuskák ezt úgy látszik nem tudják. Amúgy mi a neved?
- Chloé Betranche. Neked?
- Salomon Neufmarche.
- Te jó ég, a dédnagymamám ezer éves könyveibe olvastam Neufmarche nevű emberekről.
- Igen, mivel 1718-ban születtem, és sok legenda maradt a családunkról.
- EZERHÉTSZÁZTIZENNYOLCBAN? - visítottam.- Ugye csak ugratsz?!
- Nem. Hahó! Vámpír vagyok. Attól még, hogy a drága Roul túl sok mindent tud az nem azt jelenti, hogy nincsenek nála jóval idősebb vámpírok.
- Igen Roult csak 18 éve változtatták át.
- Tudom. Csak azt nem tudom, hogy ki.
- Azt én se. - tovább beszélgettünk, kiderült, hogy őt 22 éves korában változtatták át és egyébként meg 294 éves. Kicsit be is kajáltunk, miközben sétálgattunk. Nagyon jól nézett ki, de van egy bizonyos emberbarátnője, Nadine. Pff mifféle vámpír tart emberbarrátnőt? Mi ez, Alkonyat?
Hazaértem. Már mindenki otthon volt, és üvöltözéseket hallottam.
- Rohanj akkor a kis stricidhez! - hallottam Gus üvöltő hangját.
- Értsd már meg Gustave, hogy nincs köztünk semmi, csak egy barát. - üvöltötte anyám.
- Igen?! Barátokkal nem fekszem le!
- Te ezt nem értheted... - suttogta anya.
- Nem érthetem? De nagyonis jól értem, hogy MEGCSALTÁL. - ordította torka szakadtából Gus és anyát figyelte, ahogy berohan a fürdőszobába becsapva maga mögött az ajtót. Nem értettem anya miért csalná meg élete értelmét, de aztán rájöttem. Én voltam. Amikor tegnap elbájoltam anyát. Az egész az én hibám. Sírni kezdtem, amiért én rontottam el anyu boldogságát, és a pénzforrásunkat... Nekem nincs szivem... Úgy megváltoztam... Senkit sem szeretek...Ki lett belőlem ölve minden érzés, vagy mi történt?!
- Szivem ne sírj, nem történt semmi. - megsimogatta a fejemet anyu miután kijött a fürdőszobából.
- Az én hibám... - szipogtam.
- Ugyan már miért lenne a te hibád?!
- Mert én... Mindegy. - nyögtem ki.
- Kicsim feküdj le, már késő van. Jó éjszakát. - és két puszit nyomott az arcomra.
Besétáltam a szobámba, de utoljára még hátranéztem anyura aki ma este nem a szobájában aludt.
Olvastam, tévéztem, és egyéb dolgokkal elütöttem az éjszakát, mint mindig. Reggel csönd volt. Gondolom már mind elmentek dolgozni, ezért nem akartam őket zavarni, úgyhogy írtam egy levelet, amin közöltem, hogy visszamentem a koleszba.
Amikor beléptem, olyan érzésem volt, mintha egy hónapot lettem volna távol annyira megváltozott minden. Kifestették az aulát, tele tették új plakátokkal, szórólapokkal a falakat.
- Szia Chloé, örülök, hogy visszajöttél! - vigyorgott rám az igazgatónő egy stréber kilencedikessel a sarkában.
- Jónapot! - köszöntem és már mentek is tovább. Örültem, hogy nem mondott többet.
Benyitottam a szobámba és Fabienne nem volt bennt. Mindegy én örültem, hogy végre itthon vagyok és leültem, kikentem a szemem és átmentem Léáékhoz hátha ott tartanak valami összejövetelt.
Bekopogtam.
- Szabaaad! - visította Bernadette és bementem. Ő volt bent, Léa, Sabine és még egy pár lány, és ha jól láttam Fabienne is ott volt fekete pentagramos pokróccal betekerve. Azt hiszem pörgetőztek.
- Hé nyuszika, nem szállsz be? - kérdezte az egyik csaj.
- Hát persze, szivecském. - válaszoltam. Idegbajt kaptam ezektől a kis picsáktól.
- Szia Fabi! - rámosolyogtam, de ő nem viszonozta.
Egyébként a pörgető az egy olyan járték, hogy van egy tábla amin van egy nyíl, megpörgetik és az illető akire rámutat a nyíl, annak meg kell csinálnia egy durva dolgot, amit az előző válaszoló mond. Ha pedig nem csinálja meg le kell vennie egy ruhadarabot, amit akkor vehet vissza, ha megcsinálja azt, amit másnak adtak, ezáltal az akinek ezt adták, nem kell vetkőznie, mert olyan mintha ő csinálta volna meg.
Egyébként egyáltalán nem akartam játszani, de Fabinak tudnia kellett, hogy holnap akarják megölni az apját.
- Hé! - mondtam halkan, hogy csak ő hallja. - Ugye, tudod mi lesz holnap?
- Hagyjál. - morogta.
- De hát Roult meg akarják ölni. Ennyire nem érdekel?
- Nem. - mondta.
A nyíl rám mutatott, az a csaj aki nyuszikának hívott, ő pörgetett.
- Bocs elmondanátok, hogy hívják? - kérdezte a többiektől.
- Chloénak, de mindenki csak Szöszi Samarának hívja. - mondta Sabine és összeröhögött a csajokkal. Még Fabi is nevetett. Aztán Sabine a csajszi fülébe súgott valami
- Tehát Samara. Én Bogdana Szelezsán vagyok, egy kemény román csaj, úgyhogy jobb ha nem kezdesz ki velem. Amit pedig meg kell tenned, az az, hogy átmész Pierrékhez és beleharapsz a nyakába, tudod mint azon a bizonyos órán akartad. Most megteheted. - vigyorgott Bogdana.
- Grr. - röhögött Bernadette.
Na nem. Ezt azért nem. De vetkőzni sem akartam, fűzős felső volt rajtam, fekete bőrnadrág és csatos térdig érő bakancs. Azt sem akartam, hogy megszivassanak azzal, hogy mondjuk nem adják valamimet vissza...
- Jó. - és kimentem Bogdanaval a nyomomban, mert neki kellett felügyelnie, de aztán a többiek is utánunk jöttek.
Beértünk Pierre és Augustin szobájába. Ők az ajtóban maradtak én meg odamentem Pierrehez, aki épp römizett barátjával és annyira zavarban volt, hogy elejtette az összes lapját.
- Hello. Hmm... Lenne kedved egy kicsit játszani valami mást? - mondtam kéjesen.
- Öö... Én... Vagyis, nem... Illetve lenne kedvem... Igen, azt hiszem. - dadogta, és lesmároltam. Ott smároltunk egy ideig aztán rátapadtam a nyakába, előszőr csak gyengén huztam a szemfogaimat végig a nyakán, aztán lefeküdt a földre, én ráfeküdtem és beleharaptam a nyakába.