A történetem pontosan 8 éve kezdődött, Párizsban. Marseilleban születtem, de a szüleim elváltak, így elköltöztünk anyával a fővárosba. Pontosan a születésnapomon váltak el és utána egy héttel jöttünk ide. Gyönyörű ajándék, mondhatom. Mindössze 12 éves voltam ekkor és az iskolaváltás igen csak megviselt. Bentlakásos iskolába íratott anya, mert nem tudott mit csinálni. Különcnek éreztem magam, egyáltalán nem ment a beilleszkedés. Az osztálytársaim lenéztek, kinevettek, és csúfoltak. A szobatársam egy gót lány volt és én próbáltam néha egy két szót váltani vele, de sohasem sikerült. Mindig bedugta a fülébe a zenelejátszót, elvonult a szoba sarkába és sírt. Minden áldott éjjel megállás nélkül sírt. Mivel nem engedte, hogy egyáltalán megszólítsam, nem igazán tudtam mi lehet a baja. Fabienne Cousteau-nak hívták és nem, nem tőle tudtam meg, az ajtónkra volt kiírva. Nagyon tetszett a neve és amikor odamentem volna megdicsérni, milyen gyönyörű neve van, még csak rám se nézett csak betakarta magát és csak annyit tudtam kikövetkeztetni, hogy a nyakáig szétfojt sminkje mögül morog valamit. Ilyen volt tehát 5 év unalom egy gót szobatársal.
Egy barátom sem volt, egészen a végzős évekig, amikor is megváltozott az életem. 17 éves voltam, a nyaram elég szörnyű volt, anyával is alig találkoztam, mert az új munkahelyen megállás nélkül túlórázott (volt, mikor bent is aludt) hétvégéken volt csak otthon, az egy szobás kis panellakásban, én természetesen a földön kuporogtam a viszonylag kényelmesre megcsinált párnákból, plédekből összerakott kis ágyamon. Nem álltunk túl jól anyagilag, hiszen csak ketten voltunk. Én bevallom akartam nyári munkát, de mindenhol teltház volt, sehova nem vettek volna fel. Szeptemberben végre visszatértünk az iskolába, én nagyon vártam és valahogy úgy éreztem mindenki megváltozott. Tavaly nem így festettek. Mintha mindenki boldogabbnak tűnt volna. Legnagyobb meglepetésemre amint beléptem a szobába, Fabienne ült az ágyán és olvasott, amit eddig soha nem láttam ezelőtt. Megpillantott, felnézett a könyvéből és nagy mosollyal az arcán köszönt és átölelt. Természetesen nagyon örültem, hogy végre 5 év után megkedvelt. Vagy nem tudom, egyszerűen feloldódott. Innentől kezdve nagyon jóban voltunk, minden programot együtt csináltunk, egész este fenn voltunk és mindketten olvastunk aztán beszélgettünk és jókat nevetgéltünk. Csak nem mi voltunk a leghangosabb páros az iskolában. Több évnyi hallgatás, szomorkodás után, egymásnak panaszoltuk, hogy mennyire de mennyire gonoszak az osztálytársaink. Végre volt igazi barátnőm, akivel mindent megosztottam. Emlékszem utoljára Marseille-be volt igazi barátnőm. De a kapcsolattartás abbamaradt, szerintem biztos nem ismerne már meg. Gót barátnőmből egy valamit soha nem lehetett kiszedni... Még pedig, hogy soha de soha nem akarta elmondani, hogy miért sírja ki éjfél környékén a szemét és áztatja el a párnáját a fekete, füstös sminkjével. Akármennyire is szerettük egymást, az ilyen mély és fájdalmas gondjaiba nem avatott bele. Ellentétben velem, aki a szülei válásáról a legpontosabb részletekig mindent elmondott.
Minden nap együtt mentünk órákra. Az én tanulmányi eredményeim viszonylag jók, az övé viszont... Nem a legjobbak. Az összes tanár utálta és mindenki a rosszabb jegyet adta neki. Ha véletlenül ötösre vagy négyesre írt volna meg egy dolgozatot, gyanút fogtak, hogy biztos puskázott. Pedig nem, mert volt mikor rávettem, hogy tanuljon rendesen, mert bármennyire is szánalmas vagyok, ezt kértem tőle 18. születésnapomra, hogy ne merjen megbukni.
Egyik nap, december másodikán történt életem fordulópontja. Fabienne apja érkezett az iskolába látogatásképpen. De a lánya egyáltalán nem üdvözölte, egyszer sem ment oda hozzá és folyamatosan azt mondogatta kerüljem el, jó messziről. Azt nem tudtam meg, hogy miért, de abba a hiába estem, hogy később elkezdtem vele beszélgetni. Hűvös tekintete volt, hófehér bőre, vöröses barna szeme és alig látszott többnek 25-nél. Ez nem gót volt ez inkább olyan... Olyan furcsa, nem találtam rá szavakat. Valahogy vonzott, valahogy mindig azt éreztem beszélnem kell vele. Állandóan engem nézett, hideg tekintetét egész nap az enyémbe fúrta, mindemellett elképesztően jól nézett ki. De bennem volt az, hogy akármennyire jól is néz ki, a legjobb barátnőm apja. Amit nem bírtam felfogni, hiszen annyira fiatalnak nézett ki.
Az óra éjfélt ütött már, Fabienne befejezte a könyve utolsó oldalát és azzal köszönt el, hogy holnap belekezd egy sokkal jobba. Majd elaludt. De én nem bírtam magammal, mert nyugtalanított az a titokzatos férfi, aki ott volt az iskolába még mindig. Valami arra késztetett, hogy menjek ki és keressem fel és beszéljek vele. Tehát kiléptem volna az ajtón, de egy kéz magával ragadott.
- Ellenállhatatlan vagy. Egész nap téged figyeltelek, a tested, a mozdulataid, a vérpiros szádat és az élettel teli szemedet. - Roul volt az, Fabienne apja. Az a férfi akinek a szavai egyszerűen gyönyörűek voltak és hagytam magam, de mondanom kellett valamit.
- Köszönöm. A szavai lenyűgözőek, de nem értem mit akarhat pont tőlem.
- Téged. - mondta vadul és a nyakamhoz hajolt. Végigszagolta és nyalogatni kezdte.
- De én... - hagytam, mert fogalmam sem volt mit akarhat, de tudtam viszont azt, hogy nem fog megerőszakolni, ahhoz túl finoman bánt velem. Sejtelmem sem volt arról, hogy...
Egyre hevesebben és hevesebben nyalogatta a nyakamat aztán azt történt, amit soha nem gondoltam volna. A nyakamba mélyesztette a fogait és beleharapott. Nem fájt egy cseppet sem... Roul vámpír. Fabienne apja egy vámpír. Én voltam az áldozata. Annyi mindent gondoltam egy másodperc alatt a fejemben, miközben a vámpírméreg szétfojt a testemben és éreztem ahogyan meghalok. Szörnyű érzés. Halott voltam. De csak egy pár pillanatig, mert Roul a számba csepegtette a vérét, én meg borzasztóan nagy vágyat éreztem, hogy igyak. Rengeteget ittam a véréből, azt hittem majdnem megöltem.
- Állj! Mondom állj! - üvöltött rám.
- Még akarok! Még, ez kevés! - hatalmas éhséget éreztem és semmi nem érdekelt, az se, hogy anya mit gondolna most rólam, meg az se, ha Fabienne megtudná elveszteném az egyetlen barátomat. De csak az emberi vér érdekelt.
- Ezért jöttem, mert hogy te vagy a legmegfelelőbb számommra.
- Fabienne akkor miért nem vámpír? Isteni érzés.
- Azért, mert ő így látja jónak. Ő meg akar maradni jó embernek, mint az anyja. Aki amióta vámpír vagyok, elhagyott.
- Ez szörnyű. Hogy szerezhetnék vért? Az egész iskolát nem irthatom ki vagy nem tehetek vámpírrá mindenkit.
- Esténként kiosonsz és egy elég lerobbant utcán vadászol. Velem. Várni foglak minden nap, pontban éjfélkor. Kövesd az illatom és megtalálsz. Légy óvatos, ne áruld el senkinek mi vagy, hogy én mi vagyok. A lányomnak se beszélj erről. Legyen minden úgy, ahogy eddig. Innentől kezdve nem kell majd aludnod, így mindig tudsz velem jönni. Örülök, hogy elvégeztem a kötelességem, tanítványom. - majd egy elképesztően gyönyörű mosollyal távozott, én bólogattam, majd intettem neki.
Reggel 6 órakor láttam, hogy Fabienne ébredezik. Egész este azon szenvedtem, hogy küzdjem le a vágyat ami hajtott, hogy ki kell szívnom a vérét. Nagyon erős, finom a vére illata. Nem egészen bírtam magammal és este többször fölé hajoltam, de azért az érzések néha erősebbek az éhségnél.
- Jó reggelt. Mindjárt jön Mrs Crine kelteni minket. Fel kéne öltözni... - és egy pillanatra rám nézett - Chloé, hogy te milyen fehér vagy. Mindig ilyen voltál?
- Szia. Nem hinném, vagyis igen, amint látod. Tél van ilyenkor nem vagyunk barnák. Te is fehér vagy, ha már itt tartunk. Hmmmmm.. - nem bírtam magamon uralkodni és egy mélyet szippantottam a levegőbe és éreztem az illatokat.
- Jól vagy? - nézett mélyen a szemembe.
- Ja, igen, persze. Tökéletesen. - hirtelen átugrott az ágyamra és onnan kezdett el faggatni.
- Chloé olyan furcsán viselkedsz. Ugye nem találkoztál tegnap apámmal?
- Nem, nem dehogy is. Amúgy is olyan ijesztőnek tűnt, nem nagyon akartam a közelébe menni. - aztán kínosan elnevettem magam.
- Értem. - végül sikerült megnevettetnem és vele nevettem.
Mrs Crine (matematika tanár, de mindig ő jön be szólni nekünk) érkezése előtt még gyorsan felöltöztünk, valahogy a vörös ruháimat és kiegészítőimet aggattam magamra egy pár dolgot kaptam a kis gót szobatársamtól. Nagyon érdekes, de megtetszettek a sötét, vörös, horrorisztikus cuccok. Ketten leszaladtunk az ebédlőbe megreggelizni. Mindenki érdekesen nézett végig rajtunk. Egy szőke lány, az osztálytársam, Bernadette, odajött hozzánk.
- Na mi az Kló, te is besötétültél? - erre a körülötte lévő lány társaság is felnevetett. Iszonyú düh volt bennem, legszívesebben az utolsó csepp vérig kiszívtam volna a nyakát...
- Hagyjatok már minket békén! Hülye libák. - védett meg Fabienne és ahogy elvettem a lekváros buktát a gyümölcsteával együtt, elrángatott. De úgy, hogy a tea ki is löttyent.
Leültünk, jó messzire mindenkitől. Bele ittam a teába. Szinte semmi ízt nem éreztem. Egyáltalán nem kívántam. Aztán beleettem a buktába de nem bírtam lenyelni. Nem kívántam, nem laktatott. Fabienne észrevette, hogy nem eszem semmit.
- Hogy hogy nem eszel? A kedvenced van!
- Tudom, de... - rájöttem, hogy ő tudja, hogy az apja vámpír és gyanút fogna, ezért muszáj volt azt imitálnom, hogy eszek - Nyugi, csak félrenyeltem. - megpróbáltam lenyelni a falatokat, de nagyon rossz volt. Mintha egy kiló homokot öntenének le a torkomon. Barátnőm arcán láttam a megkönnyebbülést és megsimogatta karomat.
A nehézkes reggelizés után elkezdődtek az órák. Folyamatosan Roul-on járt az eszem, hogy vajon ő, hogy tud magán uralkodni? Meg hasonló kérdések. A vér illata állandóan nyaggatott, nem hagyott nyugodni. Harmadik órán már az előttem ülő fiú (Pierre) annyira ingerelt, hogy akaratomon kívül megfogtam a nyakát, előre hajoltam és... Ráeszméltem, hogy mit csinálok, mert már mindenki engem nézett (Fabienne is!) és az egészet gyorsan megindokoltam azzal, hogy nem tudtam elolvasni, hogy mi van a táblán és az ő füzetébe lestem bele. Elég hiteltelen indoklás volt, de azt hiszem mindenki megelégelte, mert mosolyogva bólintottak. Bernadette, Léa (hosszú barna hajú, lány osztálytárs) és Fabienne viszont nem vette le rólam a szemét és egész nap engem néztek. Hiába tiltakoztam, miszerint én tényleg csak nem láttam normálisan a táblát. Végül is csak harmadik padban ültem... Órák után lebombáztak a kérdéseikkel.
- Háhá, pedig olyan voltál, mintha ki akartad volna szívni Pierre nyakát. - közölte velem Léa.
- Mutasd meg a fogad! Most! - utasított Fabienne. Jaj, ne. Roul kérlek most ments meg!
- Izé.. Mi lenne, ha... Bocsi ezt fel kell vennem! - eléggé béna megoldás, de csak így tudtam elterelni magamról a figyelmet. Telefonhívást imitáltam, így félre tudtam vonulni és legalább leszálltak rólam, mert intettek egyet és elmentek ebédelni és, hogy majd ott megvárnak.
Nem, az képtelenség volt, hogy megint végig szenvedjem a kajálást, mert Fabienne, nagyon lassan eszik, ezért úgy döntöttem, elszaladok a titkárságra és megkérem, hogy hívják fel anyát és mondassák le a menzát. Oké, az eltervezésem jó volt, csak anyát kellett győzködnöm, hogy a kajálást majd megoldom. Végül nagy nehezen beleegyezett és a titkárságon így nyert ügyem volt. Akkor ezt is elintéztem.
Bent a szobámban vártam meg Fabienne-t, aki elég érdekesen nézett rám.
- Te mégis mit képzelsz? Nem jössz le kajálni és még csak nem is tudatod velünk? Léa már alig várt, mert állítása szerint, valami nagyon klassz dolgot mesélt volna neked. Ja és tudod miattad késték le Bernadette-vel a festő órájukat, amiért fizetnek. Mond, most mi van veled?
- Sajnálom én, én csak... A menzát anya mondatta le, mert nekem külön fognak ételt hozatni, meg még egy pár embernek, akik nincsenek beiratva. Anya szerint az finomabb és olcsóbb. - próbáltam magam kimagyarázni a helyzetből és nehéz volt elviselni a fürkésző fekete sminkel bevont szemek tekintetét.
- Persze, megértem. De máskor azért, próbáld meg valahogy közölni. - valahol láttam a szemében a csalódottságot, de közben mosolygott. Jaj ne, talán sejti? Miért van ez, hogy nem birok magamon uralkodni? Alig várom, hogy mindent megbeszéljek Roul-al.
- Majd igyekszem - zártam le végül és kinyitottam a könyvemet, hogy olvasni kezdjek, de a gót barátnőm nem igazán hagyott nyugodtan olvasni.
- Hé, nem jössz le velem kikölcsönözni egy újabb könyvet? A mostani vörös pöttyös könyvemet tegnap kiolvastam.
- Jó, menjünk. - közben mosolyt erőltettem az arcomra.
Jó hosszú idő után visszatértünk, de már vacsora idő volt és Fabienne sietett le ebédelni. Lekísértem, mert annyit győzködött, hogy nem bírtam nemet mondani.
Leültünk a szélső asztalsorhoz és oda jött hozzánk Bernadette, Léa és a társaságuk. Nem értem miért szálltak így ránk.
- Kló, képzeld olyan jó vámpíros filmjeink vannak. Nem jönnél át ma éjfélkor DVD-zni? A kis gót baba is jön. - néztek gúnyosan Fabienne-re, aki csak kérdő tekintettel nézett rám.
- Hát.. Igazság szerint szívesen mennék, de olyankor már alszom, hogy a következő reggel fel tudjak kelni. - próbáltam magam kihúzni a helyzetből.
- Na persze, mindenki ott lesz, ha esetleg attól félsz, hogy gyűrött leszel, megnyugodhatsz, mindenki olyan lesz. Lehet, hogy az állapotunkat látva még a tanárok is elmenekülnek és elmaradnak az óráink. Na, mi az, így se lettél meggyőzve? - vágott közbe egy évfolyamtárs, azt hiszem Sabine. Amúgy a kis "monológja" miatt kitört a nevetés. Nekem meg az járt a fejemben, hogy az egyik konyhásnő vérének milyen jó illata van. Fura dolgok ezek.
- Áruld már el, hogy miért nem akarsz DVD-zni, meg úgy alapjába véve.. Olyan furcsán nézel ránk, de ha hozzád szólunk, akkor "Öööö..Izé...Most nem." -et kapunk válaszul. Mindíg. Köszike. - förmedt rám Bernadette és elmentek. Fabienne egy darabig nézett rám, gondolom várt valami reakciót, vagy, hogy kitálaljak, de csak magam elé bámultam és továbbra is az éhség enyhítésén jart az agyam. Végül látta, hogy nem nagyon érdekel a dolog, kivitte a tálcáját és utána rám nézettt, megrázta a fejét és Bernadette-ék után rohant. Jó látni, hogy ennyire foglalkoznak velem. Végül is én egy halott vagyok...
Felmentem a szobába és Fabienne gondolom már a lányokkal volt. Gondoltam elterelem a gondolataim és olvasok egy-két órát.
Egyszer csak megzavartak. Kopogtak, én meg beengedtem. Titkon reménykedtem, hogy Roul az, de miért jött volna, amikor azt mondta, hogy én menjek utána, vagyis az illata után. Az igazgató nő volt az. Nagyon meglepődtem, hiszen én jól tanulok meg minden.
- Szervusz gyermekem. Te mit ettél ma? - nézett rám eléggé gyanakvóan.
- Jó estét. Én a reggelit a menzán, aztán ebédet is ettem, a vacsorát meg az előbb. - miután ezt elmondtam, végig gondoltam, hogy semmi értelme nincs annak, amit mondtam.
- Ha szabad kérdeznem ebédre és vacsorára, mit?
- Hát én... - erre egy olyan személy jött be az ajtón, akire egyáltalán nem számítottam. Roul ismét jól időzített.
- Én szállíttattam neki ide ételt, asszonyom. - üvöltött az igazgató nőre.
- Jól van, csak ezt akartam tudni, hogy minden jól működik e, hogy ki nincs megfelelően ellátva meg csak a kötelességem...
- Jó, jó. Értjük. Szerintem most már mindent tud. Én vagyok a futárja. - erre elröhögtem magam és tátogtam neki egy olyat, hogy köszönöm. Mikor kiment az igazgató, kérdőn néztem Roul-ra.
- Mennem kell. Egy fél óra múlva. Tudod, csak kövesd az illatom, de te úgyis érzed, hogy merre vagyok, én is érezlek téged. A tanítványom vagy.
- Értem. Akkor majd ott találkozunk, úgyis kínoz a vágy. - utoljára rám mosolygott és kiment.
Arra jöttem rá, hogy ugyanolyan a szemünk. Nekem is barnás vöröses. Jó, hogy a szemüvegem ezt legalább takarja. Nagyjából.
Miután elolvastam egy hosszú fejezetet a könyvemben, úgy gondoltam elindulok. Csak még meg kellett várnom, amíg Fabienne megkeresi a vörös-fekete takaróját, mert úgy akar horrort nézni.
Erős illata volt, meg tényleg, ahogy mondta éreztem, hogy merre van, meg azt is, hogy most épp öl. Szóval akkor így érzünk dolgokat és talán így érezte meg az előbbi incidenst.
- Örülök, hogy megérkeztél. - ahogy megérkeztem elöntött a fájdalom, az amit láttam... Ilyet még életemben nem láttam és úgy döntöttem, én ezt nem akarom csinálni. Én nem akarok ártatlan életeket ontani. A látvány, hogy kislányok, kisfiúk, öreg emberek és fiatal emberek holttestei szanaszét voltak, holt fehéren... Én akkor elhatároztam, hogy nem, nem, és nem. Halhatatlan vagyok, örökre 18 éves maradok. Ha majd véget vetek örökkévalóságomnak, a pokolba kerülök. De mit tehetnék ez ellen? Tehetek valamit? Gondolom az ára az, hogy nem ölök. Eddig még nem öltem. Eddig.